„Nem szeretem, amikor valakit megbélyegeznek”

„Nem szeretem, amikor valakit megbélyegeznek”

Puskás Zoltánt, azaz Pusit mindenki ismeri. Első emlékeimben még színészként látom a Via Itáliában vagy a Hairben. Nagy kedvencem volt a színpadon, aztán rendezni kezdett. Eleinte még a kettőt egyszerre művelve, aztán egyre kevesebbet lépett a deszkákra színészként. Ma már csak rendezőként tekintünk rá, és szerintem ő is magára. A mindig csinos Puskás most a Tanyaszínház új előadását is jegyzi.

* Terék Anna és Puskás Zoltán. Nem először együttműködő páros vagytok. Ez alkalommal mennyire volt könnyű Anna szövegével dolgozni?

— Egy nagyon jó munkafolyamaton vagyunk túl. Mi ketten valamiért nagyon jól tudunk egymással dolgozni. Ez már az újvidéki drámaíró versenyen is bebizonyosodott, ahol az ő szövegét húztam ki a kalapból. Amikor felkértük Öcsivel (Magyar Attilával), hogy írjon a Tanyaszínház számára is egy drámát, akkor már voltak konkrét elképzeléseim róla, hogy miről szeretnék beszélni.

Elsősorban magáról a disznóvágásról, arról, hogy ez a hagyomány mennyire működik még Vajdaságban, a falvakban, illetve mondtam Annának, hogy szeretnék az elvándorlásról is szólni, hiszen én is azt tapasztalom, hogy a fiatalok igen nagy százaléka abban gondolkodik, hogy az egyetem vagy már a középiskola után elmegy az országból. Ez nagyon bánt, mert egyre kevesebb a fiatal. Ezzel is szerettem volna foglalkozni, valamint a politikai helyzetre is reflektálni.

Tehát elmeséltem Annának az elképzeléseimet, melyekhez ő kitalálta a kerettörténetet, belevonta a szerelmi szálat, és elkészült a Hangos disznók harapnak című dráma. Sok kis és nagy valódi vajdasági problémával. De szerbiai viszonylatban is megállja a helyét a darab, hiszen nem csak a vajdasági magyarokra jellemző gondokról szól.

* Miért tartod fontosnak a Tanyaszínház előadásán belül is, hogy ilyen erősen reflektálj bizonyos társadalmi történésekre?

— Én egy ideje olyan fázisban vagyok, hogy valamiért már nem tudok hallgatni. Ez Zentán kezdődött, ahol egy pszichoterápiás darabot készítettem, a Huszonnégy órás vallomásokat, aztán jött Újvidéken az Off és most az Éhes disznók harapnak. Nem akarok senkit sem vádolni, bántani vagy minősíteni, hiszen nincs jogom hozzá, és ki vagyok én, hogy ezt tegyem, de azt gondolom, hogy bizonyos történésekre reagálni kell. Amit szerettem volna megmutatni, az beigazolódott már a főpróbák alatt. A közönségtől többször is hallhattuk, jó, hogy végre valaki kimondja helyette a dolgokat. Innentől kezdve lehet erről a darabról bármit mondani, minősíteni szakmailag vagy irodalmilag, de nekem az a fontos, hogy azokban a falvakban, ahol majd a turné során játsszuk, eljusson az üzenete az emberekhez. Az előadás nyelvezete egyszerű, a cselekmény könnyen követhető, gyorsan emészthető és fogyasztható. A mű nagy erősségei még a benne szereplő dalok, melyek szövegét szintén Anna írta, zenéjét pedig Erős Ervin és Klemm Dávid. Egy jó nagy adag irónia is van a drámában, hiszen szerettem volna arról is beszélni, hogy milyenek vagyunk mi, vajdasági magyarok. Hogy csak egy példát említsek: ha megkérdik a vajdasági magyart, hogy hogy van, szinte mindig megindul a panaszáradat. Egy kis önkritika, görbe tükör tehát sosem árt.


A szerző felvételei

* Huszta Dánielen kívül nincs profi színész az előadásban, a többiek mind fiatalok, akadémisták, diákszínjátszók. Fogékonyak voltak a témára és a problémafelvetésekre? Megvan bennük az odamondani akarás?

— Egyelőre félénkek, mert a Gyenes Ildikó—Puskás Zoltán duóról elterjedt, hogy kegyetlen. Amikor megismertem az elsősöket, rémülettel a szemükben köszöntek jó napotot, pedig akkor még nem is tudtam, hogy dolgozni fogok velük. Szépen működtek. Három nap alatt elkészült az előadás váza, az igazi, jóval nehezebb munka csak ezután következett. Elmondtam a szereplőknek, hogy kegyetlen leszek, de nem azért, mert ezt élvezem, hanem azért, mert egy egyébként hathetes munkafolyamat három hétre szűkült, és pihenniük is kell, valamint ott van még a többi munkálat, hiszen a Tanyaszínházban mindent ők csinálnak. Szakmailag tettek lépéseket előre, nem is keveset, és nekem már ezért is megérte. Látom, honnan indultunk, és hová jutottunk. Hiányolom még belőlük az elszántságot, a tenni akarást, de ez generációs gond. Talán egyszer majd beindulnak, és bátrabban mernek létezni. Most még lökdösni kell őket, de hát kicsik még.

* Az Újvidéki Színházban bemutatott előadásodról, az Offról már beszéltünk. Ez szintén kis költségvetésből készült, és szintén tartalmaz társadalomkritikát. Más volt így dolgozni egy csapattal, hogy saját elhatározásotok volt az előadás elkészítése, és semmi sem akadályozott?

— Egy teljesen más munkamódszer volt. Attól volt szép, hogy általa mi is tisztultunk. Ki mertünk egymás előtt mondani olyan dolgokat, amelyeket az életben nem mondunk ki. Az előadás első felében tíz monológ hangzik el, ezekben a színészek arról beszélnek, ami őket személyesen is izgatja, bántja. Több téma is megjelent.

A színházba járó és nem járó közönség, az alkoholizmus, az egészségügy, a szabad művészi státusz, illetve a másság kérdését is boncolgatjuk, s ettől lett annyira furcsa és szép az előadás első része.

A középső részben az a három ember beszél, akinek a munkahelyi státusza kérdéses, nem tudni, hogy maradnak-e a munkahelyükön, vagy kirúgják őket a racionalizációs folyamatok miatt. A fő kérdés, hogy mennyire merünk beszélni, és kimondani dolgokat, mennyire merünk szembeszállni a politikával, és ha ezt már megtettük, mi történik velünk utána. Az előadás harmadik része pedig maga Ladik Katalin szövege. A kollégák és a szakma szerint is attól erős ez a darab, hogy nem idézőjelbe tesz dolgokat, hanem konkrétan, keményen kimond mindent. Kertelés nélkül.

* Gondolod, hogy a színpadon kimondott szó tud valamin változtatni? Vagy olykor már maga a kibeszélés is elég?

— Szép pillanat volt számomra, amikor a Sterija Játékok gáláján a közönség megnézte a darabot. Ott volt a szakma krémje, és a szakemberek állva tapsoltak. A végén Lénárd Robi futva jött hozzám, hogy kint már írják a petíciót a városnak, hogy minden munkahelyet meg kell tartani. Én nem is gondoltam, hogy a darabnak ilyen hatása lesz ezekre a dörzsölt és sok színházat látott emberekre. A nézők is maximálisan megértik, hiszen bármelyik munkahelyen ez várhat az emberre. A kérdésfelvetés a színpadon akkor működik, ha az emberek megtalálják magukat benne. A személyes monológok pedig találkoznak a nézővel.

* Elég sok helyen rendeztél az elmúlt évadban. Mit csinálsz a következőben?

— Igazából semmit.

Ekkor Lénárd Róbert hangját halljuk a távolból, aki éppen a szárítókötélen lógó hálózsákját tapogatja, hogy megszáradt-e már:

— Kassán rendezel, Puskás, mi az, hogy semmit?

— Valóban! Igazad van. Kassán augusztus végétől október elejéig dolgozom, utána megint semmi. De remélem, ez még alakul. Várok még néhány válaszra.

* Téged, Puskás Zoltánt, a dívát én egy nagyvárosban tudlak elképzelni. Mondjuk, New Yorkban. Te viszont Zentán laksz. Szeretsz ott élni?

— Hallod, nem tudom. Tudod, miért jó nekem Zentán? Ott mindenki ismer, megkapom a tiszteletet a barátaimtól, a város lakosaitól. Másrészt viszont mennék, de eléggé meg vagyok ijedve. A vágy megvan bennem, s az új generációknál sajnos tapasztalom az ujjal mutogatást, a minősítést, de Zentán még mindig nem olyan mértékben, mint például Újvidéken. Ott alig merek kimenni az utcára. Az egyik legveszélyesebb város lett Szerbiában, ami a melegeket illeti. Tel Avivban viszont először tapasztaltam meg azt a gyönyörű érzést, amelyet azért érzek, mert valaki azt mondta nekem, hogy gyönyörű vagyok. Na, nem fizikailag szép, van nekem tükröm... hanem mint ember. Ezeket a bókokat ott napról napra megkaptam. Tel Avivba több okból utaztam el. Az egyik az volt, hogy megnézzem, velem van-e a gond, vagy nem. És a fogadtatás után kezdett ez a frusztrációm ha nem is megszűnni — mert az nem egy nap alatt történik —, de alábbhagyni. Már a repülőtéren meglepődtem, ahol legalább öt-hat férfi volt előttem a check-in desknél, nekem pedig ki volt festve a körmöm feketére. Nem voltam kiöltözve, mégis egy női alkalmazott nézett át. Rájöttem, hogy ott tisztelik a hovatartozásodat, és aszerint is kezelnek. Az is érdekes volt, hogy női nemben szóltak hozzám. Az a fajta emberi méltóság, tisztelet, amelyet ott tapasztaltam, nagyon jólesett. Tehát bennem van a menni akarás, de valami nagy dolognak kellene történnie ahhoz, hogy meg is induljak. Sok minden rosszulesik itthon. Én többféle előadást csinálok, és nem kizárólag könnyű műfajban. Nem szeretem, amikor valakit megbélyegeznek. A rosszindulatú, vajdasági kvázi entellektüel szakmaiságot, melyben egy jó adag korlátoltság van, nehezen viselem.

Én megpróbálok tiszteletben tartani minden embert, minden munkát, főleg akkor, ha az minőségi.

Ezért örülök, ha születik egy jó előadás, de az a fajta előítélet, amely nemcsak rám mint magánemberre, hanem az előadások felé is irányul, nagyon nem esik jól.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Címkék: tanyaszínház2016

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink