home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A Mi Ügyünk
Brasnyó Zoltán
2013.11.06.
LXVIII. évf. 45. szám
A Mi Ügyünk

Nem tudom, ki hogy van vele, de én igencsak komálom a gengszterfilmeket. Amikor Marlon Brando két szilvával a szájában azon kesereg, hogy már azt sem tudja, mikor látogatta meg Don Corleoneként legutóbb hálátlan olasz barátja, vagy amikor a De Niro—Pesci páros végiggengszterkedi a Scorsese-életművet, nem beszélve Samuel Jackson alakításáról a Ponyvaregényben, amikor például a bibliából idéz — nos, ezeket naphosszat el tudom nézegetni. Rosszfiúk, rosszéletű bűnözők, és az a világ, amely a filmeknek köszönhetően talán túlságosan is romantizálva lett napjainkban.

Legjobban az tetszik ezekben a történetekben, hogy nincsenek pozitív hősök, csak negatívak, és még negatívabbak. Az előbbieket az különbözteti meg az utóbbiaktól, hogy ők nyilván jogos felindulásból lövik szét az unszimpatikus fejeket, és a lelkükben dúló érzelmi vihart próbálják meg azzal kifejezni, hogy rugdossák a földön fekvő embereket. A happy end pedig rendszerint az, hogy nemcsak a teljes statisztéria, hanem az összes főszereplő is meghal. Egy-egy ilyen befejezés jót tenne néhány brazil vagy török szappanoperának is. Ha a legfontosabb alkotásokat vesszük sorra a gengszerfilmek között, egy közös nevezőt mindenképpen találunk. Zseniális színészek hívják életre a szociopata karaktereket. Lenyűgöző játékukkal pedig legtöbbször elérik, hogy körmünket rágva szurkoljunk nekik, vagy megvetéssel pálcát törjünk felettük, mintha valóságos személyek lennének.  A maffiafilmek hősei többdimenziós, összetett, életszagú karakterek. A műfaj mesterei, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola, Quentin Tarantino, Sergio Leone nem kötöttek kompromisszumot a szereplőválogatások során, és — ismerjük el! — volt orruk kiválasztásukhoz. Az ő remekműveik folytán fejlődtek ki a huszadik század meghatározó színészei. Al Pacino és Robert de Niro ugrik be először, ha a klasszikus maffiatörténetek főszereplőire gondolunk. A Keresztapa-trilógia nyitófilmjéről, valamint a két folytatásról nehéz újat mondani a vérbeli filmőrülteknek. Marlon Brando eleganciája, félelmetesen sztoikus alakja végérvényesen megváltoztatta azt a szemléletet, amelyet a gengszterekről és általában a gengszterfilmekről alkottunk. Nem láttuk már őket pitiáner bűnözőknek, sokkal inkább kiskirályoknak, akik a társadalmi normák és törvények felett állnak, és  kiszipolyozzák a kisembereket. A sarcért és a védelmi pénzért cserébe viszont a Keresztapa ténylegesen védelmezte az övéit. Merthogy a Cosa Nostra, azaz a „mi ügyünk” valóban így működött azokban az időkben, New York olasz negyedeinek nyüzsgő utcáin. Francis Ford Coppola rendezése valódi családi vállalkozás volt — népes famíliájának szinte minden tagja részt vett valahogy a filmkészítés folyamatában. A Mamma főzött a forgatások szünetében, testvérek és unokatestvérek pedig statisztákként, extrákként, sőt operatőrökként bukkantak fel. Coppola lánya ráadásul még komolyabb szerepet is kapott a harmadik, talán leggyengébb epizódban. Sofia Coppola azóta maga is jelentős sikereket ért el mint filmrendező. Nem firtatjuk, hogy a karrier alakulásába mennyi beleszólása volt a papának, legyen elég annyi, hogy az unokaöccs, Nicholas Cage azért változtatta meg a nevét, mert aggódott, hogy Coppolaként túl nyilvánvaló lenne, mitől szárnyal felfelé a karrierje. A film alapjául szolgáló regényt Mario Puzo írta. Sohasem vallotta be, hogy a történet egyik emlékezetes jelenetéhez (a levágott lófej) kapcsolódó szereplő, a bájgúnár énekes, Johnny Fontane karakterét nem másról, mint Frank Sinatráról mintázta. A sztoriban ugyanis Johnny azért könyörög a Keresztapának, hogy segítsen neki megkaparintani a főszerepet egy kasszasikernek ígérkező hollywoodi moziban. Ezzel ugyanis újra a csúcsra törhetne. Don Corleone megzsarolja a makacs producert, és kedvenc pacijának fejét rejti az ágyába. Jó szokásához híven olyan ajánlattal hozakodik elő, amit ,,nem lehet visszautasítani”. Johnny megkapja a szerepet, és bumm, csillaga újra Hollywood egén ragyog. Frank Sinatra később, a film megjelenése után egyszer véletlenül ugyanabba az étterembe tévedt be, ahol Mario Puzo éppen a spagettijét majszolta. A szemtanúk szerint Sinatra szó nélkül nekirontott, és behúzott az írónak. Azzal vádolta, hogy foltot ejtett a becsületén. Talán nem ez volt a Kékszemű Frankie Boy legelegánsabb húzása.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..