home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A Csend szavai
Gyurkovics Virág
2012.12.26.
LXVII. évf. 52. szám
A Csend szavai

Zsáki István kiállításáról — Csend. Mindent betöltő, magával nyugalmat, elemi harmóniát hozó nesztelenség. Ez maradt Zsáki István csendéleteiből. Ám a szónak eme terjedelmi, illetve tartalmi rövidülése korántsem valamilyen hiányt vagy veszteséget, sokkal inkább egyfajta letisztulást, minden felesleges szócsépléstől való mentesülését eredményezi. A kiállítás címe azt az állapotot, hangulatot idézi, amelyet maguk a képek keltenek életre az őket körüllengő atmoszférában.

Zsáki István festőművész 1942-ben született Topolyán. Főiskolai tanulmányait Prištinában végezte 1967-ben. 1975 óta a Vajdasági Képzőművészek Egyesületének tagja, akárcsak több hazai és külföldi művésztelepé, a bácskossuthafalvi 9+1 és a szabadkai Bucka Gányó Művésztelep alapítói közé tartozik. 2004-ig, nyugdíjba vonulásáig képzőművészet szakos tanárként dolgozott. Jelenleg a Topolyai Művésztelep és az Art Gallery képtár vezetője. Zsáki István tíz év után először rendezett kiállítást a képeiből szülővárosában, Csend című válogatását november 30-a és december 20-a között tekinthették meg az érdeklődők az Art Galleryben.

Zsáki István festményei első pillantásra különös, szokatlan érzelmeket, de egyben harmóniát is keltenek szemlélőjükben. A kompozíció új, mégis biztonságot sugall, úgy érezzük, ismerjük a színeket, ismerjük az olajfestéket, az ecsetvonásokat, és valahol mélyen ismerjük az elénk táruló látványt is. Hiába, az elemek nem tévednek, ahogyan föld földet, víz vizet, élő élőt, holt holtat vonz, úgy vonzzák a festmények lényünk mélyen gyökerező elemeit is.

Zsáki festményeinek mélysége a rétegekben rejlik. A föld színeit idéző alap, az idő múlását sugalló megsárgult papír, gyűrött drapéria, az élő és élettelen természet lenyomata, és végül a művész kézjegye, mely immár visszavonhatatlanul jelzi: itt voltam, én voltam.

Zsáki a csendéletekből indult ki, azokat komponenseire szedte, majd ezeket újraértelmezte, újraalkotta, és így születtek meg új, sajátos csendéletei, melyek a világ üzenetét már egyedi módon hordozzák magukban csendben, csak az az egy kis rész, az kiált a képről elevenen, de ez is inkább csak a mélyből feltörve, kitörni vágyva, de röghöz kötötten, ezért is nem látható ez a dinamikus mozgás az egész képen, csupán annak a pontnak a szabálytalan sugarában, melyben önmagának forrást fakasztott. Ez a forrás pedig éppen csak annyira erős, amennyire az emberi jelenlét erős lehet az időtlen múlt vonzásában.

De vegyük csak alaposabban szemügyre! Nem minden festmény elégszik meg a számára előirányzott kerettel. Vannak itt korlátokból kitörni vágyók, vannak, amelyek nem tartják tiszteletben a rájuk szabott méreteket. Céljuk megbontani a rendszert, megtörni a monotonitást. A kiválasztott képek tiszteletet parancsolóan utat törnek maguknak a végtelen, a határtalanság felé, jelezvén hogy több rejlik bennük, mint amennyit egy szigorú szemlélő első ránézésre felismerhet.

Ezek a képek marasztalják a legerőteljesebben látogatójukat, hogy ne túl sietősen, ne csak félvállról tekintsék meg a festményeket, hanem néhány percre hagyják magukat elmerülni az általuk ébresztett dimenzióban. Ahogyan sugallják ezt a régi festők képei is, azokéi, akiket Zsáki olyannyira tisztel és becsül, hogy minden egyes festményébe beleszövi a munka, a szakma iránti szeretetét. Képeit az elsőtől az utolsó ecsetvonásig megkomponálja.

Zsáki művészete a lírai absztrakttól indult, amit kisebb keresgélés után a babás korszaka követett. Annak vége felé úgy érezte, mindent elmondott, és két évig várt, kereste az útját. A ’90-es évek vége felé kezdődött a tájképes korszaka, melynek címe, a háború borzalmai ellenére ez volt: Semmi sem hullik. Abba mindent beleszőtt, amit egy borzalmakkal teli világ hordozhat, de akkoriban fedezte fel önmaga számára azokat a hígítóval fröcskölt, csurgatott felületeket is, amelyek azóta is visszaköszönnek képein.

A tájképeket a csendélet váltotta fel, s immár csaknem tíz éve foglalkozik ezzel. Ahogyan ő maga is mondta, érzi már, hogy valamit változtatni kellene, de egyelőre nem tudja, miként. Zsáki szerint ebben talán a véletlennek kell közrejátszania, pontosabban a Sorsnak, merthogy szerinte a művészetben nincsenek véletlenek, minden okkal történik.

Okkal történt az is, hogy Hajóson, az egyik művésztelepen a kollégái egy érett barackot tettek a festményére, amely akkor még csupán kísérleti fázisában volt. Először rosszul érintette a vicc, majd azon tovább tűnődve, és belátva, hogy korábban valóban nem tudott mit kezdeni az üres felületekkel, rájött, hogy az a barack nagyon is jó helyen van a festményén. Ekkor kezdte el gyűjtögetni azokat az elemeket, terméseket, csontokat, köveket, amelyek ma is láthatók képein.
Titokban ilyen véletlenre számít mostanában is, amely valahogy felülről irányítja majd dolgos kezét, hogy az üzenetnek, melyet a földön heverő s lépteinktől „beszélni kezdő” kövek a világ kezdete óta magukban hordoznak, ő is a birtokába jusson, és festményein keresztül továbbadhassa annak egy töredékét.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..