„Szívesen élnék vízben”

„Szívesen élnék vízben”

Munjin Andrea nem végzett képzőművészeti akadémiát. Angol szakon tanult. De egy művész esetében nem is ez a fontos. A mű a fontos. A művek a fontosak. Szenttamásra utaztam Andreához, ahol virágok, festmények, kutyák, macskák és Gion szelleme között beszélgettünk. Néha egy kakukkot is lehetett hallani az udvarban, de ő, azt hiszem, még nincs rajta a Munjin-festményeken. Csak a hangja.


A szerző felvételei

* Mióta festesz?

— Festeni nem olyan régen kezdtem el, de gyerekkorom óta rajzolok. A színeket valamikor az egyetemi éveim alatt kezdtem el intenzívebben használni, előtte főleg fekete-fehér ceruzarajzaim voltak. Szerencsére anyukám megőrizte az összes gyerekkori rajzomat. Olyan érdekes visszanézi őket, és annyira szeretnék megint úgy rajzolni. Vagy legalább azzal a szemmel látni a világot. Nagyon furcsák ezek a munkák. Már rajtuk is sok az állat. Szarvasok, kutyák, madarak. Édesapám vadász. Én soha nem vadásztam, nem is szeretnék, de sokat jártam vele ki a vadászatra gyerekkoromban, rengeteget sétáltam a határban, figyeltem a természetet, az állatokat. Neki köszönhetem a természet szeretetét. Ötéves voltam, amikor először elvitt magával vadászni. Azt nem lehet elfelejteni. A tájakat, a hangokat. A jó kis szalonnázásokat a téli nyúlvadászat idején. Ha becsukom a szemem, ma is pontosan emlékszem rájuk.

* Az Egyesült Államokban is éltél egy évet még középiskolás korodban.

— Igen, egy cserediákprogramot hirdettek meg a középiskolában, én a második évet fejeztem be éppen, és úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg. Szerencsém volt, megkaptam az ösztöndíjat, így a harmadik osztályt Minnesota államban fejeztem be, Szent Pál (Saint Paul) városában. Szenttamásról Szent Pálra mentem. (Nevet.) Még nagyobb szerencsém volt, hogy egy remek családhoz kerültem, mely azóta már többször volt nálam Szenttamáson, én pedig hosszú idő után az idén nyáron látogatom meg néhány hónap erejéig.

* De festészetet nem tanultál sehol.

— Csak annyit, amennyit az általános és a középiskolában meg lehetett tanulni. És Amerikában. Ott az oktatási rendszer sokkal jobb — annak ellenére, hogy mindenki az ellenkezőjét képzeli —, s a választott tárgyam a rajz volt, ezért mindennap volt rajzórám, melyen a tanárnő nagyon sokat segített. Csak rajzoltunk. Rengeteg portrét, és nagyon sokszor végeztünk villámgyakorlatokat, melyek abból álltak, hogy valaki kiült a többiek elé, és öt perc alatt le kellett rajzolni. Ez rengeteget segített. Éreztem, hogy fejlődök. De ezenkívül nem tanultam sehol. Rá lehet jönni dolgokra akadémia nélkül is, csak sokkal lassabban. Sokáig az volt a gondom, hogy volt egy ötletem, melyet meg akartam valósítani, de nem tudtam, mert hiányzott a technikai alap. Én érzésből festek. Próbálgatom, és lassan rájövök. Bicskei Anikó — aki szintén a képzőművészeti akadémiára járt — egyszer azt mondta, hogy régen a nagy művészek sem iskolát kerestek, hanem mestert. Egy olyan embert, aki hozzájuk hasonlóan gondolkozik. Aki mellett lehet fejlődni. Nagyon sokáig bántam, hogy nem mehettem az akadémiára. Most már nem. Legalábbis azt nem bánom, hogy Szerbiában nem mentem akadémiára. Angol szakon végeztem, és azt is nagyon szeretem. A nyelvek izgalmasak, örömöm lelem a munkámban, és egy picit talán biztosabb megélhetést is nyújt. De figyelek rá, hogy ez ne legyen a festés kárára. Édesapám fiatalkorától kezdve tehetséges volt, megtaláltam a régi képeit, portrékat, melyeket ő festett, de az élet más irányba sodorta, nem volt rá lehetősége, hogy ezzel foglalkozzon. Szeretném — talán éppen emiatt is — csak azért sem hagyni magam.

* Amikor leülsz festeni, a fejedben már látod a kész művet?

— Általában igen. Van egy alapötlet, mondjuk, az, hogy le fogok festeni egy női alakot egy macskával a kezében. Ez az alap, a többi pedig alkotás közben alakul. A háttér, a színek, a részletek.

* A festményeiden mindegyik nő vörös hajú. Mint te. Magadat fested?

— Szerintem igen. Bár a haj színén kívül nem sokban hasonlítanak rám ezek a nők. Szeretném lefesteni a húgomat is. Fekete haja van, érdekes lenne lefesteni. Hosszúkás fejformákat rajzolok. Nem tudom, miért. Talán azért, mert ezt gondolom a legnőiesebbnek. Vékony, hosszú fejforma. Mostanában nagy divat lett a hiperrealizmus. Én emelem előtte a kalapom, hiszen ha valakinek a festménye pontosan olyan, mint egy fénykép, az bámulatos, de hiányzik belőle a fantázia. Valami, ami saját. Amit a művész tesz bele, és csak az övé.

* És ezt a sok halat honnan hozod?

— Nagyapámtól. Ő is vadászott, de amikor túl öreg lett, halászni kezdett. Felült a kis motorjára, és ment pecázni. Én többször aludtam a nagyszüleimnél, ilyenkor négykor keltünk, és mentünk ki a nagyapával pecázni, amit én egy idő után persze meguntam, és ezért fel-alá rohangáltam a búzamezőkön. És nagyon sokszor jött hozzánk is a nagyapa, hiszen a házunk végén ott a folyócska, ott fogta a macskáknak, az állatoknak a halakat. A szomszédasszony is mindig lement a vízhez a macskáival, melyek leültek mellé, és pecázott. Ahogy kifogott egy halat, úgy adta oda a macskáknak, ez volt a vacsorájuk.

(Az interjúnak ezen a pontján megjelenik Andrea anyukája, akivel röviden diskurálunk bizonyos házi tejfölös, házi kolbászos lepényekről.)

— A víz mindig közel volt — folytatja Andrea. — Mindig az volt édesapám vágya, hogy víz mellett legyen a háza, ahová kikötheti a csónakját, s ez sikerült is, rengeteget csónakázunk. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha választhatnék egy más élőhelyet, akkor mit választanék. Sok ember repülne, én azonban szívesen élnék vízben. Sűrűbb, mint a levegő, s biztonságosabban érezném magam benne. Imádok úszni. Vannak olyan tájak, amelyek beleégették magukat az emlékezetembe. És nekem is van egy Matula bácsim, a Lajcsi bácsi. Tőle van az összes tacskónk, és neki is olyan a kinézete, mint egy tacskóé. Tanyán él, a Krivaja az udvarán folyik át, egész nyáron mezítláb jár, és vele is voltam csónakázni. Ő csónakból vadászott kacsákra, és amióta az eszét tudja, kint él a természetben. Állatokról, növényekről, mindenről tud mesélni. Nagyon sok dologra megtanított. Tehát mindig olyan emberekkel voltam körülvéve, akik szerették a természetet.

* Van valami ebben a Szenttamásban. Te is úgy mesélsz egy kicsit a helyi történetekről, emberekről, mintha egy Gion-regényt olvasnék.

— Lehetséges. De ez a falunak, a kisvárosnak is köszönhető. Biztos hatással van rám úgy, hogy észre sem veszem. És szívesen emlékszem ezekre az időkre, de hát az ember mindig szívesen emlékszik a gyermekkorára. És az emlékeimben mindig süt a nap, most viszont már, hogy felnőttem, nagyon borús az ég. Nemrég lefordították Gion Nándor könyveit szerbre, s a Gion Nándor Emlékház minden évben szervez egy fordítói és novellapályázatot. Futó Hargita megkért több szenttamási művészen kívül engem is, hogy illusztráljuk a könyveket. Én Az angyali vigasságot kaptam, mely egy hat regényből álló kiadvány. Nekem csak Az angyali vigasságot kellett volna illusztrálnom, de félreértettem valamit, úgyhogy mind a hat regényt illusztráltam. Viszont nagyon élveztem. És hát Gion és Szenttamás. Gyerekkorom óta hallom ezeket a történeteket, jó volt újraolvasni a regényeit. A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Postarablók, Az angyali vigasság, a Sortűz egy fekete bivalyért — ezek mind nagyon jó történetek. Hatan illusztráltunk, a végén kiállítást szerveztek a munkákból Szenttamáson és Szabadkán.

* Mire koncentráltál, amikor elkezdted készíteni ezeket a képeket? Gion karaktereire? Hangulatokra? Egyáltalán hogyan kezdtél bele?

— Úgy kezdtem bele, hogy elolvastam. Ez tartott talán a legtovább, de úgy éreztem, muszáj elolvasnom a könyveket, mert ha az egészből csak egy mondat fog meg, melyet képben kifejeznék, viszont elmulasztom azt az egy mondatot, az szörnyű. Sokszor egy jelenet fogott meg. Volt, amikor egy helyszín vagy egy táj. Nagyon szívesen illusztrálnék könyveket. A Híd Kör részéről érkezett az első olyan felkérésem, hogy két meghatározott könyvből kellett ihletet merítenem (melyeket korábban már illusztráltak). Szerintem ott is nagyon jó képek születtek, melyek szintén ki voltak állítva több helyszínen is, és már új projektumok is folyamatban vannak. Illetve készülök egy saját kiállításra, mely szeptemberben lesz itt, Szenttamáson és talán még néhány helyen. Addigra szeretnék megfelelő mennyiségű festményt készíteni, hogy betöltsem velük a kultúrotthon terét.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink