„...bízom benne, hogy a földlemezek egyszer ismét összeállnak”

„...bízom benne, hogy a földlemezek egyszer ismét összeállnak”

Meg sem próbálkozom a bevezető megírásával, képtelen volnék ugyanis túlszárnyalni Kocsis Árpádot, a fiatal, kishegyesi írót, aki már egy interjúban is szépirodalmat művel, és nem is akárhogyan!

* 2017-ben jelent meg az első regényed Oktopusz címmel. Csaknem száz oldalon a külföldi munkások életébe pillanthat bele az olvasó. Miért pont ezt a témát választottad? 

— Tévedésből. Emlékeztetni szeretném az olvasókat, hogy az Oktopusz még abban a korban íródott, amelyben az emberek hatalmas többségének az ideje nagy részét egyhangú és értelmetlen — ráadásul sok esetben alulfizetett — munkával kellett eltöltenie unott és fásult munkatársak körében. Az a kor ünnepelte a „rugalmasságot”, amely azt jelentette, hogy a nap bármely részében az egészségtelen és minden kreatív energiát megölő melóra szólíthatták az embereket, méltányolta a távmunkát, amely munkahellyé tette az otthont, és kitartóan bálványozta a munkát, megbélyegezve mindazokat, akik kiszorultak a munkahelyekről, akiket elbocsátottak „racionalizálás” ürügyén, akik egészségi állapotuk miatt kívül maradtak a „munka világán”. Munkanélkülinek, menekültnek, nyugdíjasnak vagy tanulónak lenni annyit jelentett, hogy valaki mások terhére él. Az a kor szépítő kifejezéssel munkakeresőnek nevezte a kizsákmányolásra jelentkezőket, ám kiváltsággá tette, hogy valaki dolgozhasson. Ezen a kiszolgáltatottságon az sem segített, hogy aki csak tehette, történelmi okok folytán gazdagabb országba vándorolt: a kényszer — kényszer maradt. Róluk szólt a regényem. Tévedés volt, mert tévút volt az a kor is, amelyhez kötődik.

* Egy meghívásos regénypályázat szerencsés kiválasztottja a könyved. Ezt direkt erre írtad, vagy már korábban megfogant benned az ötlet, és születtek az oldalak?

— Indirekt erre, éveken keresztül egy hatalmas balladán dolgoztam ugyanis, amelyet a Nagy Hadronütköztető ihletett. Úgy terveztem, hogy öt fejezetben dolgozom fel a témát, de csak a bozonokkal és a sötét anyaggal foglalkozó rész készült el. Ám ezeket semmilyen módon sem sikerült volna megfeleltetnem a pályázat kívánalmainak, azaz a balladaciklust ifjúsági regénnyé sanyargatnom. Tehát hirtelen össze kellett valamit tákolnom helyette.


Kocsis Árpád (a szerző felvétele)

* Tudom rólad, hogy nem szereted a saját könyvbemutatóidat. Nem szeretsz az írásról beszélni? Miért nem?

— Pontosítanék: kedvelem a könyvem bemutatóit, minden álmom, hogy rendszeresek legyenek, havonta legalább egy — csak éppen ne kelljen rajtuk részt vennem. Az lenne talán a legkívánatosabb, ha elvegyülhetnék a közönség sorai közt, például udvarolhatnék a könyvbemutató ideje alatt, nevetgélhetnék a hátsó sorokban, dünnyöghetnék, hogy miféle könyvbemutató az, ahol az író nem jelenik meg. Vagy ha már mindenképpen szükséges kiülni a közönség elé, legalább annak az érthetetlen és meddő szokásnak búcsút inthetnénk, hogy az írónak beszélnie kelljen. Minden álmom, hogy némán végigüljek egy könyvbemutatót, csak a tetszésnyilvánításoknál mondjak köszönetet. Ne feledjük: a szerző megjelenése nemcsak a közönségnek okozhat megrázkódtatást („Pedig milyen szórakoztató könyvet írt!”) — mondhatni: minden könyvbemutató a csalódás melegágya —, de az író is idegenül érzi magát. Kérem, kíméljenek! 

* Tudom, hogy közel áll hozzád a migránskérdés. Szerinted mi a legnagyobb gond ezzel az üggyel? 

— Megszűnőben a másik iránti érdeklődésünk és érzékenységünk: az elembertelenedés és a barbarizmus kísért közöttünk. A szelíd kérdésre, amelyet a másik feltűnése szegezett a mellünkhöz: „Egy vagyok-e veled?”, szögesdrót kerítéssel, üldöztetéssel, rendkívüli állapottal, gumibottal és vízágyúval válaszoltunk. Nem gondolom azt, hogy azok, akik háború, éhínség, természeti katasztrófa elől menekülnek, vagy egy jobb élet reményében hagyják el az országukat, ne érdemelnének legalább néhány kedves szót, némi törődést, vigasztalást. Ahogyan ezt mindenki megérdemelné. Azt azonban nagyon is gondolom, hogy „illegális migránst” mi csináltunk az embertársainkból azzal, hogy eleve kirekesztettük őket. Az emberkereskedelem megerősödése, gyermekek eltűnése, százak vízbe fúlása, menedékkérők éheztetése néhány kilométerre tőlünk, asszonyok prostitúcióra kényszerítése világraszóló botrány — de aki megkondítja a vészharangot, azt a hírek csak „sivalkodóként” emlegetik. A következőket olvastam a Magyar Szó szeptember 15—16-ai számában, a MagyarZó Pistike messéi című (nem is olyan rég még kiváló) rovatban: „Pedig képzeld, Tegyula, ki mindenkit leszúrhatnék futás közben, mint Nyugaton egy migráns, tucatjával, mire lefognának és elhelyeznének egy otthonos tébolydában — ábrándoza a mamusz.” Nem úgy tűnik, mintha bárki érzékenységét is sértették volna e sorok. Pedig akár sérthették is volna: jóérzésből, kegyeletből, részvétből. Eltompultunk. Megszoktuk. Föladtuk.

* Miért és mikor kezdtél el mélyebben foglalkozni filozófiával?

— Túlságosan későn, de még éppen idejekorán. Valóban csak kezdetről van szó az esetemben, éppen csak felismerése a filozófiának: amottan van. Pontosabban: annak felismerése, hogy léteznek olyanok, akik számára bizonyos, hogy odébb létezik. Még pontosabban: érzékelése azoknak, akiknek a válla felett elnézve láthatóvá válnak azok, akik meggyőződhetnek róla, hogy arrafelé él. De talán éppen ez a kezdet, az érzékelés kiterjedése, a fogalmak észvesztő felgyorsulása és cikázása, a létigék sokasodása, azoknak a felismerése, akiknek a tekintete szintúgy a gondolatok felé irányul, mint a magadé: talán ez már a küszöb átlépése: már benne vagy. Deleuze beszél a filozófia kapcsán a barát fontosságáról. Nekem mindig is szerencsém volt a barátaimmal, legyen szó arról, akitől 2012-ben Újvidéken kölcsönkaptam A sivatag és oázisok című könyvet és néhány füzetet a Vulgo folyóiratból, vagy aki elképesztő lelkesedéssel beszélt órákon át egy kávé mellett aktuális olvasmányáról, a kétkötetes Kapitalizmus és skizofréniáról, egy kicsit később, még ugyanabban az évben, de immár Pécsett az ideológiakritikával foglalkozókról, a narratológusokról, a színház, a film és Paul de Man megszállottjairól. És ezzel 2012-t még mindig nem merítettük ki, a filozófia egyet jelentett az útra keléssel, az igazság keresésével a szerelemben és a diákmozgalmakban, a csalódással, a szakkollégiummal és a dohos kocsmákkal, egy hajnali sétával másnaposan a hegyekben.

* Fontos-e számodra a szakma vagy a kritika visszajelzése? Megváltozott valami a kötet megjelenése óta?

— A méltató kritikák közül a legkedvesebbeket diktafonra olvasom fel, és minden reggel, valamint este, elalvás előtt visszahallgatom őket. Viszont az elmarasztaló kritikák azok, amelyek igazán felvillanyoznak. Akkor érzem magam elememben, amikor nyomozni kezdhetek a recenzió írója után: kapcsolatba léphetek a kritikát közlő lap szerkesztőivel, és napokon át üldözhetem leveleimmel a főszerkesztőt. A levelekben aztán kifejtem aggodalmaimat a folyóirat színvonalának zuhanásával kapcsolatban, rámutatok arra, hogy a munkatársa, akinek egykor kiváló ízlése volt a bírálandó művek kiválasztásakor, és remekbe szabott írásokkal tüntette ki magát, immár csak az előbbi tulajdonságával bír. Tételesen felsorolom, mi mindenben tévedett a kritikusom, kiemelve, hogy amiben véletlenül mégsem fogott mellé, abban sincsen igaza. Az olvasókkal szembeni merénylet ellen megtorlást követelek, magyarázatot, leveleim leközlését, teljes oldalas kiigazítást, bocsánatkérést. Összefoglalva: a pozitív kritika békés álmokat ígér, a negatív kritika azonban elevenséget csempész a napjainkba.

* Mi kell ahhoz, hogy írni tudj? 

— Tehetség és szorgalom. Sajnos mindkettőnek híján vagyok. A néhány soros levélen, melyben azoktól kérek újabb haladékot, akiknek valamiféle írást ígértem esztendőkkel előbb, heteken keresztül rágódom. Benjaminnak igaza van: „Nulla dies sine linea [a. m. egyetlen napot se vonás, írás nélkül!] — de heteket igen.” Ehhez annyit tehetek hozzá: heteket, hónapokat, évszázadokat. Földtörténeti korok múlhatnak el tétlenkedéseim, lompos sajátizmusom közben. Jól emlékszem, hogy a perm időszak alatt, a Pangea közepén egy árnyas szágópálma tövében milyen kiváló verseket írtam! Micsoda idők voltak!, noha — jegyezzük meg gyorsan — minden atlasz kiemeli, hogy a zsurlók addigra már túl voltak a fénykorukon. De bízom benne, hogy a földlemezek egyszer ismét összeállnak, s akkor újra büszkén nyújtóznak majd a nap felé a diadalmas harasztok!

* Jelenleg min dolgozol?

— Az Oktopuszt tüdőgyulladással írtam. Most pedig immár hatodik hete küzdök megfázással. Bizakodó vagyok. Ennek még bármi lehet a szövődménye.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Tuvalu, avagy a süllyedés poétikája
Irodalom
Olvasunk?
Irodalom
Facebook

Támogatóink