„Próbálok a tekintetekből olvasni”

„Próbálok a tekintetekből olvasni”

Amikor a magyarkanizsai Art Caféba lép az ember, nemcsak a hely stílusára csodálkozik rá, hanem a gyönyörű dallamokat szülő Kurina Miklósra is, aki hosszú évtizedek óta a kávézó féltett kincse.

Az Art Caféban olasz sanzonok szóltak felettünk a hangszórókból, miközben igyekeztünk végigjárni a bárzongorista életének fontosabb állomásait.

* Mikor döntötte el, hogy zongoraművész lesz?

— Egészen korán, diákkoromban. Zenészdinasztiában nőttem fel, de senki sem kényszerített a családból erre a pályára. Öten voltunk testvérek, és édesapám jóvoltából állandóan a hegedű hangja vett bennünket körül. Mi is nyúztuk a hangszert, Éva húgom pedig elnyerte az Arany Mikrofont. Fiatalok voltunk még, amikor több évig tevékenykedtünk Szabadkán egy zenei fesztiválon, és itt fontos megemlítenem Földi Jenő nevét, hiszen ő alakította ki a kis csapatunkat. Tisztán emlékszem arra, hogy 1966-ban Salgótarjánban egy nemzetközi zenei szemlén vettünk részt, melyen a bátyám már előzőleg is jelen volt dobosként. Ott egy aranydiplomával gazdagodtunk, és pluszjutalomként lehetőségünk volt elutazni Krk szigetére, ahol esténként muzsikáltunk. Korán megmutatkozott nálam a jazz szeretete is, de én nem tartom magam kizárólagosan jazz-zongoristának. Hirtelen történt, hogy bárzongoristaként kezdtem el dolgozni, valaki ugyanis elment az egyik magyarkanizsai vendéglőből, és én léptem a helyére az 1960-as évek végén. Akkoriban egyébként egyféle polgári élet zajlott a városban. 1970-ben alakult meg a családi zenekarunk, mellyel szalon- és cigányzenét, valamint hegedűre írt darabokat is szívesen játszottunk. Apánknak eléggé nagy elvárásai voltak, ezért sokat kellett gyakorolni, illetve beletanulni mindebbe.

* A zongora volt az első nagy — és végleges — szerelem?

— Igen, tizenöt évesen vittük haza az első otthoni zongorámat, melynek megvásárlásába én is besegítettem egy kis nyári munkával. Majdnem 3 méter hosszú volt a hangszer, alig fért be a lakásba. A tanulmányaimat Magyarkanizsán végeztem, és magánúton is aktívan képeztem magam.


Kurina Miklós (Igor Srdić felvétele)

* Zenésznek születni kell, vagy meg lehet tanulni muzsikálni?

— Véleményem szerint mindkettő lehetséges. Persze nagyon fontos és előnyös beleszületni egy ilyen környezetbe, viszont már több olyan zenésszel is találkoztam, akinek a felmenői között nem volt muzsikus, de ettől függetlenül kiválóság lett, tehát nem törvényszerű beleszületni a művészetbe. Sok minden függ attól, hogy milyen családban nő fel valaki, milyen lesz a tanára, az iskolája, a baráti köre, ezek mind rendkívül fontos tényezők. Az biztos, hogy ebben a szakmában mindenért kitartóan meg kell dolgozni.

* Naponta mennyit kell egy zongoristának gyakorolnia?

— Törekedtünk arra, hogy többféle zenei műfajban kipróbáljuk magunkat, de változó volt az, hogy mennyit muzsikáltunk egy nap alatt. Ha nagyon komolyan vettük a gyakorlást, akkor napi hat-hét órát is játszottam. Elengedhetetlen a kitartás, enélkül nem lehet valakiből jó zenész. Emlékszem, volt egy időszak, amikor nagyon keményen zongoráztam. Nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy ez tudatos volt-e, de az biztos, hogy nagy kedvvel és lendülettel játszottam.

* Volt-e példaképe?

— Többen is, viszont külön ki kell emelnem egy zongoristát, Verebes Józsefet, aki a zeneiskolán belül foglalkozott velünk. Mély nyomot hagyott jó néhányunkban. Így visszagondolva, akkor döntöttem el, hogy erre a pályára fogok lépni.

* Kiket hallgatott szívesen?

— Annak idején nem voltak olyan lehetőségeink, hogy pillanatok alatt bármit meg tudtunk volna találni, lemezeket és orsós magnón begyűjtött anyagokat hallgattunk. Az elsők között szerepelt Oscar Peterson jazz-zongorista, aztán egyszer csak megjelent Bill Evans és a többiek, de én ezen a műfajon belül is nyitott vagyok mindenre. Igazán a cool jazz ejtett rabul. A kávézóban viszont nem csak jazzt játszom, hanem sanzonokat, latin és klasszikus zenét is. Nagy szerelmese lettem a magyar cigányzenének, és ez azóta is tart. Feljártam Budapestre meghallgatni az újabb zenekarokat, tehát sok időt szántam arra, hogy ebbe a világba is betekinthessek.

* Lehet a zenehallgatással is tanulni?

— Igen, a zenehallgatás legalább olyan fontos, mint a kottaolvasás, ezt a kettőt kell ideális arányban egyeztetni, összehangolni. Van egy időszak, amikor az ember megpróbálja elsajátítani a figurákat, és ebben a folyamatosságban a saját ötleteit hozzátéve kialakulhat a saját stílusa. Ilyen téren nagy szabadsága van egy zenésznek, hiszen a többféle játékmód mellett felépítheti a sajátját.

* Zenekarban vagy szólistaként nehezebb játszani?

— Zenekarban többet játszottam, noha bizonyos helyzetekben jobb az egyéni muzsikálás. Ha azonban megvan az összhang, akkor egy zenekari felállásban jobban érzem magam. A Magyarországon eltöltött idő alatt sokat léptem színpadra szólistaként, minden zenei irányzatba beleástam magam, de nem volt szempont, hogy szólókoncerteket adjak. A családi zenekar néhány tagjával kvintettet és kvartettet is alkottunk.

* Tud-e munkaként tekinteni arra, hogy egy kávézóban bárzongorista? Meséljen egy kicsit a szépségekről és a nehézségekről.

— Ez leginkább az alázatról és az elköteleződésről szól. Nem feltétlenül tartom munkának. Próbálok a tekintetekből olvasni, és igyekszem kordában tartani a repertoárt. Mindenki olyan zenét hallgat, amilyet szeret, de úgy látom, hogy akik ide járnak a kávéházba, nem kifogásolják azt, amit én adok elő. A klasszikus zongorát nem lehet úgy lehalkítani, mint az elektromosat, viszont akik idejárnak, azok megszokták a hangszert.

* Voltak-e tanítványai?

— Voltak visszatérő diákjaim, de nem voltak elég kitartóak. A lányom, Laura csellóművész, és énekel is, már többször fellépett velem. Rá nagyon hatott az, amit csinálok. Nagyon büszke vagyok rá, és próbálok elfogulatlan lenni vele kapcsolatban.
 


* Mennyire tudja nélkülözni a zongorát?

— Előfordul, hogy kevesebbet játszom otthon, ez történt például a nyáron is, abban a nagy hőségben. Egy társasházban lakom, és tekintettel kell lennem a szomszédokra is, így például a kilencedikes unokámat is inkább az elektromos zongora elé ültetem, amikor nálunk van.

* Fontos önnek a hallgatóság visszajelzése?

— Természetesen sokat számít a közönség reakciója, viszont azt gondolom, hogy még fontosabb az, hogy a zenész jól érezze magát muzsikálás közben. Mindig is ragaszkodtam a belső hangokhoz, de gyakran a helyzettől függ, hogy az ember mit tud produkálni. Nem tartom gyengeségnek azt, ha valaki nem úgy halad, ahogy eltervezte, ilyenkor érdemes pihentetni a dolgot, és később ismét hozzányúlni.

* Mit tanácsol azoknak a fiataloknak, akik zongoristák szeretnének lenni?

— Lehet, hogy az én fiatalkoromban könnyebb volt a helyzet, mert több lehetőség adódott, de aki érzi magában a tehetséget, és megvan az akaratereje, az mindentől függetlenül küzdjön, ne adja fel, tartson ki a célja mellett.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink