„Nem tudok mást, mint nevetni”

„Nem tudok mást, mint nevetni”

Hernyák Zsóka író.

Az idei Sinkó-díj nyertese, első kötete, a Morze a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg, ő maga is jelenleg Zentán él, ahonnan egy picit hiányolja a kávézók hangulatát, viszont imádja, hogy ott a Tisza az erkélye előtt. Szegeden fejezte be az egyetemet, Szabadka pedig mindig is a szíve csücske volt és marad. Szeret drámákat olvasni, magát önironikus embernek tartja.

A szerző felvételei

Ő is rohan, én is rohanok, így Szabadkán futunk össze egy röpke fél órára.

— Mégis van egy szabad órám — mondja —, hiszen jobban haladok a drámával, mint gondoltam.

* Drámával?

— Igen, képzeld, az Okuláré Projekt szervezője kért fel, hogy a következő alkalomra írjak egy drámát, s azt hittem, több időt vesz majd igénybe, de elég gyorsan megszületett. Az Okuláréról egyébként annyit kell tudni, hogy felolvasószínházas esteket tart, melyeket beszélgetés követ. A szervezők minden alkalommal három szerzőt kérnek fel, hogy írjon drámát egy témára. Ez most a remény volt, és valahogy elkezdte írni magát a szöveg. Feléledtek a karakterek. Persze azért nem mindig van ekkora szerencsém. Eleve nehéz alkalmazkodni ehhez a műnemhez. Én nagyon rövid prózákat írok. Leülök, megírom néhány óra alatt, aztán már csak szerkesztgetem. A dráma egy nagyobb fokú odafigyelést igényel, és nekem nehezebb fenntartanom a figyelmemet hosszabb szövegeknél, így a drámánál is.

* És olvasol is drámákat?

— Igen. Egyébként a próza mellett drámát szeretek a legjobban olvasni. A versolvasáshoz egy olyan lecsillapodás, olyan meditatív állapot kell, amelyen át be tudom fogadni, egy drámát viszont bármikor elő tudok venni.

* Pedig a dráma nem éppen egy olvasmányos forma, hiszen olyan szövegről van szó, amelyet elsősorban színpadra, színészek szájába írtak.

— Nagyon érdekel, hogy ha egy dráma nem csak színházi felhasználásra van szánva, akkor mitől válik annyira olvasmányossá, hogy nem tudom letenni a könyvet. Nekem ilyen például Ionesco A kopasz énekesnője, melyet sokkal jobban élveztem olvasni, mint bármelyik színpadon látni.

* Most Zentán élsz, szabadkai vagy, a Szegedi Tudományegyetemen tanultál, azelőtt pedig Szabadkán éltél. Milyen viszonyod van a három városhoz?

— Szegeden az egyetemi tanulmányaim miatt éltem, de annyira nem szerettem a várost, s ott is főleg vajdaságiakkal barátkoztam, velük laktam. Amint véget értek a tanulmányaim, rögtön hazaköltöztem, nem szerettem volna ott maradni. Szabadkát nagyon szeretem. Ez az én városom, bármi történjen is. Zentára pedig azért költöztem, mert ott van a párom. Úgy döntöttem, hogy ideje már elhagyni a családi fészket. Hát így került Zenta a képbe.

* Jól érzed ott magad? A helyeden vagy?

— Jól is, meg nem is. Én zentai származású vagyok, úgyhogy nem idegen számomra a város, de most még egyelőre kicsinek tűnik. Nincs az a kávéházas hangulat, amely például Szabadkán megvan. Ez hiányzik egy picit. Hogy nincs hova beülni, nincs egy kerthelyiség, ahol az ember nyáron megiszik egy kávét. Persze ott a Mojo és néhány kisebb hely, de nem erre gondolok. Szerintem értesz. Viszont a Tisza miatt nagyon örülök Zentának. Ott lakunk a Tisza-parton, és az egy nagyon jó érzés, amikor reggelente az erkélyen kávézom, a folyó pedig ott van előttem.

* A köteted kapcsán a következő fogalmakat olvastam: játékosság, irónia, önirónia. Te magad is ilyen vagy?

— A játékosságban annyira nem vagyok biztos, az öniróniában igen. Nagyon sok élethelyzet kapcsán nem azt mondanám, amit József Attila, hogy nem tudok mást, mint szeretni, hanem hogy nem tudok mást, mint nevetni. Ezt igyekeztem megfogni a morzés szövegekben is. Történik valami borzasztó, tragikus vagy frusztráló esemény, és nem tudsz mást tenni, csak kiröhögni. Ugyanolyan feszültségoldás ez is, mint a sírás, akkor meg miért ne válasszam az előzőt? Így hát nevetéssel próbálom feloldani a negatív oldalt.

* Azért az irónia nem a legkönnyebb műfaj. Nem árt, ha az olvasó is érzi és érti.

— Hát igen. Viszont igyekeztem olyan élethelyzeteket megírni a Morzéban, amelyek vannak annyira általánosak, hogy könnyű legyen velük azonosulni. Remélem, sikerül is az olvasómnak. Érdekes, hogy amikor a szóban forgó prózákat írtam, ezen nem gondolkoztam. Nem jutott eszembe, hogy ezt majd valaki olvasni is fogja, és vajon vicces lesz-e számára, vagy sem. Nekem mindenesetre az volt.

* Kaptál visszajelzéseket?

— Igen. A legtöbben viccesnek találták. Volt, aki túl nyersnek érezte, tehát kaptam hideget, meleget egyaránt. De hát ez szubjektív műfaj, úgyhogy nem haragudtam meg. Tudom fogadni a kritikát, persze attól függően, hogy milyen céllal mondják. Megérzem, ha bántó szándék vagy irigység áll a háttérben. Ha viszont valaki kulturáltan közli a véleményét, akkor azzal nincs bajom.

* Van egy szereplő, akihez sokszor szólsz a kötetedben, ő a Tanár úr. Ez iskolához köthető, vagy inkább egy mesterfigurához? Esetleg — ha már említetted József Attilát — itt is éppen az ellenkezője, vagy esetleg egy kitalált alak?

— Izgalmas, amit most felvetsz, hiszen nem feltétlenül egy létező, tanári pályán levő személyként kell elképzelni ezt az alakot. Ez eddig senkinek sem jutott eszébe, és ez meg is lepett. Mindig olyan kérdések merültek fel, hogy: Ez egy igazi tanár úr? Létezik? Honnan tudjam. Nyilván igen és nyilván nem. Nem volt konkrét személy, aki inspirálta volna a Tanár úr karakterét. De az általános értelemben vett mester figurájának alakjaként is olvasható a karakter.

* Egyébként van, akit a mesterednek tartasz?

— Vannak, akiket tisztelek, konkrét mesterem azonban nincs. Feldmár Andrást nagyon szeretem. Azt gondolom, hogy olyan érvényes állításokat fogalmaz meg az emberei kapcsolatokról, amelyeknek pszichológiai, filozófiai s mindenféle árnyalatuk van. És teszi ezt egy tizenhat éves ember szókincsével. Nem akar okosnak tűnni, csak el akar mondani dolgokat. Nekem sokat segített. A kortárs magyar irodalomból Hazai Attilát tudnám említeni, őt nagyon szerettem olvasni. Egy olyan kedvességet, alázatot, humorérzéket éreztem a szövegeiben, amellyel nem sokszor találkoztam. Ám egyikük sem mester a szónak ebben az értelmében. Nekem a tanár-diák viszony az esetek többségében egy olyan mesterkélt alázatot követelne meg a tanítvány részéről, amelyre én nem hiszem, hogy (irónia nélkül) képes vagyok.

* Szüleidet mindenki ismeri: édesanyád Vicei Natália színésznő, édesapád pedig Hernyák György rendező. A színészet sohasem érdekelt?

— Azon túl, hogy drámákat írok és olvasok, Szegeden színházelméletet végeztem. Engem mindig is inkább az elméleti, színfalak mögötti világ érdekelt. A színészet nem. Nem is érzek magamban tehetséget hozzá, eléggé lámpalázas vagyok, ezt most kezdem legyűrögetni a könyvbemutatóknak köszönhetően. Gondolkoztam performance-okban is, de ilyesmire most még nem vállalkoznék. Viszont egyszer lehet, összegyűjtöm a bátorságom, és kiállok.

* Érdekes lenne, mondjuk, hogy ha édesapád felkérne egy dráma megírására, melyet ő rendezne (és még érdekesebb lenne, ha édesanyád játszana benne). Elvállalnád, ha felkérne?

— Technikailag ez már megtörtént, hiszen az a terv, hogy jövőre egy jubileumi tanyaszínházas előadás készül — Petőfi Sándor A helység kalapácsa című eposzparódiája —, melynek elvállaltam a dramatizálását. Életemben nem csináltam még ilyet, óriási kihívás volt, de úgy érzem, jól sikerült.

* Te egy folyamatosan író ember vagy, aki egy idő után kötetbe szerkeszti az anyagot?

— A folyamatosság nem jó szó arra, amit csinálok. Csak abban az értelemben folyamatos, hogy nem múlik el három hónap úgy, hogy ne írnék. Ezen belül viszont eléggé időszakos. Előfordul, hogy egy hónap alatt megírok tíz szöveget, majd két hónapig egy betűt sem. Vannak érési folyamatok, amikor továbblépek egy szövegvilágon egy következő felé.

* Új kötet?

— Igazából készül már a következő, hiszen a számítógépen létrehoztam számára egy mappát, ebben pedig van egy Word-dokumentum, oda másolom a szövegeket, melyeket jónak találok. Szóval igen, lassan ugyan, de készül.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az ötödik VIK
Fiatalok Fiataloknak
Facebook

Támogatóink