„Ne hagyjátok magatokat manipulálni!”

 „Ne hagyjátok magatokat manipulálni!”

Mario Vargas Llosa Újvidéken — Június 22-én, este hat órakor még csak néhány ember lézengett az újvidéki Szerb Nemzeti Színház bejárata előtt, hétkor azonban minden szék gazdára talált a nagyteremben, megteltek a balkonok, a lépcsők, minden szabad négyzetmétere ennek az óriási helyiségnek, a bátrabbak szinte a csillárokról csüngtek, s akik már ott sem kaptak helyet, azok a színpad széléről lógatták a lábukat.

Hogy kit vártak ilyen lelkesedéssel? Mario Vargas Llosa perui írót, aki 1996 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja, és 2010-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Könnyű úgy cikket írni, hogy egy nagy író gondolatait és mondatait vetem papírra. Amikor a Laguna könyvkiadó igazgatója, Dejan Papić néhány hónapja bejelentette egy sajtótájékoztatón, hogy a Nobel-díjas perui író Újvidéken vendégeskedik, a sajtósok meglepő dolgot tettek (vagy magától értetődőt), nem kezdtek el ugyanis szorgosan jegyzetelni, hanem felálltak és tapsoltak.

Az írót Dalibor Soldatić mutatta be, a legnagyobb szerbiai Llosa-szakértő, doktori disszertációjának témája is ő. Soldatić egy idősebb professzor, akinek a hangja nagyon rekedt, ezért halkabban beszélt. A mikrofonba suttogott szavak olyan hangulatot keltettek, mintha az íróóriás nagysága előtt hajtott volna fejet ezzel a gesztussal. Llosáról még a legnagyobb szakértőnek — aki maga is olyan volt, mintha a szerző egyik regényéből lépett volna ki — is csak így suttogva szabad beszélnie. Mágikusan reális pillanatok voltak ezek. Ezután megjelent Ő maga. Az addig pisszenés nélkül fülelő közönség ekkor egy emberként állt fel, tapsolt és éljenzett. Miután átadták Mario Vargas Llosának a ProseFest nemzetközi prózafesztivál különleges díját, a Milovan Vidaković-díjat, megkezdődött a (sajnos) mindössze egyórás beszélgetés.

Elsőként természetesen az irodalomhoz való viszonyáról kérdezték a vendéget, aki elmondta, mennyire meghatározó pillanat volt számára, amikor megtanult olvasni, onnantól ugyanis nem képregényeket vett a kezébe, hanem jó vaskos könyveket, regényeket. Verne Gyulát például. A betűket és a szavakat a saját képzeletében formálta képekké, így ezeknek az olvasmányélményeknek a hatására már gyerekkorában elgondolkozott az íráson, viszont akkoriban Peruban eldönteni, hogy valaki írói pályára szeretne lépni, eléggé kiábrándító ötletnek tűnt. Végül irodalmat és jogot tanult, aztán rájött, hogy az irodalom erőt és időt igényel, ezért úgy osztotta be az idejét, hogy később már csak ebbe az irányba tudjon haladni.

— Mindennek, amit leírok, személyes kiindulópontja van. Itt nem feltétlenül egy önéletrajzi szálra kell gondolni, hanem valamire, amit láttam, hallottam, olvastam, de akár egy festményrészletre vagy egy filmre. Addig nem is kezdem el az írást, amíg nincs egy kidolgozott sémám, ötletem. Amikor azonban ez megvan, akkor nem állok meg, addig írok, amíg be nem fejezem a művet. A karaktereim néha meglepnek. Az írás elején meghatározom a fő- és a mellékszereplőimet, viszont megesik, hogy miközben a regény íródik, a karakterek eltűnnek. Arra is van példa, hogy a főszereplő mellékszereplővé alakul, és fordítva. Sokszor nem értem, mi történik, miközben írok, hiszen a megérzés és az értelem adja az irányt, én pedig követem — mondta Llosa. — Az írónak az a művészi feladata, hogy jól írjon. Hogy megtalálja a formát. Emellett van egy társadalmi feladata is, hiszen ugyanúgy egy bizonyos társadalom tagja, mint bárki más, és minden polgárnak fontos szerepe van a társadalom jövőjének alakulásában. Az író, ha ír, a társadalom nyelvén is érthető kell hogy legyen, a politikai klisékben és szlogenekben az igazságra kell törekednie azért, hogy az olvasók higgyenek neki, és hogy értéket tudjon képviselni. Vannak, akik az irodalmat csak egy szórakoztató ágazatnak látják. Én nem tartozom ezek közé. Szerintem az irodalomnak a szórakoztatáson kívül feladata a társadalmi érzékenység is, hiszen — ha csak egy kicsit is, de szerintem — javíthat az életünkön. Ezért kell hogy egy történetnek szépsége és mélysége is legyen. Íróként arra is rá kell mutatnunk, hogy a világ, melyben élünk, nem tökéletes. Kritikus hozzáállással kell viszonyulnunk a társadalomhoz — fejtette ki.

* Don Rigoberto feljegyzései, Szeretem a mostohámat, Háború a világ végén, Pantaleón és a hölgyvendégek, A kecske ünnepe, A lehetetlen kísértése, A rossz kislány csínytevései és sorolhatnánk. Amikor címet választ, szimbólumot is választ.

— A művek címe rendkívül fontos számomra, hiszen meghatározza a születő regényt. Amíg nem találom meg a tökéletes címet, addig csak a homályban tapogatózom, írni sem tudok úgy, ahogy kellene, minden kép ködös. Amikor viszont rátalálok a tökéletes címre, már félig megvan a könyv is, hiszen determinálja, segíti és irányítja is a történet alakulását. Sorsdöntő tehát az a pillanat, amikor megszületik a mű címe a fejemben — mondta.

A színház a másik szenvedélye. Az első drámája tizenhat éves korában jelent meg, műveinek színpadi adaptációiban pedig olykor színészként is részt vett.

— A színház iránti szerelmem szintén korán kezdődött, hiszen még gyerek voltam, amikor Limában láttam Az ügynök halála című Arthur Miller-előadást, s annyira erősen hatott rám a darab, hogy onnantól kezdve, amikor csak tehettem, elmentem a színházba. Ez egyébként nem volt könnyű, hiszen az ötvenes évek elején Limában nemigen volt aktív színházi élet. Ha viszont lett volna, akkor most talán kizárólag színházzal foglalkoznék, azaz csak drámákat írnék, regényeket nem. E kettő azonban természetesen nem zárja ki egymást. Már fiatalon lenyűgözött a színészek játéka, a víziók véletlenségének teljessége, melyet a deszkákon láttam, illetve az, hogy hogyan tudnak a színészek hitelesen egyik-másik szereplő bőrébe bújni.

A közönség soraiban rengeteg fiatal ült. Logikus volt tehát a kérdés: mit tanácsolna a fiatal, pályakezdő íróknak?

— Én azt hiszem, semmit sem kell a fiataloknak tanácsolni, rá fognak jönni maguktól, hogy milyen úton kell haladniuk. Az én szememben kétféle író létezik: az egyik zseninek született (és ezt el is hiszi magáról) — véleményem szerint ez igen ritka, például Arthur Rimbaud volt ilyen —, a másik pedig tudja, hogy nem annak született, de van tehetsége, melyet kitartással és áldozatos munkával tökélyre fejleszt, zsenialitássá alakít. Hogy mondjak egy példát erre is: Gustave Flaubert, a személyes kedvencem, akit igen nagyra tartok, és regénye, a Bovaryné. Flaubert kemény fegyelemmel dolgozva valósággal kinőtte saját magát. A fiatal írók tehát dolgozzanak magukon, olvassanak nagyon sokat, legyen bennük egy erős szeretet az irodalom iránt, és soha ne hallgattassák el a kritikai hangot magukban, legyen szó írásról, társadalomról vagy önmagukról — szólt a „nem tanács”.


A szerző felvételei

A készülő regényéről már beszélt a sajtóban, és noha a mostani kérdés a pikáns részletekre vonatkozott, ezúttal sem mondott többet, mint eddig.

— Beszéltem már a címek fontosságáról. A most készülő regényem esetében rögtön tudtam, hogy mi lesz az: Öt sarok (Cinco esquinas). Kiindulópontja egy limai városrész, öt utca találkozási pontja. Régen bohémek élték ezen a környéken a világukat, egy aktív és vibráló közege volt ez művészeknek, zenészeknek, íróknak. Lima társadalmi, kulturális és politikai eseményeinek fontos helyszíneként működött, legendák és mítoszok keringenek róla azóta is. Az évek során azonban megváltozott, és mára a drog, a bűnözés és a prostitúció kezdi jellemezni. Az öt utca találkozási pontja lesz a készülő regény szereplőinek találkozási pontja is. Egyelőre ennyit mondanék róla.

A rendezvény fő szervezője a belgrádi Laguna Könykiadó Intézet, mely eddig az író tizenkét művét adta ki, a társszervezők pedig az Újvidéki Művelődési Központ, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara és a Szerb Nemzeti Színház voltak.

Mario Vargas Llosa stílusos útravalóval zárta le az estet:

— Soha ne hagyjátok magatokat manipulálni, higgyetek a demokráciában, és legyetek kritikusak önmagatokkal és a társadalommal szemben. S aki teheti, tegye ezt az irodalom által. Az irodalom szabadság, ott mindenki szabad lehet. Olvasó és író egyaránt.


Tekintse meg a szerző adatlapját is!
Szerda Zsófi

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Mostanában kevesebb prózát írok”
Irodalom
Tuvalu, avagy a süllyedés poétikája
Irodalom
Facebook

Támogatóink