„Nincs túl sok értelme a rosszkedvnek”

„Nincs túl sok értelme a rosszkedvnek”

Nagyabonyi Emese a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznője. Olyan, mint a haja. Hiperaktív és göndör.

A színpad pedig megkívánja ezt az energiát, ezt a már meggyújtott, de még fel nem robbant petárdát, a deszkák szinte vágynak rá, hogy Emese rájuk lépjen. Mit lépjen?! Taposson, ugorjon, táncoljon, fusson. Egy kemény évadon van túl, sok beugrással, bemutatókkal, edzéssel. Már a nyarat tervezi, akkor sem fog pihenni, tovább sétál. 


A szerző felvételei

* Szervusz, kedves Emese! Hogy vagy? Hogy érzed magad a bőrödben?

— Jaj, nagyon jól! Bár jelenleg éppen bemutató utáni depressziófélével küzdök.

* Ilyen létezik?

— Létezik, főleg akkor, amikor nagyon aktív, intenzív, mély próbafolyamaton vagyok túl. Olyankor sok ürességet érzek magamban, melyet olvasással, filmezéssel, hivatalos ügyek intézésével, rég nem látott barátok felkeresésével próbálok kitölteni. Ez néha sikerül, néha nem.

* Jól palástolod, hiszen ha nálad ilyen a bemutató utáni depresszió, az elég jó lehet. Most is kicsattansz a jókedvtől.

(Nevet.) Hát igyekszem. Nincs túl sok értelme a rosszkedvnek.

* Most mutattátok be a Hajnali 4 című darabot Wisława Szymborska verseiből. Az előadást a szarajevói Selma Spahić rendezte. Milyen volt a próbafolyamat? Az előadás világa nagyon egyedi. Ez érezhető volt a próbák alatt is? Beszippantottak benneteket a versek, mint egy porszívó?

— Eleve jó, amikor úgy kezdünk neki a munkának, hogy a rendező nagyon felkészült. És Selma nem csak úgy előkapta ezt a témát, ő évek óta foglalkozik Szymborska költészetével. Alaposan átgondolta a próbákat, hogy milyen improvizációkat végeztet majd velünk. Egy olyan típusú nő, akitől egyszerűen lehidalsz. Nagyon mély, sokrétű és sokszínű. Érzékeny, de nagyon határozott is, kézben tudja tartani a dolgokat, rendezőnek született. Én már nagyon vártam a próbafolyamatot. Kíváncsi voltam rá, hiszen láttam Selma egy-két előadását, és András (Urbán András — a szerző megj.) is mesélt róla, valamint a kollégák is ismerték. Elkezdtünk próbálni, s az első pillanattól kezdve aktív, intenzív volt a munka. Selma az imprókat is úgy állította össze, hogy információkat közölt velünk, tudta, mit akar, de nem mondott el mindent. Engedte, hogy belevigyük magunkat, bízott a megérzéseinkben, és ez egy idő után kölcsönös lett.

* Akkor az egész egy vidám, mókás időszak volt?

— Nem. Persze, hogy nem. Voltak nehéz periódusok és megakadások is. Selma azt mondta, annak örült a legjobban, hogy nálunk nem kellett megjátszania magát, vállalhatta a gyengébb pillanatait is. Erős csapatenergia jött létre, közösen gondolkodtunk. Béres Márta mondta egy interjúban, hogy az előadás szerencsés csillagzat alatt született. Én is ezt gondolom. Semmi nem tud kirántani belőle, mert annyira erős. S ezekért a dolgokért csak hálás lehetsz. Hálás, hogy kaptál egy ilyen lehetőséget, és reméled, hogy sok ember lesz kíváncsi a darabra, mert ez is fontos ahhoz, hogy minél tovább tudjuk játszani.

* Elég sokat olvasol. Szymborska költészetét ismerted?

— Nem, de örülök, hogy megismertem, mert csodálatosak a versei. Egyszerűek, nincsenek túlfilozofálva, ártatlan gyermekiség, rácsodálkozás árad belőlük.

* Egy kicsit a svéd gyermekversek hangulatát érzem bennük.

— Igen. Néztünk róla videókat (amit egyébként mindenkinek ajánlok), interjúkat, melyeket idősebb korában adott, felvételeket, melyeken saját verseit olvassa. Csak nézed, és beszippant a személyisége. Hihetetlen nő volt. Olyan, aki — úgy képzelem — minden egyes napot csodaként élt meg. A pillanatban, a pillanatnak élt. Számomra ez példaértékű. Én is valami ilyesmire törekszem. Ő is küzdött ezzel a témával, amellyel az előadás is foglalkozik. Ember, természet, szenvedés. A növények és az állatok körében a szenvedés nem létezik. Azaz nem olyan formában, mint az embernél, aki felfogja a szenvedést, és néha „szenvedteti” önmagát. Szymborska arra törekedett, hogy átvegyen ebből valamit. Mert nincs értelme a szenvedésnek. De természetesen ő sem tudott kilépni emberi mivoltából. (Közben háttérzeneként olyan hangosan csicseregnek a madarak, mintha éppen rajtunk nevetnének.)

* Van egy olyan jelenet az előadásban, amelyben szerbül próbálsz meg elmagyarázni különféle költői képeket. Hogy boldogulsz a nyelvekkel?

— Nagyon rosszul. Sok gyenge pontom van, de ezt élem meg a legrosszabb tulajdonságomnak. Többször nekifutottam már, de ezen a téren nincs bennem elég kitartás, megakadok egy ponton. Én Zentának egy olyan részén nőttem fel, ahol senki nem beszélt szerbül. Öt-hat éves koromig azt hittem, hogy az országban mindenki magyarul beszél, de amióta itt vagyok a Kosztolányi Dezső Színházban, több szerb rendezővel is dolgoztunk (Andrej Boka, Anđelka Nikolić, Zlatko Paković). Ilyenkor a többiek rengeteget segítenek, én pedig küzdök, és nyomom. Sokat tanultam ebben a periódusban. A legnehezebb a szégyenérzetem leküzdése volt. Most tartok ott, hogy megint nagyon sok energiát érzek ahhoz, hogy belevágjak, és nyelvórákra járjak, mert gazdagodott egy picit a szókincsem, a nyelvtant is talán jobban érzem, s a szégyenérzetet is leküzdöttem. Selma az első olyan, szerbül beszélő ember, akin egyetlenegy pillanatra sem éreztem, hogy véleménye van rólam a gyenge nyelvtudásom miatt. Biztatott, hagyta, hogy a saját szavaimmal próbáljak megmagyarázni dolgokat.

* Ebből alakult ki ez a jelenet?

— Kaptunk egy házi feladatot, hogy a versek olvasása közben jegyzeteljünk. Mindent, ami eszünkbe jut. Asszociációs képeket, gondolatokat. Amikor másnap ezeket el kellett mondani, úgy voltam vele, hogy most teljesen egyedül akarom elmagyarázni őket. Elkezdtem, és csak az akarásra emlékszem. Arra, hogy mennyire szerettem volna úgy átadni neki a gondolataimat, ahogyan elképzeltem. Ő csak nézett, majd bekapcsolta a telefonját, és felvette. A többiek persze halálra röhögték magukat, sokat hibáztam. Amikor befejeztem, Selma azt mondta, bennhagyja az előadásban ezt a fajta közlésmódot. Ezt persze meg is írtuk. A szavakat ismertem, most már a hibákat is hallom, de amikor javítani akartam, ő nem engedte. Viszont ott a másik oldal is, hogy ebben a jelenetben túlzásba sem szabad esnem, rájátszanom, mert az is rossz irányba vinné el.

* A Kosztolányi Dezső Színházban már jó ideje elég kemény erőnléti edzéseket tartanak. Heti háromszor két órát tornáztok. Neked ez mindig része volt az életednek? A testtudatosság és a sport?

— Aktívan sohasem sportoltam. Gyerekkoromban szerettem kosarazni, röplabdázni, sokat játszottam az osztálytársakkal egészen addig, amíg egyszer el nem törtem a kisujjamat. Energiákra emlékszem. Arra, hogy imádtam csapatban játszani, és arra, hogy mindegy, hogyan játszunk, csak megyünk a közös cél felé. Aktívan már csak azért sem sportolhattam, mert időközben elkezdtem zenével foglalkozni. Szolfézs, hegedű, fuvola, kamarazenekar, tűzoltózenekar. Beszippantott a zenés világ, úgyhogy másra már nem maradt időm. Aztán jött az akadémia, ott rámutattak a hibáinkra, a rossz testtartásra, s ekkor elkezdtem egy kicsit jobban odafigyelni. A barátnőimmel, két remek csajjal éltem együtt, László Jucával és Lőrincz Timivel, akik állandóan foglalkoztak a testükkel. Odafigyeltek az étrendjükre, és edzettek. Néha én is bekapcsolódtam, de mindig irigykedve figyeltem őket, mert én abban az időszakban nem tudtam annyira odafigyelni a helyes táplálkozásra és a testmozgásra. Örülök, hogy Szabadkán így alakult, és András kitalálta nekünk ezt az edzést, mert egyedül nem végezném ilyen aktívan meg rendszeresen. S itt jut megint fontos szerep a csapatenergiának. Ha rossz napom van, akkor is bejövök, és csinálom, mert a többiek is.

* Érzed a hatását?

— Igen. Egy évig egyébként Kiss Anikóval tornáztunk, most Pintér Niki vette át a helyét. Hatással van ránk az edzés, illetve az, hogy nem szabad megállni, hogy látod, ahogy a többiek is csinálják. Rendszerességet ad a napodnak, és idővel a tested is alakul. Én most kezdem csak igazán érezni a hatását. Több energiám van, könnyebben mozgok. A Kosztolányi-színházban vannak olyan előadások — például a Magyar —, amelyekben e nélkül az edzés nélkül szerintem félidőben összeesnék.

* Béres Márta szülési szabadságra ment, amikor te érkeztél. Ez alatt az idő alatt átvetted a szerepei egy részét, most viszont lassan visszaadod őket. Ez nem olyan, mint egy kölcsönkapott gyermek?

— Féltem, hogy majd máshogy fogom megélni, illetve hogy egy fájdalmasabb történet lesz, de nem így lett. Nagyon hálás vagyok, hogy egyáltalán megkaptam ezt a lehetőséget. Az első előadásba öt nap alatt kellett beugranom, hirtelen értek a kihívások. Márta nekem a példaképem, felnézek rá, tehetséges, alázatos embernek tartom, csodálom a munkához való hozzáállását és őt magát is. Amikor megtudtam, hogy átvehetem a szerepeit, és részese lehetek ennek a történetnek, ezt csodaként, illetve ajándékként éltem meg. Ezután következett az a periódus, amikor átadta a szerepeit. Sőt, magából is átadott mindent, amit csak tudott. Az volt a lényeg, hogy az előadások a lehető legjobban, leggördülékenyebben tudjanak folytatódni. Sokat tanultam Mártától. Mivel a kettőnk energiája eltérő intenzitású, kihívás volt számomra az ő színpadi létezésébe belefolyni. Ilyen helyzetekben egyébként mindig felmerül a kérdés: hogyan vegyük át a szerepet? Ahogyan a másik játszotta, vagy pedig új köntösbe bújtatva?

* S te melyiket választottad?

— Mivel különböző előadásokat kellett átvennem, nálam ez nem volt kérdés. A lehető legpontosabban kellett elvégeznem Márta munkáját, és a többieket sem akartam zavarba hozni azzal, hogy újítgatok. Aztán, ahogy játszottunk, idővel természetesen én is belecsempésztem a saját gesztusaim. Olyasmit tapasztaltam meg közben, amit nem is gondoltam volna. Kezdtem megérezni a merészséget. Azt, hogy néha elég, ha csak szó nélkül nézünk a színpadon, akár nagyon hosszú ideig is. Ezeket a perceket korábban nem engedtem meg magamnak. Ezt Mártitól tanultam meg. Ő tehát most lassan visszaveszi a szerepeket, melyek valóban gyermekek, nem lehet őket odadobni, hogy vedd, vidd. Nagy bennem a kíváncsiság, várom, hogy újra megnézzem azokat az előadásokat, amelyeket először vele láttam, majd én játszottam bennük, most pedig megint „kívülről” láthatom. Konkrétan hat előadásról van szó. Vannak olyanok, amelyeket sajnálok, mert játszanám még őket.

* Melyeket?

— A Csendet, Az ember komédiáját, a Dogs and drugsot és a Liliomot. De biztosan fogok még játszani bennük. Ez most egy biztonsági megoldás a színházban, hiszen a szerepek le vannak kettőzve.

* Említetted, hogy az idén nyáron elmész az El Camino zarándokútra. Mi vonz ebben?

— Én egy nagyon kíváncsi ember vagyok, minden vonz, amiről azt érzem, hogy egy kicsit közelebb visz magamhoz, illetve aminek segítségével valamire rájöhetek. Azt érzem, eléggé aktív életet élek, sok impulzus ér, amit nem is bánok, mert szeretek így élni, alkotni, dolgozni, viszont szükségem van arra, hogy néha megálljak, egyedül legyek, időt adjak magamnak rendezni a káoszt az agyamban.

* S úgy állsz meg, hogy mész? (Azaz gyalogolsz?)

— Igen. Ebben a szakmában ezt így kell. Nem állhatsz meg. Minél jobban tisztában kell lenned magaddal. Tudnod kell, mit miért csinálsz, mire miért vágyakozol. Szeretem kutatni a miérteket. Észrevettem, hogy maximalista vagyok. Miért? Szeretném, ha azzal foglalkoznék, ami belülről jön, mert a maximalizmusból kifolyólag rájöttem, hogy nem mindent azért csinálok, mert én akarom, s ettől egy picit félek is, nem szeretnék csak azért elmenni bizonyos irányokba, vagy azért kitűzni célokat, mert valaki másnak akarok bizonyítani. Ehhez szükség van ilyen meditációkra. Úgy gondolom, hogy amikor majd nagyon öreg leszek — már ha megérem azt a kort —, azzal a tudattal lenne jó létezni, hogy mindent megcsináltam, amit akartam. Talán az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ötvenévesen egyszer csak rájövök, hogy valamiféle megfelelési kényszerből cselekedtem. Ezért van a Camino is, hogy választ kapjak néhány kérdésre. Most jutottam el arra a pontra, hogy kizárólag magam miatt akarom kipróbálni, mert kíváncsi vagyok, milyen lehet.

* Hát akkor jó sétálgatást kívánok színházon kívül és belül is, Emese!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A Körhinta és a Bánk bán Belgrádban
Színház
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
A végzet asszonya(i)
Színház
Facebook

Támogatóink