„Nem biztos, hogy rendező leszek…”

„Nem biztos, hogy rendező leszek…”

Molnár Gábor Nóra elvégezte az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakát, majd gondolt egyet, és...

...felvételizett Budapestre, a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező-fizikai színházi koreográfus szakára. S azért valljuk be, ez nem egy átlagos döntés, hiszen a többség, egy diplomával a kezében, általában munkába szeretne állni, nem pedig továbbtanulni. De Nóra nem az átlag. Azóta három év telt el, közeledik a vége, Nóri pedig táncol, rendez, tanít. 

* Még egy egyetem?

— Én ezt úgy fogalmaztam meg, amikor a felvételi másodrostáján beszélgettem a tanárokkal, hogy többet szeretnék foglalkozni mozgással, erre pedig Szerbiában sajnos nem volt lehetőségem. Soha nem akartam Magyarországon tanulni, ezért is mentem Újvidékre. Arról nem is beszélve, hogy bennem mindig is nagyon tombolt a közösségi és a vajdasági szellem. De elmentem, mert úgy éreztem, ott sokkal több lehetőségem lesz mozgással, tánccal foglalkozni, aztán ha befejeztem a sulit, majd visszajövök. Hát ez némileg módosult, de vissza-visszajövögetek, ha hívnak. Látod, most is itt vagyok. S ez jó, mert meg tudom mutatni itthon azt, amit tanultam. Ami Szerbiában még hiányzik. Hogy nemcsak az a mozgás, amit néptáncon, jazzbaletten megtanulhatunk, hanem sokkal több ennél. Mozgásszínházzal szinte senki nem foglalkozik Vajdaságban. A szerb nemzetiben megnéztünk az osztállyal egy Ohad Naharin-előadást, mely csodálatos volt. Én akkor láttam először mozgásszínházat. Úgy éreztem, hogy én is ezzel akarok foglalkozni. Úgy mentem felvételizni, hogy rendező leszek. Wojzecket kellett rendezni, és én egy kiépített koncepcióval mentem. Radnai Annamária volt az egyetlen, aki belekötött egy kicsit abba, hogy miért metálzenét választottam, de annyira felkészültem, hogy mindent megmagyaráztam, és végül azt mondták, hogy rendben. Én nem láttam előtte Horváth Csaba, az osztályvezető tanárunk előadásait, az osztályom nagy része azonban már akkor a rajongója volt. Csak annyit tudtam, hogy Maró (Táborosi Margaréta) és Ancsa (Kiss Anikó) nála végeztek, illetve hogy mozgással, a testtel foglalkoznak, s abból indulnak ki a gondolatok, a gesztusok, minden. Ez érdekelt. Eltelt három év, és nem olyan biztos, hogy én rendező leszek, sőt…

* Összetettebb a dolog, mint képzelted?

— Nagyon sokrétű, amivel az egyetemen foglalkozunk, és a tanrend is összetett. Rendezői szakon vagyunk, tehát nincs beszéd- vagy énekóra, csak ha külön kérjük, és akkor is csak röviden. Viszont énekelnünk, beszélnünk kell a színészkedésen, táncon, koreografáláson, rendezésen kívül. Huszonhat éves leszek, és még most sincs fogalmam róla, hogyan kell ezt csinálni. A sokrétűség nem mindig előny. Most például azért gondolom, hogy talán mégsem leszek rendező, mert még nem látom, miről is akarok beszélni egy színpadon. Ahhoz sok mindent meg kell még élnem. Egyébként jót tett, hogy eljöttem otthonról, mert már most többet látok az egészből. A színházakban sokszor az történik, hogy ha egy színész tud hegedülni, akkor minden előadásban ő hegedül. Ha egy másik jobban táncol, akkor ő lesz a táncos. Én ezt szeretném kifordítani. Szteppeljen inkább az néhány percet, aki nem olyan jó. Ez csodálatos lenne, mert nem azt érezném, hogy látok egy profit, és unom. Arról nem is beszélve, hogy kihívás lenne a színész számára is, s egy kőszínházban óriási szükség van a kihívásokra, különben a színész belefárad, megcsömörlik.

* Lehet magas színvonalon művelni ennyi mindent, mint amennyit ti tanultok?

— Nem lehet. (Nevet.)

* Hogy érzed, van valami, amiben a legjobb vagy, vagy jobb, mint a csoporttársaid? Hiszen például te színészetet végeztél.

— Amikor tavaly Zsótér Sándor rendezővel dolgoztunk, mi ketten különösen jóban lettünk, mivel a próbák elején megfáztam, és nem tudtam beszélni. Ezért ültem mellette, és írtam az instrukcióit. A próbák után is sokat beszélgettünk. Egyszer feltette a kérdést, hogy miért van az, hogy beleülünk egy székbe, és ott maradunk ülve. A színész-, rendező-, táncosszékbe. Aztán hozzátette, látja rajtam, hogy én nem ezt teszem. Erre annyit válaszoltam, hogy de, beleülök én, mert ki akarom próbálni, de aztán átülök a mellette levő székekbe is. Izgalmasabb, mert többet látok, több látószögből. A mi osztályunkban nehéz úgy jelenetet rendezni, hogy a többiek ne szóljanak bele. Majdhogynem lehetetlen. A rendezőtanoncok már csak ilyenek. Nem akarattal, de elkezdesz beleszólni a másik munkájába. Éppen ezért azt is tanuljuk, hogy különválasszuk ezeket a folyamatokat. Én az idén rendeztem először, F. G. Lorca Yermáját. Sokat szenvedtem vele, de jó munkának érzem. Rengeteget tanultam belőle, s miután megvolt a munkabemutató, illetve Csaba is megnézte, úgy sétáltam másnap az utcán, mint akiről egy óriási terhet vettek le. Azt éreztem, de jó, elmúlt a hároméves nyomás, hogy mindenben a legjobbnak kell lennem. Nem kell.

* Hogyan dolgozol, ha, mondjuk, téged instruálnak?

— Jó alapanyag vagyok a koreográfusok számára. Megfelel a testem, gyorsan tanulok, ez pedig nagy előny. Az osztályon belül talán én tanulok a leggyorsabban, ez azonban néha hátrány is tud lenni, mert egy idő után elkezdek unatkozni. De szerencsére nagyon sok új mozgástanárunk van, tehát olyan emberektől tanulhatok, akik úgy mozognak, mint az istenek. Csak nézem, mit és hogyan lopjak el tőlük, hogyan mutatnak be egy-egy mozdulatot. S amíg ez a fajta kíváncsiságom kitart, addig tudok hova fejlődni, jobb lenni. Zsótér még azt is mondta, hogy pedagógusnak kellene mennem, mert szerinte jó érzékem van hozzá.

* Hát most itt, a Malomfesztiválon éppen ebben a minőségedben vagy jelen.

— Igen. Viszont nagyon nehéz. Rengeteget tanulok belőle, és érdekel is. Az itteni csapatom igen vegyes. Van, aki életében nem táncolt, és olyan is, aki már régóta ezt tanulja. Ehhez képest azonban aki sosem csinálta, az is már most úgy táncol, hogy leesik az állam. Na jó, nem biztos, hogy ezt én hoztam ki belőle, hiszen látta a másikon, hogy bátor, ezért úgy volt vele, ő is az lesz. Ha ezt a bátorságot ki lehet hozni valakiből, akkor már megérte ez az egész. Szabad improvizációs részeket teszünk a bemutatkozónkba, hagyom a táncosaimat kísérletezni is, sokszor izgalmasabb, amit ők csinálnak, s engem is jobban érdekel, hiszen néha jobb dolgokat hoznak, mint én.

* Horváth Csaba egy kiforrott, egyéni stílusú rendező-koreográfus. Ő mennyire hagy szabad teret a munka során a táncosoknak, színészeknek? 

— Az osztályomon belül is vannak olyanok, akikkel nagyon könnyen megtaláljuk a közös nyelvet, két szóból is megértjük egymást. És Csabával is ezt érzem. Ő nem magyaráz túl sokat, viszont érted, amit akar. Két szó után. És működik a rendszer. Sokat ugrottam be a Forte Társulat előadásaiba, ő ott a régi diákjaival, a feleségével dolgozik, és mindannyian egy csapatként működnek, félmondatokkal kommunikálnak, ami tökéletesen elegendőnek bizonyul. Az emberek, akikkel dolgozik, tudják, hol a határ, mi az, ami már nem fér bele, mert túllépne az ő keretein. De hogy ez miért van így, azt nem tudnám megmagyarázni. Sokat figyeltem őt mint embert, mert egy nagyon érdekes, izgalmas figura, akiről tudni kell, hogyan szabad vele beszélni. Egy jó ember, egy elborult művész és koreográfus. Koreográfusként úgy rendezi a színészeit, hogy közben táncoltatja őket. Azokat is, akik nem ebben a legjobbak. Izgalmas világ az, amelyben benne van. De a kérdésedre válaszolva, annyira azért nyilván tisztel, hogy tudja, ha már felkért egy munkára, akkor bízik benned annyira, hogy magadra is tudjon hagyni, mert tisztában van vele, hogy megtalálod a miérteket. Óriási szabadságot hagy. Persze, ha azt látja, hogy rossz irányba tapogatózol, akkor beleszól, viszont bízik annyira a társulatában, a saját embereiben, hogy nem instruálja szanaszét a dolgot.

* Mik a terveid?

— Negyedéves vagyok, hamarosan vége a sulinak, az évadot Fehérváron kezdem Csabával, Chicagót csinálunk, néhányan mi is benne vagyunk az osztályból. Be kell fejeznem a Yermát, és hátravan még egy nagy előadás, Sztravinszkij vonósnégyesére készülő koreográfia, melyet már elkezdtünk próbálni, s jó nehéz. A hosszabb távú tervek pedig… Szerintem Magyarországon maradok, mert valahogy ahhoz képest, hogy mennyire zárkózottan álltam az egész ottani világhoz az elején, sokakban kellemeset csalódtam, s örülök, hogy így alakult. Engem a független színházi lét vonz. Nem feltétlenül kell mozgáselőadásokban játszanom. Sőt. Őszintén mondom, szívesen játszanék már valami prózait. Egy olyan darabban, amely nemcsak monológokból áll, hanem dialógusokból is. Sok beugrásom volt, jó lenne már valami, ami az enyém. Amit elkezdek valahonnan, s eljutok valahova. Játszani szeretnék. És persze táncolni. Sokat.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink