„Sosem nyugodtam bele, hogy második legyek”

„Sosem nyugodtam bele, hogy második legyek”

Szabó Katalin 1968. január 22-én született a Kovászna megyei Zágonban. Hatévesen az ónfalvai, majd a dévai tornaiskolába került, első edzői Maria Cosma és Ágoston Mihály, később Károlyi Béla és Márta voltak.

1983—1984-ben tizenhét alkalommal kapott maximális, 10-es pontszámot a tökéletesen végrehajtott gyakorlataira. Az ifjúsági mezőnyben hétszer nyert Európa-bajnokságot, a felnőttek között kétszeres Európa- (1983, Göteborg, felemás korlát és talaj) és kétszeres világbajnok (1983, Budapest, talaj és 1987, Rotterdam, csapat összetett), legnagyobb sikerét azonban az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpiai játékokon érte el, négy aranyat (csapat összetett, ugrás, gerenda, talaj) és egy ezüstöt nyert (egyéni összetett). 1988. évi visszavonulása után a Bukaresti Egyetem Sport és Testnevelés Karán szerzett oklevelet, majd Déván edzősködött. Férjével és két fiával a franciaországi Chamaliéres-ben él, és a helybeli klubban edzősködik.

Szülőfalujában, Zágonban óvodát, Sepsiszentgyörgyön pedig sportcsarnokot neveztek el róla. 1983-ban felkerült a Nemzetközi Torna Szövetség Világszínvonalú tornászok listájára, egy évvel később kiváló sportolói címmel, 2000-ben pedig a Nemzeti Érdemrend parancsnoki fokozatával tüntették ki. Ugyanebben az évben bekerült a Halhatatlanok Csarnokába, 2008-ban megkapta a román sport legmagasabb kitüntetését, a Sport Érdemrend I. fokozatát, továbbá a Román Nemzeti Sporthivatal Legendás Bajnokok díját. Az idén áprilisban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át, Csinta Samu sportújságíró pedig Az ötödik szer címmel könyvet írt róla. Szabó Katalin a közelmúltban a Tusnádfürdőn rendezett Bálványosi Szabadegyetemen, a róla készült könyv bemutatóján vett részt.


Szabó Katalin (a szerző felvétele)
 

* 1974 tavaszán került Ónfalvára, és 1987 novemberében ugrott le utoljára a szerről, éppen a gerendáról. Mennyi munka, kínlódás, szenvedés húzódik ezek mögött az eredmények mögött? 

— Nagyon sok megpróbáltatást, szenvedést kellett átélnem a versenyévek alatt. Rengeteg kihívással kerültem szembe. Ha ismét hatéves lehetnék, újra ugyanezt csinálnám, semmit sem bánok, hiszen nem kényszerből tornásztam. Mindig szerettem volna megmutatni, ki vagyok, és a lehető legjobbat nyújtani. Két-három érem fényesebb is lehetett volna. A sikerhez vezető út csakis munkával érhető el, és egy kis szerencse is kell hozzá.

* A Los Angeles-i olimpián négy aranyat és egy ezüstöt nyert. Milyen érzés volt olimpián szerepelni? 

— Rengeteget készültünk az ötkarikás játékokra, naponta kétszer, összesen hét-nyolc órát gyakoroltunk. Minden sportoló álma az olimpiai szereplés, így hatalmas sikerként éltem meg, hogy ott lehettem Los Angelesben. A négy arany mellett egy kicsit rosszul esett az az egy ezüst. Sokan mondták, ne legyek szomorú az ezüst miatt, hiszen a legtöbb tornász csak álmodhat erről. Elégedett voltam a szereplésemmel, de még jobb gyakorlatokat szerettem volna bemutatni. Ezüst helyett jobban örültem volna az ötödik aranynak, a második helyért kapott érmet be is dobtam az ágy alá.

* A dobogó legfelső fokán nem a magyar, hanem a román himnusz szólt... 

— Többen kérdezték már tőlem, mit éreztem a himnusz hallgatása közben. A legnagyobb élmény az volt, hogy 15-16 000 ember felállt a tiszteletemre, és egy szó sem hangzott el a himnusz közben. Egy kicsit fájt, hogy ez a himnusz nem a magyar volt. Nem is akkor zavart ez igazán, hiszen még fiatal voltam, hanem később. Most már másként látom a dolgokat. Ha újból kezdhetném, másképp csinálnám.

* Az akkori hatalom megjutalmazta a kiváló eredményekért? 

— Semmit sem kaptam, sem én, sem a többiek. Mindent ígértek, de semmit sem teljesítettek. Ma látjuk, hogy mennyit ér egy-egy olimpiai arany, de mit tehetnénk? Ma már a hatodik helyet is ünneplik, elismerik.

* Kanyarodjunk vissza pályafutása elejére. Hatévesen került Ónfalvára. Milyen nehézségekkel találta magát szembe még gyerekként?

— Ott működött az egyik legjobb tornásziskola. Nagyon fiatal voltam, szinte fel sem fogtam, hogy hatévesen egy teljesen új élet kezdődik számomra. Egyáltalán nem tudtam románul, ott pedig csak románok között voltam. Élt ott egy magyarul beszélő néni, ő vigyázott rám, én pedig „kapaszkodtam belé”, ahogy csak tudtam. A torna és a bentlakásos élet sem volt nehéz, előbbit szerettem, utóbbit megszoktam. Sokkal több gondot okozott viszont, hogy nem beszéltem románul, és édesanyám is nagyon hiányzott. Volt egy olyan időszak, amikor a rengeteg edzéstől nem tudtam idejében felkelni, és elkéstem az első óráról. Amikor a tanárnő ezt megelégelte, azt mondta, majd elmeséli édesanyámnak, hogy megint elkéstem. Azt válaszoltam neki, hogy elmondhatja nyugodtan, anyukám úgysem fogja megérteni, mert nem beszél románul.

* Olvastam valahol, hogy kedvenc édessége a szavarin volt.

— Szigorú étrend szerint táplálkoztunk, melyben az édességnek nem volt helye. Persze, gyerekként kívántuk az ilyen finomságokat, és amint lehetett, azonnal mentünk az első cukrászdába, és rendeltük a szavarint. A ’80-as években más ehető édességet nemigen lehetett kapni Romániában. Gyakran tíz cukrászdába is betértünk egy-egy szavarinra.

* A siker titka?

— Rengeteg munka, fegyelem, tisztelet, komolyság, szigor. Szerencse is kellett, hiszen a tizenhét éves pályafutásom alatt egyetlen sérülésem sem volt. A fiatalok ma is dolgoznak, de nem tudom, hogy kellő eltökéltséggel teszik-e ezt. Ónfalván és Déván is reggel 6 órakor keltünk, megágyaztunk, majd a reggeli és az iskola következett. Ha elsőre nem úgy ágyaztál meg, ahogy a nevelő gondolta, akkor több alkalommal is meg kellett ismételned. Előfordult, hogy emiatt lekéstük a reggelit, és anélkül indultunk iskolába. Nagy fegyelem, pontosság és rendszeresség jellemezte a tornásziskolát. Az edzéseken óriási harcot vívtunk egymással. A versenyeken hatan alkottak egy csapatot, mi azonban több százan harcoltunk ezekért a helyekért.

* Melyik eredményére a legbüszkébb?

— Talán az 1983. évi budapesti világbajnokságon talajon szerzett aranyra. Édesanyám és a testvérem a helyszínen szurkolt nekem, először és utoljára. Akkoriban ugyanis nem volt egyszerű átlépni a határt, jelentős indok kellett hozzá. Aranyérmes gyakorlatomat egy magyar csárdásra adtam elő. Felemelő érzés volt.

* Húszévesen teljesen váratlanul vonult vissza.

— Tizennégy évet aktívan tornásztam, az utolsó hét évben minden hétvégén versenyen szerepeltem. Ezt bírni kellett! Ingáztam Európa, Japán és Amerika között, ami nem volt könnyű. A versenyek előtt sokszor aludni sem tudtam. De nem azért hagytam abba, mert nem bírtam a gyűrődést, hanem azért, mert mást is akartam csinálni. Nem hiszem, hogy húszévesen túl fiatal lettem volna.

* Több ezren tornáztak, ám csak nagyon kevésből lett sikeres sportoló. Amikor 1985-ben feltűnt Daniela Silivaș, ön rögtön kijelentette, hogy belőle nagy tornász lesz. Mit látott benne?

— Kezdtem tőle kikapni. Amikor jön egy ilyen tehetséges kislány, akkor vagy feladod, vagy próbálod ugyanazt csinálni, amit ő. Utóbbit nem lehetett, hiszen látszott, hogy kivételes tornász lehet belőle. A sikernek rengeteg összetevője van. A munkán és a szerencsén kívül sikeresnek kell születned. Mindig erős akaratú voltam, sosem hagytam magam. Ma is úgy vagyok vele, hogy mindennap el kell érnem valamit. Főleg, amikor sportoló voltam, sosem nyugodtam bele, hogy második legyek. Azzal is elégedett voltam, de mindig első akartam lenni.

* A román tornásziskola még mindig ontja a tehetségeket?

— Ontania kellene, de most nagyon nehezen lehet tehetségeket találni. Nagyon fáj, ami történik. Hazajössz, benyitnál a csarnokba, és bezárt ajtókat találsz. Nagyon sok helyen ez a szomorú valóság.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink