A XVIII. század végétől a terület a Csekonicsok tulajdonában volt. A család  azon a részen, ahol a második világháború idején a kastély épült, létrehozta Júliamajort, valamint közvetlenül mellette az uradalom ménesét. A Csekonicsok hatalmas gazdagságának felszámolása 1918-ban kezdődött. Az új vezetőség meg sem várta a békeszerződés megkötését és a területek pontos meghatározását. Az első agrárreform minden olyan uradalmat érintett, amelynek területe több mint 200 katasztrális hold volt, tehát a Csekonicsok is veszélyben voltak, hiszen uradalmuk csaknem 40 000 holdat tett ki. A nagybirtokosok földterületei voltak a „legnagyobb fogások” a kisajátítás szempontjából. Érdekes, hogy minden birtok külön elbírálásban részesült, attól függően, hogy kinek milyen befolyása volt az új vezetőségnél. Némelyeknek kisebb, másoknak nagyobb földterületük maradt.

Ifj. Csekonics Endre azt írja visszaemlékezéseiben, hogy apja, Csekonics Sándor 600 hektárt tarthatott meg, mely több volt a megszokottnál. Testvérei, Iván, Pál, Gyula, valamint Andrea gyermekei 500-500 hektárt örököltek. Ezt a földterületet azonban 1934-ben eladták egy zsidó származású személynek, Sajovic Aleksandarnak, sokan úgy tartják, hogy kényszerítő körülmények között. Hogy a földreformról nem volt illendő negatív kontextusban beszélni, azt az is bizonyítja, hogy Odescalchi Eugénie hercegnő, báró Lipthay Béla felesége azt írja memoárjában:

Többször ellátogattunk Zsombolyára is, a Csekonics rokonsághoz. Ilyenkor mindig szóba került a földreform. Csekonics Sándor a negyvenezer holdjából már sokat felajánlott e célra.

Tudjuk azonban, hogy felajánlásról szó sem volt.

A következő változás 1941-ben következett be, amikor Bánát német fennhatóság alá került. Konstanciamajort és a ménestelepet továbbra is Csekonics Sándor birtokolta, Várady Imre nagybecskereki ügyvéd irataiból azonban tudjuk, hogy a Sándor testvérei által eladott földterület a német vezetőséghez került. Egy bizonyos Arno Mühlmann rendelkezett a birtokkal, aki még 1941-ben eladta a francia kézben lévő bori rézbányáknak. Ezek után a Csekonicsok próbálták visszaperelni a birtokrészt Várady Imre nagybecskereki és Nyamessny Mihály budapesti ügyvédek segítségével. Nem jártak sikerrel.

1943-ban egy hírhedt náci generális, Franz Neuhausen tulajdonába került, aki akkoriban a megszállt Bánát gazdasági ügyeiért, vagyis Bánát erőforrásainak kiaknázásáért volt felelős. Ezen a birtokon egy kastélyt építtetett, ezzel azonban nem elégedett meg: a ménestelepet, vagyis az akkori Jugoszlávia legjobb ménestelepét is magáénak akarta tudni — írja ifj. Csekonics Endre, akit apja felhatalmazott, hogy tárgyaljon ez ügyben Neuhausennel. Erre kövér Franz — így nevezték a generálist — belgrádi rezidenciáján került sor. Sándornak esze ágában sem volt eladni a ménest, és erre a generális sem kényszeríthette.

Endre gróf 1944-ben látogatott el utoljára az egykori zsombolyai uradalom területére, ahol egy utolsó megbeszélést folytatott Neuhausennel, annak pazar júliamajori kastélyában. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a németek elveszítik a háborút. A generális azt kérte Endrétől, hogy a kevés lóból álló ménesét együtt legeltethesse a Csekonics-ménessel. A gróf szóhoz sem tudott jutni a képtelen helyzetben, hiszen az oroszok közeledtek, a generális azonban még mindig nagy fényűzésben élt, és úgy beszélt, mintha a német győzelem éppen a kertek alatt lett volna. A Der Spiegel magazin azt írja, hogy Neuhausen és felesége, Helene a júliamajori birtokukon a földesurak kényelmes életét élték, a többi közt volt saját fácánosuk és magánrepülőterük is.

Ezután csakhamar megérkeztek az oroszok, mindent „felszabadítottak”, a Csekonics-ménest is, ahol ekkor még száz ló volt. Ezeket Palánkára szállították, az ottani ménesbe, melyet ükunokája elmondása szerint szintén Csekonics József alapított. Neuhausen fogságba került, elkobozták tőle a temérdek műkincset, melyet Göring részére gyűjtött, és mely részben a Csekonics-hagyatékból állt. A generálist 1947-ben a belgrádi katonai bíróságon húsz év börtönre, valamint kényszermunkára ítélték, 1953-ban azonban kiszabadult, majd élete végéig Münchenben élt.

Miért éppen ezt a helyet választotta Neuhausen a nyári lakhoz? Elsősorban a ménesbirtok, másodsorban a messze földön híres vadászterület miatt, ahova már a századfordulón is szívesen kirándult a magyar arisztokrácia. Egy zsombolyai vadászatról így írt akkoriban az Országos Hírlap:

A jó hírnévnek örvendő vadászterületen, a négy napig tartó vadászat alkalmával, 7-8000 nyulat és sok fáczánt remélnek terítékre hozni.

Az új kastély építésének körülményei eddig nem tisztázottak, és a tervek sem kerültek elő. Úgy tartják, hogy az épületet egy orosz építész tervezte, aki akkor a német fennhatóságú területen raboskodott. Sok legenda kering a kastélyról. Sokan úgy tartják, hogy nem is Neuhausennek, hanem magának Göringnek épült, aki itt egy gyűjtőpontot akart létrehozni az elkobzott műkincsek számára. Ez részben igaz lehet.

Talán az építész személye miatt dominál az orosz klasszicizmus az egyébként eklektikus épületen, melyen barokk elemeket is találunk. A kor stílusa, az art deco is megjelenik, méghozzá a vitrázsokon, melyek szenteket ábrázolnak. Az épület egy harmonikus egészet alkot. Az anyaghasználatra igen nagy hangsúlyt helyeztek, a legnemesebb építőanyagokat használták, vagyis jól kiaknázták a bánáti erőforrásokat.

A kastély a második világháború után a helyi földműves-szövetkezet tulajdonába került, motelt és éttermet alakítottak ki benne, és Kastélynak (Kaštelnak) nevezték el. Hogy megőrizzék az épület hitelességét, arra nem fordítottak nagy gondot. A nyári lak ma állami tulajdonban van, Magyarcsernye község rendelkezik vele. Az utóbbi években igényesen felújították, és tíz évre bérbe adták az objektumot, mely szállodaként működött. Az idén nyáron azonban — reméljük, csak ideiglenesen — bezárták a kastélyt. Nem volt fenntartható.

Talán ismét felismeri valaki a terület és az épület értékeit, talán jönnek még híres emberek erre a vidékre, és nem csak akkor, ha a háború viszontagságai idevetik őket.

Felhasznált irodalom: