„Tudom, hogy a vágyaim egyelőre nem teljesülhetnek”

„Tudom, hogy a vágyaim egyelőre nem teljesülhetnek”

Tizenegy és fél év után, tavaly karácsonykor szabadult Uracs József, az egyik „temerini fiú”. Az összesen hatvanegy év börtönbüntetésre ítélt öt fiatal történetét mindenki ismeri. 2004-ben megvertek egy szerb nemzetiségű férfit. Arról, hogy a bántalmazás hogyan folyt le, mást vallottak az elkövetők, és más történet alapján hozta meg szigorú és egyúttal példát statuáló döntését a bíróság.

Horvát Árpád és Szakáll Zoltán 2012-ben elnöki kegyelemmel került szabadlábra, Máriás István és Illés Zsolt — 15, illetve 13 évet kaptak — még mindig a szávaszentdemeteri fogház lakója. A negyvenéves Uracs József Zentán talált magának új otthont.

A temerini verekedés híre annak idején úgy terjedt el a sajtóban, hogy az öt fiú szinte megölte a 37 éves Zoran Petrovićot — akiről később kiderült, büntetett előéletű, és kábítószer értékesítésével foglalkozik. Azt írták, hogy több törést okoztak neki, meztelenre vetkőztették, és idegen testet dugtak fel a végbelébe.

Beszélgetésünk kezdetén Uracs Józsefet arra kértem, néhány mondatban idézze fel, mi történt azon az éjszakán.

— Ez a férfi, Zoran Petrović részeg volt, és nyilván kábítószerezett is, bántalmazta a társaságunkban lévő egyik lányt, Árpád barátnőjét. Kapott két pofont, és elzavartuk. Később visszajött, ő maga vetkőzött le, verekedni akart, fenyegetett bennünket, szidta a magyar anyánkat. Ezen mindenki fellázadt — alkoholt is fogyasztottunk azon az estén —, és megvertük. De nem akartuk megölni, és nem bérelt fel bennünket senki, noha ilyesmi is megjelent egyes újságokban.

* A verést soha nem is tagadtátok, de azt vallottátok, nem ti láttátok el a baját annyira, hogy olyan állapotba kerüljön, amilyenben megtalálták.

— Azzal vádoltak bennünket, hogy mindent előre kiterveltünk, és eltörtük például az állkapcsát, de akkor hogyan tudott normálisan beszélgetni Rasim Ljajić miniszter úrral, aki meglátogatta a kórházban? Erről az eseményről felvétel is készült. Az újságokban, a rádióban, a bíróságon az jelent meg/hangzott el, hogy baseballütővel vertük, karóba húztuk, de ebből semmi sem volt igaz. Egy tanú említette ugyan, hogy azon az éjszakán valakik egy piros gépkocsival érkeztek, és Petrovićot keresték, majd miután megtalálták, jól helybenhagyták, viszont ezt a vallomást nem vették figyelembe, nem vizsgálták tovább.

* Ismertétek Petrovićot?

— Én nem ismertem, de a többiek mondták, hogy sűrűn járt Temerinben. Drogdíler volt, 2009-ben túladagolásban meg is halt. Gyakran berúgott, kötekedett, nem akart fizetni a kocsmákban. Mi már börtönben voltunk, amikor egyszer ellopott egy liter bort a boltban, és késsel fenyegette az elárusítónőt. Később is sok gondot okozott, és mindig azt mondta, fizessen helyette az az öt fiú, aki őt megverte.

* Milyen volt a börtönélet?

— Én a büntetésemet az utolsó napig leültem, illetve egy nappal előbb jöttem ki, mert a szabadulásom szombatra esett volna, de nem akartak csak ezért bejönni. Közben próbálkoztunk amnesztiát vagy rövidebb büntetést kérni, de hallani sem akartak róla, a szerb hatalom nem engedett. Abban az időben sok magyart megvertek, és velünk akarták bizonyítani, hogy a magyarok sem különbek. A legtöbb időt Mitrovicán töltöttem. Kintről érkeztek a hírek, sokan segítettek rajtunk, pénzzel, csomagokkal, néhányan meg is látogattak bennünket, voltak közöttük politikusok is, vajdaságiak és magyarországiak egyaránt. A börtönben nagyon nehéz magyarnak lenni. Sokan csak ezért kötöttek belém, és provokáltak, nem volt egyszerű kitartani.

* Pénz kell ahhoz, hogy valakinek jobb sorsa legyen?

— Ha az embernek nincs semmije a börtönben, akkor nem is veszi észre senki, szóba sem állnak vele. Ha rendszeresen kap csomagot, és van pénze, akkor mindenki a barátja, és nem bántják. Mivel mindenki tudta, miért vagyok bent, nekem sokkal nehezebb volt. Rengeteg problémám akadt, sokat kellett tűrnöm. Néhányszor az őrök is megpofoztak bennünket, de gumibottal nem vertek, nem rugdostak. Még Újvidéken, a Klisán én is kaptam, de Árpád járt a legrosszabbul, leverték a veséjét, egyik szemére nem lát. Amikor Szávaszentdemeteren egy olyan épületbe kerültem, amelynek az egyik részében volt az iskola, könnyebb lett a benti élet. Azokat tették oda, akik a konyhán, a raktárban dolgoztak, vagy takarítottak. Itt már több volt a szabadság. Én kertész voltam, és iskolába is jártam.

A tervek és az idő múlása

* Reménykedtél benne, hogy nem kell leülnöd a tizenegy és fél évet?

— Amikor a belgrádi főbíróság és a strasbourgi bíróság is visszautasította a keresetünket, akkor már tudtam, az egészet le kell ülni. Az tartotta bennem a lelket, hogy sokan segítettek rajtam. Azon is gondolkodtam, hogy mi lesz velem, ha kikerülök, mert tudtam, pszichikailag és fizikailag sem vagyok teljesen egészséges. 2007-ben meghalt az édesanyám, 2012-ben pedig az egyik lánytestvérem. Édesanyám temetésére nem engedtek haza, sőt, aznap az egyik őrtől még verést is kaptam. Amikor a testvérem hunyt el, nem is kértem eltávozást, mert a táviratot három nap után adták ide. Temerinben van még egy lány- és egy fiútestvérem, de nem akartam oda visszamenni. Én egy kis, községi lakásban nőttem fel, ott lakik az egyik testvérem a családjával, nem férnénk el. Zentán egy idős házaspár fogadott be, ők a Krisztus Szeretete Egyház tagjai. Korábban Torontóból hívták fel őket, és kérték, látogassanak meg bennünket a börtönben. 2010-ben el is jöttek. A szabadulásom előtt írtam nekik, megkérdeztem, tudnának-e nekem segíteni, hogy Zentán találjak lakást. Végül ideköltöztem hozzájuk, egy minimális összeget, húsz eurót fizetek havonta.

* Hogyan telnek a napjaid? Jársz-e szórakozni, próbáltál-e barátokat szerezni?

— Igyekszem munkát találni, de addig is átadtam a kérelmemet a szociális központnak, hogy kapjak segélyt. Tudom, nem lesz nagy összeg, de sokat számít, amíg nem dolgozom. Közben orvoshoz járok, még az is előfordulhat, hogy megállapítják, nem vagyok munkaképes. Pedig én inkább dolgozni szeretnék, mert lenne helye annak a 20-30 000 dinárnak, amelyet keresnék. Sajnos gond van az epémmel, a vesémmel, a májammal, a derekam még 2009-ben becsípődött, azóta fáj, a lábam zsibbad, fogja a görcs. Nem érzem túl jól magam, nincs kondícióm, hiszen már régóta nem végeztem nehéz munkát. A börtönben nem kaptam megfelelő gyógyszert, csak fájdalomcsillapítókat, nem küldtek speciális vizsgálatokra, mert az drága lett volna, azt mondták, ha injekciót akarok, rendeljem meg otthonról. Nem járok sehova, egyelőre még nem érzem, hogy kellene a társaság, csak negyven napja szabadultam tizenegy és fél év bezártság után. El is felejtettem, hogyan kell az emberekkel kommunikálni. Igaz, előfordult már, hogy egy lány megállított az utcán, mert látott a tévében, és a boltban is ismernek. Én már a legszívesebben nem is foglalkoznék azzal, ami velem történt, de az újságírók nem engedik, hogy elfelejtsem. Sokan keresnek, mindig újra meg újra fel kell idéznem azokat az eseményeket, és ez nekem nagyon nehéz. Értem én, hogy most érdekes vagyok, de emiatt felszakadnak a régi sebeim. Ne vegye magára, de egyik újságíró sem kérdezte meg, hogy szükségem van-e valamire. Csak az egyik magyarországi újságíró volt velem rendes, pénzt adott nekem, majd gyűjtést is szervezett. Tudom, hogy a vágyaim egyelőre nem teljesülhetnek, ezért nem tervezek semmit, várom, hogy múljon az idő. Negyvenéves vagyok, arra is sokat gondolok, hogy családot szeretnék. Itt nyugodt vagyok, de mégsem olyan az egész, ahogyan elképzeltem. Sokszor kívánom, hogy érje utol a sorsuk azokat, akik ellenünk voltak, akik ártottak nekünk, akik kiforgatták a szavainkat, bizonyítékokat hamisítottak…

Valakik segítettek, mások nem

József kérésére a beszélgetésen jelen volt Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke is, aki már huzamosabb ideje segíti a „temerini fiúkat”.

— A fiúk politikai indíttatású koncepciós per részesei lettek. Abban az időben 250 olyan esetet gyűjtött össze a magyar politikum, amikor magyar embereket vertek meg csak azért, mert magyarok voltak, vagy az utcán magyarul beszéltek, úgyhogy ezért kellett az ellenpélda. A temerini ügyben sok volt a hazugság, a hamisítás, a bíróság nem vizsgált fontos dolgokat. Azzal sem foglalkozott, hogy az éjszaka további részében mi történhetett, azt a tanút, aki erről beszélt volna, egyszerűen félretették. A kihallgatáskor meg is verték a fiúkat, egymás ellen uszították, becsapták őket. Vádalkut kínáltak nekik, megígérték, ha elmondják, mi történt, és egymásra vallanak, akkor egy évet kapnak. Ők ezt vállalták is, de végül jól átverték őket. A két akkori nagyobb magyar pártnak az elnöke az elsők között kért példás büntetést rájuk, és ezzel szabad kezet adtak a szerb hatalomnak. Meggyőződésem, hogy a befolyásos magyar politikusok később is segíthettek volna nekik, és már régen szabadlábon volnának.

Mi előkészítettünk egy anyagot a strasbourgi bíróságra, de miután elutasították a kérelmünket — az első körben egy szerb, egy román és egy belga bírói hármas elé került —, már nem maradt más, csak az, hogy védjük őket, ahogyan tudjuk. Elég sok segítségük akadt idehaza és külföldön egyaránt. Sokan adtak pénzt, és Zürichben most is folyik egy gyűjtés számukra. Nem sorolom fel a támogatókat, mert valaki biztosan kimaradna, ezt pedig nem szeretném.

Józsefnek helyre kell hozni az egészségét, és munkát kell adni neki, de olyat, amelyet el is tud végezni. Meg kell találnia a helyét a közösségben, mert nem lehet, hogy örökké segélyeken éljen, és ő is mielőbb rendezni szeretné az életét.              


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Címkék: temerini_fiúk

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A sötétség árnyékában (16.)
Körkép
  • HORVÁTH Árpád
  • 2013.03.06.
  • LXVIII. évfolyam 10. szám
Facebook

Támogatóink