A „csakazértis” vidék népéről

A „csakazértis” vidék népéről

Ahogyan Móra Ferenc a régészeti szakirodalomban híressé tette Csókát, valamint regényeiben és novelláiban is emléket állított ennek a kis falunak, úgy tette Cs. Simon István író, költő, újságíró (1942—2007) a verseiben, prózájában ismertté és jelképpé — a bánsági élet, a szikes földdel való küzdés szimbólumává, a „csakazértis” vidék népének növényévé — a sóvirágot.

Fehér Kálmán szintén csókai író, költő, Cs. Simon István barátja, egyszer azt mondta, hagyjuk a csudába a sóvirágot, válasszuk inkább jelképünknek a tarackot, mely szívósan, mélybe nyúló, szerteágazó gyökerekkel, kiirthatatlanul kapaszkodik ebbe a földbe.

A többi közt ez jutott eszembe, amikor Csókán, az I. Cs. Simon István Vers- és Prózamondó Találkozón hallgattam a fellépő általános iskolásokat. A mintegy negyven alsós és felsős diák előadásában sorjáztak a költő gondolatébresztő sorai. Erikáról és a csigákról, a kesely lábú lóról, a rosszcsont fiúról, aki szitában akarta hordani a vizet a Tiszára, az éneklő szirénről a Temesben, a búcsúi népről, az elárverezett faluról…

Nekünk, akik ismertük Pistát, azért volt jó hallgatni mindezt, mert magunk előtt láttuk robusztus alakját, az ő szájából buktak ki a szavak. Értettük, mit miért írt le, és éppen ezért szomorodtunk el, amikor láttuk, hogy a versmondók közül sokan csak egyszerű iskolai feladatnak, szombati kényszerű letudnivalónak tekintették ezt a rendezvényt. Amolyan „mielőbb legyünk túl rajta” stílusban felmondták a szöveget, és máris siettek a helyükre. Pedig ezek a versek róluk, a környezetükről, a velük együtt élő emberekről, az őseikről szólnak. A gyerekek azt talán még tudják, hol van Macahalma és Hodics, de hogy merre van a Harangasor, melyik birtokon működött szeszgyár, hol állt a költő lebontott faluja, Terján, azt már minden bizonnyal el kellene nekik magyarázni. Hogy legközelebb emelt fővel álljanak ki a közönség elé, és legyenek büszkék arra, ami az övék.

Nem lenne időpocsékolás, ha egy szombati napon a tanító nénivel, osztályfőnökkel, a magyar nyelv és irodalom szakos tanárral kilátogatnának Terjánra, hiszen Csókától csak néhány kilométer kerékpárral a dűlőutakon. Megnézhetnék a végtelen szántóföldek ölelésében magányosan, egy kicsit már megrogyva dacoló préstégla haranglábat, Az utolsó harangkongatás című írás „szereplőjét” meg az elvadult, orgonabokrokkal, ördögcérnával benőtt temetőt. És közben elmesélhetné nekik valaki a település történetét, és megemlíthetné azt is, hogyan került Simon István nevéhez a Cs. előtag.

Megtudhatnák, milyen volt a beszolgáltatás, az igazgatók előszobájában való ácsorgás, hogyan szakadt ábrákra a mocsár, és talán még a megsemmisített falu keserves, árva kalászos dalát is elénekelhetnék. Így talán arra is rájönnének, hogy az élményeket nem csak a messzi, egzotikus tájakon lehet megtalálni, hogy a közelükben, a „vörös vonalon inneni” Bánátban is vannak méltatlanul elfeledett, felfedezésre váró értékek.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Útjára indult a Dúrmoló
Községeink életéből
Versek a bánat tollából (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink