„Psota Irén egészben nyelte le a ruszlit”

„Psota Irén egészben nyelte le a ruszlit”

Albert János bácsfeketehegyi színművész — a vajdasági színjátszás énekes-táncos komikusa, akiről talán nem túlzás azt állítani, hogy a korona azóta is az ő fején maradt. Óriási kék szempár és fiatalos lendület fogadott, amikor betoppantam emlékeket idézni családias kis otthonukba, ahol feleségével, Máriával egymás szavába vágva idézték fel Szabadka régi színházi életének legszebb pillanatait.

A beszélgetés közben egészen visszafiatalodtak, így fényképek sem kellettek hozzá, hogy elképzeljem őket pályájuk csúcsán fiatal színészekként. Albert János az idén vette át a Magyar Életfa díjat.

* Két év a Topolyai Járási Magyar Népszínháznál, mégpedig az 1958/59-es évadban. Ez sem tegnap volt.

— Bizony nem. Az egész úgy kezdődött, hogy a topolyai színház igazgatója, Dimitrijevics Mara felfigyelt rám egy amatőrszínjátszó-találkozón. Megtudta, hogy még nem voltam katona, s ez volt az egyetlen akadálya annak, hogy szerződtessen. Megkért, hogy ha leszolgáltam a katonaságot, akkor jelentkezzek nála. Erre azonban nem került rögtön sor, hiszen engem egy évvel később soroztak be, mint kellett volna, így két évem elúszott, úgyhogy amikor 1958-ban hazajöttem, rögtön szerződtettek, mert kellett nekik egy olyan „pofa”, mint én. Két évet töltöttem a topolyai színháznál, azután a szabadkai színházban folytattam a pályafutásom.

* Mi volt az első nagyobb szerepe, melyre szívesen visszaemlékszik?

— A legelső nagyobb előadásom az Esőcsináló volt Szabadkán, s azt hiszem, akkor váltam a közönség kedvencévé Jimmy szerepével. Olyannyira, hogy amikor Szlovéniába utaztunk vendégjátékra, tíz éven át Jimmyként emlegettek, és a plakátokon is azt keresték, hogy játszik-e az este Jimmy — azaz én — az előadásban.



A szerző felvételei

* Talán a komikus szerepeket a legnehezebb eljátszani. A humor nagyon komoly műfaj, akármennyire ellentmondásos is ez az állítás. Nehéz nevettetni. Mennyi időt vett igénybe belemerülni egy-egy szerepbe?

— Hogy volt-e időm huszon-órákat gondolkodni egy darabon? Dehogy volt, örültem, amikor hazaértem, ledobtam a cipőmet, és lefeküdtem aludni. Egyik darab jött a másik után. Szöveg a szöveg után. Mi pedig tanultuk az új szöveget. Akkoriban nem ültünk hónapokig egy előadáson, húsz-harminc próbával színpadra vittünk egy háromfelvonásos zenés előadást, tele tánccal, énekkel, nem volt időnk túl sokat gondolkodni a szerepeken. Komédiát, zenés vígjátékot elkészíteni izzadságos munka. Könnyebb dolga volt annak a színésznek, aki drámákat játszott. Ő bement reggel a próbára, két órát ott volt, és mehetett haza. Én délelőtt bementem szöveget próbálni, délután táncpróbára futottam, utána énekpróbára, és máris este lett, vártam a buszt, és hajnali három óra volt, mire hazaértem. De akkor még bírtam ezt a vad tempót, mert szerettem, és hát nagyon fiatal is voltam.

* Soha nem volt elégedetlen?

— Nagyon meg kellett dolgoznunk mindenért. Volt akkoriban egy úgynevezett művésztanács, és a tagok közül többen javasolták, hogy emeljék meg a fizetésem, mert rengeteget dolgozom, de az akkori igazgató azt mondta, hogy szó sem lehet róla. „Neki könnyű, ő ezt tudja csinálni” — mondta. Nekem pedig bele kellett törődnöm, elő kellett vennem az újabb szövegkönyvet, és menni tovább. Nem volt időm elégedetlenkedni.

* A komikus szerepek és a zenés darabok mellett azért eljátszott más jellegű szerepeket is.

— Körülbelül százötven szerepet játszottam el pályafutásom során. Minden évben volt vagy négy-öt, s általában nagyobb szerepek. Persze néhányszor drámai karaktert is alakítottam, de azért leginkább a vígjáték volt az én műfajom. Meg is említek néhányat: Elveszem a feleségem — ez szintén zenés vígjáték, aztán Imádok férjhez menni, melynek hasonlóan óriási sikere volt, Bolha a fülbe, Kakukk Marci, és hogy drámát is említsek: Mohács, melyben Zápolya Jánost játszottam, vagy például Az imbroszi boszorkány Zilahy Lajos tollából, aki személyesen is eljött az ősbemutatóra. Nagyszerű kosztümöket láthatott a közönség abban az előadásban, és hatalmas élmény volt, hogy maga a neves szerző is megtisztelt bennünket a jelenlétével. A Tarelkin halála című előadás is komolyabb darab volt, úgy beszéltük meg, hogy fesztiválokon is elő fogjuk adni, de az Újvidéki Színház akkori igazgatója ezt nem engedélyezte, mert tudta, hogy az előadásunk jobb, mint az övé. Azt mondta, azért nem vihetjük fesztiválokra, mert van egy koporsó a darabban, ez pedig azért baj, mert nemrég halt meg Tito elvtárs. Akkoriban már eleve úgy készült el egy színház műsorterve, hogy tudvalévő volt, melyik előadás mehet fesztiválra, és hogy kik fognak játszani benne. Akik pedig játszottak, azok vitték el a díjakat is. A Felfuvalkodott tökfejben Svetozar Ružičić szerepét formáltam meg, amiért több díjat is megérdemeltem volna, de volt egy erősebb kutya mellettem, ezért ő kapta meg az elismerést, és nem én. Valahogy egész életemben elkerültek a díjak.

* Egy jó komikus nagyon gyorsan a nézők kedvencévé válik. Mennyire érezte a közönség szeretetét, hiszen sokan emlegetik még ma is.

— Ezzel kapcsolatban két rövid történetet mesélnék el. Egy alkalommal, amikor a bank előtt álltam sorban a nyugdíjért, odajött hozzám egy hölgy, s ezt mondta: „Művész úr, látta-e a Charlie nénjét?” Mert akkor vették fel Budapesten az előadást, s elég sokat beszéltek róla. Azt válaszoltam neki, hogy sajnos nem, mire ő azt mondta, ő bizony látta. „És azt tudja a művész úr, hogy én hányszor láttam magát a Charlie nénjében? Ötször, és megmondom őszintén, hogy maga mellett Gálvölgyi János kismiska.” A másik hasonló eset pedig a piacon történt meg. Egy kofa odasúgta nekem, hogy „művész úr, magának olcsóbban adom az árut, mert annyira jó volt ebben és ebben a darabban”. Én már nem is emlékeztem arra a darabra, de nagyon jólestek a kedves szavak. Mindenki ismert és szeretett.

* Az akkori szabadkai színházban több neves magyarországi vendégművész is megfordult. Ez mennyire volt inspiráló vagy konkurencia a szabadkai színészek számára?

— A magyarországi művészek úgy viselkedtek velünk, mint kolléga a kollégával. Nem volt köztünk versengés, legalábbis a szó negatív értelmében. Itt járt Sinkovits Imre, Pécsi Sándor, Dajka Margit, Hacser Józsa, Honthy Hanna, Mezei Mária, Tolnay Klári és még sokan mások. Ez úgy volt, hogy amikor nálunk már „kijátszott” egy darab, azaz fogytán volt a közönség, akkor a színház neves magyarországi művészeket hívott meg, de nem egy előadásra, hiszen például Hacser Józsa és Dajka Margit két hetet töltöttek itt. Heck Paula és Dóró Emma szerepeit játszották, illetve vidékre is utaztak velünk az előadással. Nagyon jó kalandjaink voltak együtt. Psota Irént sosem felejtem el. Ha megkérdezték tőle, hogy mit szeretne enni, ő mindig ruszlit kért. Ilyenkor rögtön ugrasztottak valakit a boltba egy üveg ruszliért, és Psota ott nyelte le egészben a halat a színpadon.

* Sokat utaztak?

— Nagyon sokat. Bejártuk egész Vajdaságot és Jugoszláviát, többször voltunk Romániában is. Belgrádban, Nišben, Szkopjéban és Budván pedig már visszatérő vendégek voltunk. Nagyon sok órát töltöttünk el autóbuszban, de nem esett nehezünkre, a közönségért elutaztunk a legkisebb magyarlakta falvakba sem.

* Többször is említette, hogy sohasem volt szerepálma.

— Dehogy volt szerepálmom! Örültem, hogy munkához jutottam, és egyik szerep követte a másikat. Hogy mennyire voltam jó, azt nem nekem kell megítélnem. Én sohasem a zsűrinek játszottam, hanem a közönség színésze voltam. És úgy érzem, a közönség nagyon szeretett.   


Az alábbi képre kattintva megtekintheti a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyja ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A magyar kultúra napján
Múzsaidéző
  • 2016.01.17.
  • LXXI. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink