„Nem unatkozom, mert arra időm sincs”

„Nem unatkozom, mert arra időm sincs”

Bordás Győző prózaíró, kritikus, szerkesztő nemrégiben ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Ennek apropójából beszélgettünk vele. Mivel egy interjúban azt mondta, szerencsés embernek tartja magát, mert azért fizetik, hogy olvasson, elsősorban erről és az írásról kérdeztem.

— Valóban azt kell mondanom, hogy már gimnazistakoromtól az írás foglalkoztatott, s ebben nem kis szerepe volt az akkori Ifjúság (a későbbi Képes Ifjúság) szerkesztőségének, ahol a tudósításokra előbb Varga Géza, majd az irodalmibb jellegű könyv-, színi- és filmbemutatókra, illetve kritikákra, valamint természetesen a vers- és novellaírásra Gobby Fehér Gyula biztatott. És rajtunk tartotta a szemét két — mára már elfeledett — „vidéki” szerkesztő a Magyar Szóban, Papp Gábor és Magossy László, továbbá az akkori Kilátót összeállító Bogdánfi Sándor. Nemkülönben Ács Károly, a Híd folyóirat főszerkesztője, aki már 1966-ban egy ifjúsági számban közölt bennünket. Én akkor harmadikos gimnazista voltam, hát hogyne „fertőződtem” volna meg az írástól, örök életre elkötelezettje lettem. Ma sem tudom elképzelni, hogy ha valami igazából megérint, az élményemet ne osszam meg az olvasókkal.

• Kik azok az emberek, akikre az imént említetteken túl szívesen emlékezik vissza, mert meghatározóak voltak, vagy egyengették, segítették a pályáját?

— Ha jól belegondolok, hosszabb felsorolásba is kezdhetnék, de igyekszem szűkíteni a kört. Mindenekelőtt Szirmai Károly, aki verbászi magányában szinte minden itt megjelenő magyar nyelvű újságot, folyóiratot járatott, s így azontúl, hogy rendszeres olvasóm volt (s én is az övé), stilisztikai tudnivalókat is megosztott velem, a kezembe adott olyan, a nyugati világban — ha jól emlékszem, az Új Látóhatárnál vagy a párizsi Magyar Újságnál — megjelent könyveket, mint például Az újságírás ábécéje, illetve ugyancsak ő ajánlotta a Tömörkény-, a Kosztolányi-, a Márai- és a Németh László-köteteket is. Elevenen él bennem, hogy bekerülve a Magyar Szóba, Gál László és Keck Zsigmond, a kitűnő stiliszta-lektor karolt föl, és életre szóló tanácsokat adott. (Csak zárójelben: Zsiga bácsi egyszer nagyon megdorgált, hogy egy riportomban leírtam azt, hogy muszáj, mert az a német muss seinből ered. Azóta is, ha nincs jobb kifejezés a muszájnál, márpedig sokszor nincs, eszembe jut az intelme.) Az irodalmi fejlődésemre, ha ezt mondhatom így, Bori Imre, Bányai János és Gerold László voltak hatással, akikkel részben már egyetemi hallgatóként, majd szerkesztőmunkatársként kerültem kapcsolatba, aztán majdnem harminc éven át szerkesztettem velük előbb a Hidat, majd vezettem a Forum Könyvkiadót. Mindannyian írásra ösztönöztek, és tőlük tanultam meg az irodalomról, az esztétikáról való gondolkodás elsajátítását. A szerkesztői munkába Vukovics Géza vezetett be, illetve sokat tanultam Végel Lászlótól is, aki a ’70-es évek első felében a Magyar Szó Kilátó rovatát magas szinten, példamutatóan állította össze.

• Hiányoznak-e az ilyesfajta mentorok, példaképek a mai fiataloknak, vagy nincs rá szükségük?

— Bizonyára ma is vannak jó mentorok, de hiányoznak is, elsősorban azért, mert rettenetesen megromlottak a feltételek a szerkesztőségekben. Csak egy példa: amikor én a ’70-es évek elején a Magyar Szó művelődési rovatához kerültem, nyolcan ültük körül a rovat asztalát, és mindegyikünknek megvolt a maga feladata, területe, mit kövessen: művelődéspolitika, irodalom, színház, film, zene, képzőművészet, tévé, rádió, iskolaügy... Ma mindez egy-két emberre hárul. Vagy a folyóiratoknak annak idején fizetett szerkesztői, titkárnői voltak, ma fogadóirodájuk sincs a főszerkesztőknek. S az is fontos volt, hogy lehetőségem adódott nekem és a munkatársaimnak rendszeresen részt venni a nemzetközi könyves rendezvényeken. Többször megfordulhattunk Frankfurtban, Lipcsében, egyszer-egyszer Moszkvában vagy Kairóban, illetve Bolognában, a gyermekkönyv világfesztiválján is, arról pedig nem is beszélve, hogy valamennyi itthoni és magyarországi szakmai rendezvényen is részt vettünk, sok mindent látva, tapasztalva. És mindezt kamatoztatni tudtuk az itteni, vajdasági magyar könyvkiadásban is. Erre a mai fiatal szerkesztőknek is szükségük volna. És hogy még valamit mondjak: szerkesztői pályafutásom alatt három Nobel-díjas íróval is volt alkalmam személyesen beszélgetni. Ez itthoni „porondon” aligha adatott volna meg.

• Újságíróként dolgozott, szerkesztette a Híd folyóiratot, vezette a Forum Könyvkiadót, vezérigazgató volt, saját könyvei, regényei, novellái, publicisztikai írásai jelentek meg... Melyikkel foglalkozott a legszívesebben?

— Nehéz ezt eldönteni, mert olyan, mint ha édesanyámat kérdezte volna meg, hogy az öt gyermeke közül melyik a legkedvesebb számára. Ma már szeretettel gondolok vissza mindarra, amit jól tettem bármelyik említett területen. Hosszú évtizedeken át volt egy nagyon jó minőségű folyóiratunk, könyvkiadásunkban több mindent sikerült (és ami a sorozatokat illeti, több mindent nem sikerült) megmentenem, viszont talán minden szerénytelenség nélkül állíthatom, magam is tettem le a vajdasági magyar irodalom asztalára egynéhány könyvet. A vezérigazgatósági korszakomról csak annyit, hogy a legnehezebb idő, a ’90-es évek második fele jutott nekem osztályrészül, a bombázások, valamint az ellenzéki lapok nyomtatása. Az is fontos, hogy — mindenekelőtt Fehér Kálmán karakán kiállásának köszönhetően, aki a nagyköveti tisztségből visszatérve mellém állt — megmentettük a privatizálni akarók elől a Forum-házat. Arra is büszke vagyok, hogy irodalmi munkásságomat a pályatársaim Márai Sándor-, Szenteleky Kornél- és Szirmai Károly-díjjal is jutalmazták.

• Hetvenéves. Visszatekintett-e már, készített-e összegzést?

— Hát nem ezt teszem minden kérdésedre válaszolva?

• Van-e olyan, amit megbánt vagy másként csinálna, illetve mivel a legelégedettebb?

— Erre a kérdésre megint csak nehéz válaszolni, mert különösebb dicsekvésre sincs semmi okom. Amit tettem/tehettem, azt csapatmunkában végeztem, a már említetteken kívül a szerkesztőkkel, Tomán Lászlóval, Fuderer Gyulával, Bognár Antallal, Toldi Évával, Buzás Mártával, s a remek műszakiakkal: Kapitány Lászlóval, Illés Lajossal, Maurits Ferenccel és Csernik Előddel, akik imázst adtak a Forum-könyveknek.

• Továbbra is részese a közéletnek, viszont azt is tudom, hogy a nagyapai szerepet is szorgalmasan gyakorolja, rendszeresen vigyáz az unokáira. Így képzelte el a nyugdíjas éveit?

— Talán igen. Megírni mindazt, ami megírásra érdemes. Jelenleg nyomdakész egy újabb novellákat és tárcákat tartalmazó (az április végi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra elkészülő) kötetem, melyben több, éppen a Hét Napban közölt írásom is helyet kapott, majd az újvidéki Tiski cvet Kiadó felkérésére bátyámmal, Attilával megírtuk a Ferenc-csatornát építő Kiss József munkásságának történetét, születésének 270. évfordulója alkalmából. Én a csatornaépítés regényes változatát dolgoztam fel, mérnök bátyám pedig a Kiss József által tervezett számos bácskai középület, templom, iskola, tanárlak, sörház, fogadó, száraz- és vízimalom stb. tervezésének mérnöki felméréséről számol be. Nemrégiben kaptam egy szerződést, melynek értelmében Németországban a Hartmann Kiadó hasonmás kiadásban megjelentetné a Fűzfasíp regényem fordítását, a Weidenpfeifét, hiszen az az itteni sváboknak is emléket állít. Ezen felül a kiadóban van egy szerb nyelvű kötetem, mely már jó néhány éve várja, hogy a könyvesboltokba kerülhessen. Ugyancsak a közelmúltban állítottam össze a Podolszki József-emlékkönyvet, mely már meg is jelent, valamint egy Gerold László sógorom színházi tanulmányainak hagyatékából összeállított, immáron posztumusz kötetet is leadtam a kiadón(kn)ak, a Forumnak. Emellett szervezem az idei Kanizsai Írótábort, és gondoskodom a Szirmai Károly Emlékbizottság munkájáról is. (És mindezt egy jó, megértő családi háttérben, amit a két gyönyörű unoka nevelése csak fűszerez.) Szóval, nem unatkozom, mert arra időm sincs.

 

(A borítókép Dormán László felvétele)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink