„Nem a foghúzás a legnehezebb”

„Nem a foghúzás a legnehezebb”

Vannak fogorvosok, akik nem félelmetesek, s akikhez ha nem is vígan és dalolva, de legalábbis mosolyogva járunk.

Ilyen Varga Orsolya, az én fogorvosom. Hiszen mindenkinek van sajátja, nem váltogatjuk őket. Ha megtaláltuk az igazit, ott maradunk, rábízzuk magunkat. De Orsi nem csak a fogak doktora, hiszen a hegedűt ugyanolyan jól bűvöli, mint a fúrót, és nagyon szépen énekel is. Na jó, nem foghúzás közben. Az lehet, egy picit túlzás is lenne.

Nem foghúzás előtt, és nem is utána ülünk le beszélgetni, hanem távol a rendelőtől, egy tea mellett.

* Orsi, te is féltél a fogorvosoktól, amikor kicsi voltál? Én azt hiszem, jó néhány szeánszot végigbömböltem.

— Féltem, persze, de szerencsére nem volt velük túl sok dolgom. Ennek ellenére nekem is megvannak a magam fogorvosos traumái. Azt hiszem, most ezt próbálom ellensúlyozni azzal, ahogyan én dolgozom, hiszen igyekszem oldani a feszültséget a pácienseimben.

* Akkor ez is benne volt a pakliban, amikor szakmát választottál? Egyáltalán mindig is fogorvos akartál lenni?

— Mindig ez az irány érdekelt. Az orvostudomány, a fogorvoslás, az állatorvoslás, és igen, emellett meg akartam mutatni az embereknek, hogy lehet ezt másképp is, nem minden fogorvos rémisztő. Negyedikes gimnazista voltam, amikor eldöntöttem, hogy ez lesz az út, melyen menni akarok, és jelentkeztem is a Szegedi Tudományegyetem Fogorvostudományi Karára.

* Miért éppen Szegedre?

— Egy picit a nyelv miatt is, de a fő ok az volt, hogy sokkal jobbnak tűnt a képzés, mint például az újvidéki. Ez egy ötéves szak, nagyon hasonló az orvosi karhoz, igazából az első két évben megegyezik a tanrendünk. Mi is boncteremben szenvedünk, ahogy az orvosok, aztán a harmadik év elején szakosodunk, s akkor kezdődnek az egyéni, fogorvoslással kapcsolatos tantárgyak, a két utolsó év pedig már szinte csak gyakorlat, kevés elmélettel.

* Civileken gyakoroltok? Rátok bízzák magukat az emberek?

— Igen, képzeld, elég sokan. A klinikán vannak a gyakorlati órák, s oda jönnek azok, akik vállalják, hogy hallgatók kezeljék őket, és szép lassan mindenkinek lesz saját páciense. Itt párokban dolgozunk, ami nagyon érdekes, hiszen egymásnak asszisztálunk, ezáltal megtapasztalva a másik oldalt is.

* Az egyik feszít, a másik fúr?

— Majdnem. (Nevet.) De főleg inkább egymást nyaggatjuk, ha a másik rosszul asszisztál.

* Mit volt számodra a legnehezebb elsajátítani?

— Nem a foghúzást. Azt a mai napig nagyon szívesen csinálom, pedig az emberek nagy többsége azt tartja a legnehezebb feladatnak. Holott nem ez a mumus, hanem a pici, aprólékos munkák. Például hogyan lehet egy tömést annyira élethűre készíteni, hogy még a szakmai szem se vegye észre. A másik, amit már később tanultam meg, az az emberekkel való kommunikáció. Hogyan oldjam fel őket, hogyan tálaljak bizonyos dolgokat. Ez a része nagyon nehéz, főleg a magánpraxisban dolgozó fogorvosoknak. Mert az államiban jönnek-mennek a páciensek, ott az orvosok nem igyekeznek megtartani egy kört.

* Pedig valóban sokat segít a jó kommunikáció. Az, ha a fogorvos mindent elmagyaráz, megnyugtatja a székbe fejével már belefúródott, fájós fogú emberkét.

— Igen, mert sokkal több az egy páciensre fordított idő a magánpraxisban, többet lehet magyarázni, elemezni, kérdezni. Oldottabb a hangulat, mint egy állami rendelőben.

* Van-e az emberekben egy előítélet, hogy te, mint gyenge nő, esetleg nem tudod kihúzni a fogukat, s inkább bíznák ezt egy kemény markú férfiemberre?

— Persze. S főleg férfiak teszik fel ezt a kérdést, hogy biztosan ki tudom-e húzni a fogukat. Eleinte frusztrált, mert micsoda kérdés ez, de amikor belejöttem, és már másodpercek alatt kikaptam azt a fogat, amelyről a páciens azt hitte, hogy egy óráig fogom huzigálni, akkor bizony láttam ám meglepett arcokat. De olyan is volt, aki eleinte nem akarta bevállalni, aztán viszont meggyőztük. A foghúzáshoz kell ugyan erő, de a technika sokkal fontosabb.

* Miért olyan drága egy privát fogorvosi kezelés? (Nálunk persze még mindig olcsóbbnak számít, mint külföldön.)

— Egyrészt az anyag miatt. Az ember azt gondolná, hogy ami a fogába kerül, az csak egy pici tömés, de rengeteg egyéb dolog is kell hozzá, hogy úgy funkcionáljon, ahogyan kell. Sokan nem tudják, hogy a forgalmazó cégek borsosan megfizettetik velünk az alapanyagot. Lehet, hogy ugyanazokat a dolgokat sokkal olcsóbban is megvehetnénk, de ami a fog szóval kezdődik, annak az ára máris megnő. Hát ezért. De van egy jó példa: csináltatsz 2500 dinárért egy tömést, mely ha megfelelően készül el, akár tíz évig is funkcionálhat. Ha viszont kétszer elmész a műkörmöshöz, ugyanennyiért csináltatsz magadnak körmöket, de az csak három hétig tart. Hát ezen el lehet gondolkodni. A másik dolog pedig a munka színvonala. Ha valami minőségi, az azért is drágább, mert több energia van belefektetve. És sokkal több idő. Ezt magamon is észrevettem már, hogy amikor valami szépet kell alkotnom, több idő kell hozzá.

* Te mi alapján választasz fogorvost magadnak?

— E téren nagyon érzékeny vagyok, s általában a barátomat választom erre a célra, akiről tudom, hogyan dolgozik, mert ismerem. Ennyi.

* Vannak-e még olyan páciensek, akik aranyfogat csináltatnak maguknak?

— Persze. Nekem is van egy nyolcéves aranytömésem, azóta sincs semmi baja. A tartósság miatt választottam, nem pedig azért, mert szép vagy exkluzív. A rapperek viszont valószínűleg utóbbi okból aranyozzák be a fogaikat.

* Akkor a fogaktól elkanyarodva beszéljünk egy kicsit a népzene szeretetéről is. Azt tudom, hogy ezt otthonról hozod magaddal, az egész család foglalkozik ezzel a fajta muzsikával.

— Igen. Már a nagyszülők egy része is zenélt, szóval ez elég intenzív családi vonás.

* S mennyi időd jut mostanában hegedűt ragadni?

— Egyre kevesebb. Sok a rossz fog. (Nevet.) De most már átnyergeltem az énekre. Ha népzenéről van szó, akkor inkább ez mondható a profilomnak, hiszen kellett a zenekarba egy vokál. Az éneklést viszont elég aktívan művelem.
 


 

* Miért nem a népzenét választottad, amikor a továbbtanulásról döntöttél?

— Nem láttam benne annyi fantáziát. Márpedig nálam a funkcionalitás a fontos. Nem lehet a fő profilom valami, amiből nem lehet megélni, a művészet azonban sajnos ilyen, ezt mindenki tudja. Egyébként a fogászat nagyon kreatív szakma, főleg az esztétikai oldala, mely az én személyes kedvencem. Ott aztán lehet alkotni, művészkedni. Még ecseteim is vannak hozzá, mint egy festőnek.

* Ez igaz. És a szakmád, valamint a népzene mellett ott van még a sport is, melyet az utóbbi időben elég aktívan űzöl.

— Az egyetemen négy félévnyi sport kötelező volt, itt kezdtem egy picit aktívabban foglalkozni vele. Miután hazaköltöztem, akkor ismerkedtem meg a harcművészet világával. A párom, Feri nindzsucut tanít, így én is elkezdtem edzésre járni, egész magas fokozatra eljutottam, de valamiért jött egy váltás, úgy éreztem, ebből elég volt ennyi, s akkor indult be ez a fitness insanity, mely egy aerobic jellegű torna, most ezt csinálom. Azért tartom fontosnak a sportot, mert az az egyoldalú testtartás, amelyet a munkám megkövetel, nagyon megterhelő, s ezt ellensúlyozni kell valamilyen mozgással, hogy fitt legyen az ember, és néhány év múlva ne fájjon mindene.

* Ez igaz. A végére egy jótanács fogorvosként az olvasóinknak?

— A már elcsépelt, de igaz mondáson kívül, mely szerint naponta minimum kétszer mossunk fogat, azt tanácsolom, hogy legalább félévente látogassanak el a fogorvoshoz, mert így nagyon sok bajt megelőzhetnek.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ami ma természetes, holnap ajándék
Interjú
Mi teszi a virtuózt?
Interjú
Facebook

Támogatóink