„Verset nem lehet kacagva írni”

„Verset nem lehet kacagva írni”

És tea és Terék Anna költő, pszichológus.

Szia, Anna. Holnap délben jó? Nyugati?” „Nekem teljesen jó a dél is, meg a Nyugati is. Mennyi égtáj, és mind jó.” Budapest. Délelőtt. Eső utáni pocsolyás nap. Friss, csípős levegő. Pöttyös esernyő. Nagy mosoly már két sarokról. Integetés. Puszi, puszi. „Hát szevasz!” „Szerbusz! Egész Pestig kell jönnöm, hogy találkozzunk végre?” „Nem is igaz, néhány hete találkoztunk Újvidéken.” „Hú, tényleg. Hova menjünk?” „Teaház?” „Van szendvics? Akkor lehet.” Pici, sötét teaház, füstölőkkel és még sötétebb emelettel. Indiai hangulat. Itt aztán lehet mélyre merülni. „Te, itt ül a Csernus doki. Rám köszönt. Ez ismer engem? Te jó ég! Te, Anna, ide járnak a pszichológusok és a pszichiáterek teázni?” „Hallod, én nem tudom, én nem járok ide.” És tea és Terék Anna költő, pszichológus.

— Jobb lett volna, ha elküldöd a kérdéseket, és akkor jól rákészülök, és olyan barokkos körmondatokban válaszolok, hogy mindenki megirigyelné. Most meg csak tőmondatokban fogok tudni. (Nevet.)


A szerző felvételei

* Én ettől azért nem félek. Megint itt vagy Budapesten, és a szakmádban dolgozol, azaz pszichológus vagy.

— Igen. A Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumnak vagyok az iskolapszichológusa. Ez egy alapítványi iskola, a magyar evangélikus testvérközösség tartja fenn. Az iskolába csupa olyan gyermek jár, aki vagy tanulásban akadályozott, vagy sajátos nevelési igényű, vagy beilleszkedési és magatartási gondokkal küszködik.

* Mennyire más most neked Pesten élni, mint, mondjuk, az egyetemi éveid alatt?

— Teljesen más, mert most már dolgozom. Az ember, ha munkát vállal, és olyasmivel foglalkozik, amit szeret, ha jó helyre kerül, akkor kap egy olyan önbizalmat, amely sok minden mást lényegtelenné tesz. Nagyon örülök, hogy ebben az iskolában dolgozhatok, remek a tanári kar, öt perc alatt befogadtak.

Vannak iskolák, ahol a tanárok szemében az iskolapszichológusok közvetlenül a takarítók előtt állnak a rangsorban, itt viszont folyamatosan kérik a segítségemet, számítanak rám, adnak a szavamra, bíznak bennem.

Más az élet, amikor az embernek csupán annyi a feladata, hogy órákra jár, beadandókat ír, tanul, készül a vizsgákra. Az egy másik életszakasz, más dolgokra figyel az ember. Én most sokkal jobban érzem itt magam.

* És a város?

— Az nem változott. Azt ugyanúgy szeretem. Szeretem a nyüzsgést, szeretem ezeket a különös hangulatú házakat, szeretek a különböző kerületekben csatangolni. Mert minden kerületnek megvan a saját varázsa. Szeretek itt lenni Budapesten.

* Van kedvenc kerületed?

— Több is, képzeld! Szeretem a XI.-et, a XII.-et, az V.-et és a VII.-et. (Nagy nevetés.)

* Ezt annyira határozottan rávágtad, hogy muszáj megkérdeznem, melyiket miért.

— A XI.-ben laktam először, amikor feljöttem Budapestre. Ott volt a Balassi Bálint Intézetben a nulladik évem. Ezt fedeztem fel először a barátaimmal, így ez a kerület a mai napig olyan, mintha hazaérkeznék belé. Egyébként Budának az egyik legszebb része. Nyugi van, csend és friss levegő. A XII. ott van mellette, a meghosszabbítása. Ott is sokat sétáltam. Az V. kerületben is éltem egy ideig, és szintén nagyon jól éreztem magam, ez már a belváros szíve, nagy a nyüzsgés, de rendezett, kultúrált része a városnak. A VII. kerület pedig a régi zsidó negyed, ahol nagyon érdekes házak, épületek, szórakozóhelyek, múzeumok vannak.

* A múltkor, amikor beszélgettük, éppen azt mesélted, hogy te Budapesten tanultál meg igazán jól szerbül.

— Már a gimnáziumban gagyogtam, de Topolyán nem arról volt híres az iskola, hogy mindenkit jól megtanítanak szerbül. Szabadkán aztán az összes osztálytársam folyékonyan beszélte az állam nyelvét, rajtam kívül. Később, amikor a legjobb barátomnak belgrádi barátnője lett, aki egy szót sem tudott magyarul, rá voltam kényszerítve, hogy elkezdjek szerbül beszélni. Nagyon féltem. Az ember addig nem is tud elkezdeni egy nyelvet tanulni, amíg nincs bátorsága megszólalni rajta. Ettől a Lidija nevű barátnőmtől kezdtem el tehát szerbül tanulni. Sokat segített, bátorított, és ez adott egy jó alapot. Aztán feljöttem Budapestre, s egy csomó horvát fiatallal találkoztam, akik szintén nem tudtak egy kukkot sem magyarul. Beírattam őket nulladik évre. (Nevet.)

Nem értettek semmit, nem tudták, melyik az ime, melyik a prezime... Barátkozni kezdtünk, és megint rá voltam kényszerülve, hogy horvátul/szerbül beszéljek, és megtanultam.

* Mennyire igényled a kapcsolattartást más írókkal, költőkkel? Mennyire fontos a visszajelzésük?

— Valójában nagyon kevés barátom van, aki ír. És van talán egy-kettő, akinek a véleményére nagyon adok, nekik megmutatom, amit írok. De nem azért, mert ők is írók, sokkal inkább azért, mert a gondolkodásmódjuk vagy hasonlít az enyémhez, vagy nagyon különbözik, és amiatt tetszik.

Sokkal inkább van arra szükségem, hogy egy egyszerű olvasó mondja el, mit lát a verseimben. Neki mit mondanak.

A költő barátaimtól is inkább ezt várom. A véleményekre vagy hallgatok, vagy nem. Az embernek magának kell éreznie, mennyire jó, mennyire kiadható egy anyag, és hogy mennyire tart abban a stádiumban a mű, hogy kiengedheti a kezéből, és saját útjára bocsáthatja a szöveget.

* Sokat olvasol?

— Mikor hogy. Ez hullámokban jön. Mikor sok időm van, akkor sem biztos, hogy sokat akarok olvasni. Ha dolgozom valamin, és írok, akkor kevés dolgot olvasok, mert zavar a két dolog egyszerre. Nem szeretném, hogy hatással legyenek egymásra. De olyan is van, hogy nincs sok időm, mégis sokat olvasom.

* Verseidet diákok és profi színészek is szavalják, szövegeidhez rendezők nyúlnak. Milyen érzés visszahallani a leírt szavaidat egy színpadról?

— Jaj, az nagyon jó érzés. Izgalmas figyelni, hogy ki mit lát bele a verseimbe, ki hogyan interpretálja, mit akar velük elmondani a hallgatóságnak.

És hát ez egy óriási megtiszteltetés is, hogy élek, de már hallom vissza a verseimet, és nem halálom után lettem népszerű a szavalók körében. (Nevet.)

Ennél nagyobb megtiszteltetés egy írónak vagy költőnek, azt hiszem, nem is kell. 

* Vannak készülő könyvek a fiókodban? Vagy esetleg már a kiadónál?

— Több is van, igen. A drámáimat elvileg az idén adja ki az újvidéki Forum Könyvkiadó. A tervek szerint három hosszabb dráma és három jelenet lesz a könyvben. Aztán ott van A halott nők. Ezt most fejezgetem, éppen csak időm és türelmem nincs, hogy leüljek, végigolvassam még egyszer az egészet, tisztázzam a maradék hibákat, és elvégezzem az utolsó csiszolásokat. Mindezek mellett pedig a Móricz Zsigmond-ösztöndíj alatt írt szövegeim is lassan kezdenek összeállni, azaz összeérni egy könyvvé.

* Halott nők?

— Öt halott nőnek az életét és halálát mutatja be a könyv, azt próbáltam benne körüljárni, hogy hol kezdődik a pokol. Még életünkben vagy utána? Mi az, amit pokolnak foghat fel az ember? A szereplők mind kitalált személyek, de az inspiráció több helyről ered, s én is benne vagyok mindegyikükben egy kicsikét.

* Van olyan szerinted, hogy női téma?

— Van, és legtöbbször férfiak tudnak nagyon jó női könyveket írni, akármennyire tagadják is ezt. Hrabal, Kundera, ők mind nagyon női írók. Vagy Flaubert Bovarynéja, mely elszabadította a poklot. Hiszen régebben a férfiak nem fejthették ki olyan szabadon az érzelmeiket, vívódásaikat, így az írók női szájakba adták ezt.

* Írtál már drámát is. Nem is egyszer. Nehezebb volt, mint verset írni?

— Inkább vicces volt. Mégis nagyon leizzadtam, amikor először írtam drámát az Újvidéki Színház drámaíró versenyén. Remegtem, és ideges voltam. Másodszor ugyanez történt, mégis játéknak fogtam fel. Az egész rendezvény levegőjében benne van a játékosság. Ez az együtt játszás öröme volt számomra, nem pedig az óriási teljesítményre való törekvés pillanata. Nem azon volt a hangsúly, hogy minél magasabb röptű alkotás szülessen meg ilyen rövid idő alatt, hanem azt néztem, hogy gyakorlatban mennyire lehet valami vicceset vagy szórakoztatót írni.

* Egyébként verset csak akkor írsz, amikor valami zavar, vagy szomorú vagy?

— Én jó verset, mely örömről szólt, még nem olvastam. Komikus könyveket, novellákat igen, de jó verset nem. Vagy nem jó, vagy nincs is.

Ha jó kedvem van, nem írok. Legfeljebb vicces drámát. Verset nem lehet kacagva írni.

Ha az embernek jól áll a szénája, akkor nagyon kevés verset ír. 


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink