„Valahogy mindenki megtalálja magában a műanyag kerti széket”

„Valahogy mindenki megtalálja magában a műanyag kerti széket”

Beszélgetés Kollár-Klemencz László dalszerzővel, íróval, zenésszel

— Vigyázz, kiesik a gitárod! — szólok az emeletre menet, hiszen csak egy biztosítótű tartja össze Kollár-Klemencz László gitárjának tokját.

— Hát igen, sajnos ma elromlott a cipzárja.

— Nekem a cipőmön ment szét ma a cipzár, ahogy kiléptem a buszból az esőre. Szerencsére egy turkálóban aprópénzért találtam egy sokkal jobbat, aztán ki is cseréltem gyorsan.

— Kár, hogy a turkálóban nem árulnak gitártokot...

Erre mindketten nagy bölcsen bólogatunk.
 


Fotó: Tasi Annabella


A rossz cipzárok napján beszélgettem hát Kollár-Klemencz László dalszerzővel, íróval, zenésszel, akit a Kistehén zenekar frontembereként ismerhet a szélesebb tömeg, viszont az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarán Grecsó Krisztián íróval tartottak egy zenés felolvasóestet, ki-ki a saját kötetéből, ki-ki a saját dalaival fűszerezve, közösen zenélve, egymásra figyelve.

— Nagyon szeretek hozzátok járni. Van valami olyan dinamika, nyitottság, pezsgés itt az emberekben, amely Magyarországon nincs. Sok ismerősöm van, aki a ’90-es években költözött innen Pestre, és már ők is pestiek. Nincs bennük meg ez a nem ismerek határokat, nekem minden sikerülni fog, meg fogom csinálni határozottság. Persze ezt nem lehet általánosítani, de mégis ezt érzem. Szeretettel és odafigyeléssel művelik itt az emberek az életüket. Nincsenek megtörve az élettől, a helyzetüktől, hogy jaj, egy olyan országban élek, amely nem az Európai Unió tagja, akkor úristen, mi van, de ha olyanban élek, akkor is úristen, mi van, szóval nincs ez a kesergés. Krisztiánnal beszélgettünk idefelé jövet, és imádjuk azt, hogy ti szerettek kávézni az utcán még akkor is, ha tél van. Ez akkora felszabadultság… És hogy csapatban, közösségben, együtt csináltok mindent. Vasárnap délután itt tele vannak az utcák, az emberek jönnek a templomból, beülnek egy kávéra, valaki már egy kis konyakot is iszik, cigizget, beszélget. Pest felé ugyanazon a napon két óra múlva megállunk egy ugyanakkora város központjában, nem hogy nincs nyitva a kávézó, hanem egy ember sem jön arra, hogy megmondja, hol találunk egyet. Az emberekben nincs meg annak az öröme, hogy itt vagyunk egymásnak, csináljunk együtt valamit, akár csak beszélgessünk. Vagy van egy kis öröm, de azt bezárják a családjukba.

 

 

* Jó ezt hallani. Mindig. Mert mi ezt itt élve nem mindig így érezzük. De beszéljünk egy picit az estről. Nagyon jólesett. Kerek volt, izgalmas, szerethető, a szövegek pedig érthetőek. Az utolsó dalt mindenki ismeri, és elviszi magával. Erdős Virág verseiről nekem egy „futó fotómontázs” jut eszembe, nagyon alkalmasak egy zenei képletre. Te is ezért nyúltál hozzájuk?

— Valójában azt hiszem, az elsőt kaptam, nem én választottam ki. A Rájátszás nevű projektum első körében. Azt hiszem, próbálkoztam más kortárs írókkal is, ám nála ragadtam le. Talán azért is, mert nagyon ritmusos, rapszerű a szöveg. Hirtelen, összetett, rövid, ritmusos képek egymásutánja, nagyon könnyen megzenésíthető. Pontosan akkor írtam egy Kistehén-lemezt, és volt egy szöveg — éppen az Ezt is elviszem magammal —, melyet elkezdtem írni. Nyár volt. Közben még tizen-egynéhány dal szövegét meg kellett írnom. Volt egy elképzelésem, egy irány, melyről ez a dal is szól. Hogy menni kell, tovább kell lépni, a még mindig benne vagyok a régiben, de már megyek bele az újba fájdalma, keserűsége és bizonyos értelemben öröme is. Virágnak volt kedve ezzel foglalkozni, megírta a szöveget, és így lett egy anyag, én pedig maradtam mellette, készültek közös dalok, annyi, hogy már éreztük, ideje egy egész albumot neki szentelni, így készült el a Legesleges album. A személyes verseit próbáltam kihalászni a költészetéből, nem pedig az aktuálpolitikai vonalat. Ennyi volt a közös periódusunk, melynek talán a legjobban sikerült dala az Ezt is elviszem magammal.

 

 

* A kedvenc számom. Azért is jók ezek a versek, mert annyira fel van minden gyorsulva körülöttünk, hogy talán éppen e miatt a pattogó ritmusú szövegelés miatt jut el előbb az emberek füléig, mint például egy Arany János-ballada feldolgozása.

— Igen, igen. Ez érdekes, mert sokan tudnak ezzel azonosulni, sokan viszont nem tudnak vele mit kezdeni. Amikor készültek a szövegek, Virág még az utolsó pillanatban is variált. Sorokat cserélt meg, és nekem mindmáig nagyon nehéz megtanulnom a dalok szövegét. Van egy, melyet néha játszunk, azt konkrétan mindig felolvasom, mert nem tudom megjegyezni.

* Ez a mai este Grecsó Krisztiánnal nekem visszahozta a tábortüzek feelingjét. Azt az érzést, hogy van egy dalom, tanuld meg te is, játsszuk együtt. Látszik, hogy jó barátok vagytok.

— A Rájátszás során sok szerzőt kipróbáltam, aztán az ember egy idő után elkezd húzni valamelyik felé. Krisztián és az én dolgaim összeillenek, méghozzá furcsamód úgy, hogy közben az írások és a személyiségünk nem, viszont a múltunk és a gyerekkorunk igen. Tudjuk, hogy amikor a másik reflektál valamire, az honnan jön. Ráadásul Krisztián vidékről nagyvárosba költöző s ezért sok frusztrációval küzdő személy, én pedig nagyvárosból vidékre költöző, s emiatt szintén valamiféle frusztrációval bíró ember vagyok, szóval látjuk egymást, talán ez a legfontosabb. Mert a témák, melyekről Krisztián szeret írni, engem nem foglalkoztatnak. Ami pedig engem érdekel, például a műanyag kerti székek világa, ez a fajta absztrakció, ez a típusú ütközése a modern, mai világnak a racionalitással, realitással, élettel, természettel, ez őt nem izgatja annyira. Nem egymásnak írjuk a könyveinket. Viszont tiszteljük a másikat. Mi nem itt kell hogy találkozzunk, hanem egyszerűen emberként nyitottnak kell lennünk egymás felé.

 

 

* Ezt a műanyag kerti székek iránti kíváncsiságodat én például értem. Úgy jutsz el ezekhez a témákhoz, hogy gondolkozol, elmerülsz, nézelődsz?

— Egész életemben ablakokon bámultam ki. Már az iskolában is azt mondták, hogy Lacikával minden rendben van, aranyos gyerek, csak egész órán néz ki az ablakon. Valószínűleg én ez vagyok. Gondolkodom a látottakon. Utána, ha szerencsés az ember, tud ebből művészetet csinálni, ki tudja magából írni. Ha pedig még szerencsésebb, akkor másoknak is érdekes lehet, amit csinál. A műanyag kerti székek egyszerűen csak feltűntek az életemben. Amikor Amerikában jártunk Kistehén-turnén, ott is mindenhol ki voltak rakva ezek a kerti székek, ahogy Magyarországon vagy bárhol máshol a világon, Párizsban, a Louvre mellett, mindenhol. Eleinte nem is gondolkodtam, csak elkezdtem őket fotózni. Létrehoztam egy csoportot a Facebookon (Műanyag kerti székek élete), s már mások is töltik fel ide a képeket. Legutóbb Tel Avivból kaptam egy széket. Valahogy mindenki megtalálja magában a műanyag kerti széket. Az egy más kérdés, hogyan lehet tizenöt-húsz novellát ilyen témában írni, hiszen az életed nem változott meg a műanyag kerti székektől. Azt tudom csinálni, hogy becsempészem őket az életembe mint részvevőket. Az egész alapgondolat pedig nyilván a mai korról fog szólni.

 

 

* Egy picit a zenekarról is beszéljünk. Mindig azt érzem a koncertjeiteken, hogy éppen azok vannak a közönség soraiban, akiknek ott kell lenniük. A „jó” emberek. Ezt ti is érzitek?

— Nagyon. És nekem ez rendkívül fontos. Furcsa dolog, s őszintén meg kell hogy mondjam, nem szeretek olyan embereknek zenélni, akikhez nincs közöm. A régi Kistehén tánczenekar közönsége is ilyenné kezdett válni, amikor a Szájber gyerek-őrület elindult. Koncertről koncertre azt éreztem, nincs hozzájuk közöm, s ez nyomós oka volt annak, hogy változtattam, azaz megkerestem azt a hangot, amelyen újra azokhoz tudok szólni, akikhez van közöm.

* És lemorzsolódtak?

— A közönséggel nem csináltunk semmit. Volt egy nyomás a kiadók részéről, hogy tök sikeres a Szájber gyerek, ilyeneket írjunk, és hatalmas sztárok leszünk. De én nem akartam ilyen dalokat írni. Szerettem volna visszanyúlni a ’90-es évek eleji zenekarom, az Andersen világához, és sokkal alternatívabb, tartalmasabb, mélyebb valamit csinálni. Nem úgy, hogy az önfeledt szórakozást teljesen kihagyjuk belőle, hanem úgy, hogy az tartalmasabb őrület legyen. Ahogy elmész ebbe az irányba, már nem azokkal az egyszerű kódokkal fogsz dalokat írni, s az emberek önmaguktól cserélődnek ki. Akik az új kódot nem értik, azok többet nem jönnek, akik viszont arra csatlakoznak, azok jönnek. Ekkor félig-meddig ki is cserélődött a közönségünk, s ezért tudtam tovább csinálni. A zenészek is megváltoztak, de ami tök szép volt, hogy az idén nyáron a Budapest Parkban volt egy nagy, születésnapi Kistehén-koncert, melyre a régiek is eljöttek, játszottuk a korábbi dalokat is, bennem pedig ott ért össze ez a kettő eggyé. Rájöttem, hogy ugyanúgy lehet mindent szeretni, mert csak egy fontos dolog létezik, mely valószínűleg mindkettőben benne van, de nem tudom, mi az...

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
Magyarország elfogyott?
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2018.10.29.
  • LXXIII. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink