Ismerősek ezek a — picit sarkított — mondatok?

Nem is olyan régen még a lánclevelezések korát éltük, melyekben idézetek, kívánságok szerepeltek, beszámolók egy-egy csodadoktorról és mindenféle szerelmi bájszövegek. Most is a virtualitás uralja mindennapjainkat, de már nemcsak a fiatalokét, hanem szüleikét, nagyszüleikét is.

Virtuális farmon neveljük virtuális kecskéinket, és lehet, hogy még soha nem is ittunk kecsketejet. Ha kedvünk támad hozzá, egy egész szimfonikus mű partitúráját rakhatjuk össze különféle programok segítségével úgy, hogy élőben soha nem hallottunk egy operát sem.

A Facebook az új (virtuális) kispad a (virtuális) házak előtt, ahová régen az emberek kiültek megbeszélni a napi történéseket, az új (virtuális) korzó, ahová kisétáltak megnézni a többi ismerőst (a nők egymás ruháit és a férfiakat vették szemügyre, vagy kibeszélték a gonosz szomszédasszonyt, a férfiak pedig a nők bokáját lesték, vagy politikai kérdéseket vitattak meg).

A Facebook az új Pilvax, Central vagy New York kávéház, ahol forradalmak és internetadó elleni tűntetések szerveződnek, irodalmárok gyűlnek össze, és „share-elik” műveiket, melyeket a másik író vagy olvasó előbb „lájkol”, aztán „kommentel”, „továbbshare-el” saját idővonalán, vagy válaszként rögtön elküldi saját irományát. Idővonal. Mennyire ironikus és rosszul hangzó fogalom. Esti Kornél New York kávéházra vonatkozó mondata akár a „Facebook kávéházra” is érthető, persze átvitt értelemben, de egészen pontosan.

Elszórva a különböző asztaloknál, bársonypamlagokon, székeken mindennapos ismerőseiket látták. Mind-mind megérkeztek. [...] Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az »örök visszatérés«-en, hogy jogos-e a homoszexualitás és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.

Kezd leáldozni a CD kora, könyvet is egyre ritkábban ajándékozunk, inkább virtuális könyvtárunkat bővítjük, a polcokon a kötetek helyét átveszik a díszek, a hangszórók, a merevlemezek, pedig kézbe venni egy könyvet, megszagolni a lapjait, belehuppanni egy fotelbe, és az állólámpa mellett olvasni most is jó érzés. A könyv kézzelfogható, papírillatú, a sarkai összekenhetőek csokoládéval és mézzel, dedikáltathatjuk kedvenc írónkkal, növelve a kötet érzelmi értékét. Festményeket sem vásárolunk már, kinyomtatjuk inkább a képeket, nem baj, ha homályos, jó lesz úgy is. Ezzel a legyintéssel pedig észrevétlenül homályosodik el a mi igényességünk is. 

A kultúra sokszor tehát felkérésre, a lánclevelek mintájára kerül fel a közösségi oldalakra, olyan szövegekkel, mint:

 „Ma van a költészet világnapja, oszd meg te is kedvenc versedet vagy idézetedet, és jelölj meg te is öt embert ugyanerre a feladatra”, vagy: „Van ez a játék. Tetszikeld e posztot, és ajánlok egy művészt, akinek a képét ehhez hasonlóan fel kell töltened. Nem baj, ha nem ismered az illetőt, írd be a nevét a keresőbe, és azt a művét válaszd, amelyik a legjobban tetszik...”

Érzelmi zsarolásról itt már szó sincs, nem fog a ménkű a házba csapni, és nem leszünk örök életükre szerencsétlenek, a késztetés viszont megvan, és a nehogy már pont én ne posztoljak semmit érzése. Azt észre sem vesszük, hogy ez másokat nem érdekel ennyire, hiszen a közösségi oldal túl gyakori látogatása valójában óriási magányosságra utal. A művészeti alkotások felkérésre történő megosztása azonban nem feltétlenül rossz dolog, éppen ellenkezőleg. Hogy megosszuk kedvenc versünket vagy egy számunkra fontos festményt, szobrot, zeneszámot, filmrészletet stb., ahhoz utána kell néznünk, kit is válasszunk, ez sem mindegy ugyanis, kérem szépen. Illenie kell hozzánk, aznapi hangulatunkhoz, hiszen a megosztott tartalommal magunkat mutatjuk be, a rólunk kialakított kép lesz még kerekebb. Ha nem vagy romantikus típus, valószínűleg nem a Büszkeség és balítéletből fogsz idézni.

De addig is, míg keresgélünk, legalább érték és kultúra után kutatunk, közben újabb alkotásokat fedezünk fel, elidőzünk egy-egy versnél, és ha nem a feladatot teljesítenénk, valószínűleg nem nyitnánk ki egy Radnóti-kötetet.

A művészetek közötti halvány határok még átjárhatóbbá váltak. Megmozdult a könyv, mely hangoskönyv formájában már korábban is nagyot lépett ezen a létrán. Egy újonnan megjelent könyvről trailer, azaz videoajánló készül, egy új CD-hez fotósorozat, magyarázat. Már nem elegendő maga a műalkotás, azt is tudni akarjuk, hogy az író a könyv írása közben milyen teát iszogatott, hogyan fest az íróasztala, milyen kutyája van, hova megy nyaralni. A Facebookon ez is sok esetben látható. Kortárs írók, költők lépést tartva az információáramlás ilyen szintű tempójával, képeket tesznek közzé magukról, a készülő könyvükről, szelfit készítenek a nyomdában, majd a kész könyvvel a kezükben, ha díjat kapnak, bárki gratulálhat nekik, anélkül hogy egy szót szólna hozzájuk. Betekinthetünk tehát az alkotás folyamatába, az író intim szférájába férkőzhetünk, közelebb érezzük őt magunkhoz, és a könyvét is, hiszen az író is csak az egyik facebookos barátunk a sok közül. Persze hogy elolvassuk, mit írt. Vagy nem?

Mi a helyzet a zenével? Ugyanez. Koncertek kulisszái mögé kukucskálhatunk be, megnézhetjük Mick Jagger öltözőjét, hogyan hangolják a gitárokat, milyen ruhát választanak a sztárok. S a közös vonás a közvetlenség. A hírességek a Facebook világában a legjobb barátaink, csevegünk velük (gondoljuk mi), nézegetjük őket a tengerparti villájukban, ők a „srácok a szomszédból”. A zeneművészet terén még naprakészebbnek kell lenni. Lemezeket, CD-ket már szinte senki nem vásárol, hiszen minden letölthető. A zenekarok és a zenészek függetlenül attól, hogy milyen stílust képviselnek, szinte kizárólag a koncertekből élnek, a lemezeladási bevétel elenyésző. Ehhez viszont fontos, hogy az emberek ismerjék őket, ami pedig elkerülhetetlen, ha nincs aktív részvételük az internetes megosztókon, közösségi oldalakon. A Facebook próbaterem, koncertterem és lemezbolt is. Ha pedig mindez megvolt, jöhet az igazi élő koncert, sok esetben élő közvetítéssel, hogy az interneten is tudjuk követni, ha véletlenül annyira beleragadtunk volna a fotelbe és a saját lustaságunkba, hogy még erre is képtelenek vagyunk.

A legnagyobb múzeumok virtuális tárlatvezetést szerveznek: belépőjegy és Párizsba való utazás nélkül nézhetünk körbe a Louvre-ban. Persze a „látótér” itt is be van határolva, irányítva van és meg van határozva, hiszen csak egy bizonyos pontról nézelődhetünk, közelebb menni vagy távolodni nem tudunk. A szabadság érzetét kapjuk, egy illúziót, s igazából észre sem vesszük, mennyire meg vagyunk kötve.

A művészek személyi kultusza megváltozott, közeledett, egyúttal távolodott, a kultúra és a művészetek tere már nem mindig megfogható, az ideje lerövidült.

Már csak az a kérdés: ha minden ilyen gyorsan változik, törlődik és újraíródik, valamint műalkotásszámba megy az is, ami nem biztos, hogy az, és a pörgés miatt mindezeket két nap múlva már mindenki elfelejti, akkor mi marad meg? Mi lesz időtálló? Kerülnek-e majd ki olyan nevek a mai korból, amelyeket még száz év múlva is emlegetnek? Manapság jobban kell igyekezni, vagy éppen ellenkezőleg, azaz bárki lehet híres néhány napig? A gond csak a néhány nappal van. Örök érvényűt alkotni, lábnyomot itt hagyni egyre nehezebb lesz.