„Mintha egy szemétdombon kapirgálnék, kincseket keresve”

„Mintha egy szemétdombon kapirgálnék, kincseket keresve”

Kanyó Ervin grafikus, Dr. Bodrogvári Ferenc-díjas képzőművész, a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium rajztanára.

Szabadkán, a Klein house galériában A vég újratöltve címmel megnyílt kiállítása kapcsán képeinek központi motívumairól, mesélő házakról beszélgettünk, s azokról az asszociációs lehetőségekről, amelyeket ez a téma magában foglal.

* Mikor kezdted figyelni a homlokzatokat?

— Régóta érdekel az építészet. Kötődök az épületekhez, az architektúrához. Annak idején meg is fordult a fejemben, hogy építész leszek, aztán más utat választottam, de a vonzalom megmaradt. Az utóbbi időben ezek a témák összpontosulnak leginkább a rajzaimon, mert kellőképpen elvontnak tartom őket ahhoz, hogy metaforikusan értelmezhető legyen a helyszín, ami egy szerencsés lehetőség a rajzoknál, közelebb áll hozzám.

* Idegenvezetői engedélyed is van. Ennek is a kötődéshez van köze?

— Ez inkább a pragmatikus hozzáállás miatt van, meg persze érdekel. Sok ilyen „haszontalan” dolog érdekel, amelyet több oldalról megközelítek, feldolgozok. Helyi idegenvezetőként is tudok beszélni az építészetről, művészet- és kultúrtörténetről. Ezt tanárként is meg művészként is felhasználom.

* Az épületek metaforikus értelmezésére visszatérve, te hogy látod őket, amikor dolgozol?

— Amikor az épületeket rajzolom, akkor csak vizuálisan szemlélem őket. Inkább a nézőben ébresztenek fel teljesen mást. Az biztos, hogy ezeknek az épületeknek a lepukkantságuk, dekadenciájuk mellett — meg egyáltalán a dekadenciának lehet egyfajta vonzalma, ami egy kicsit őrült dolog, mert csúnya, az emberek menekülnek tőle — van egy olyan esztétikájuk, amely művészileg teljesen megállhatja a helyét. Én azokba kapaszkodom inkább. Egy málló vakolat, melyet, ha gyakorlatilag nézzük, meg kellene szüntetni, egyszersmind ott kibomlik egy történet, érdekes tónusok, hangulatok, érzések bontakoznak ki. Egy gondolat takarójaként használom a képet.

* Benned is működik az asszociációs játék, vagy pusztán vizuálisan szemlélődsz?

— Megállni egy kép előtt, és elkezdeni gondolkodni, hogy kik élnek ott, meg ki jön ki a házból, az teljesen más játék, más szerep. Az a néző dimenziója. Nem is kell hogy tudja a néző, mennyi vesződéssel, gondolkodással vagy önmarcangolással jár az, hogy eljussak valameddig. De természetesen bennem is működnek érzések, indulatok, gondolatok. Sokszor az a kritika ér, hogy nincsenek emberek a rajzokon. Pedig egyszerűen csak hagyni szeretném a nézőnek, hogy beleképzelje a képbe azokat, akik ott laknak. Másrészt vizuálisan nagyon nehéz megoldani, hogy ez működjön, de közben ne legyen hiperrealisztikus. A klasszikus városfotótól azért el akarok rugaszkodni, hiszen ezek nem a valóság képei, hanem belső, imaginárius terek.

* Van-e köze az általad alkalmazott technikának ahhoz, hogy milyen lesz az összkép? Gondolok itt például a kollázsra, mely nagyon jó kifejezője a destrukciónak, és nálad is működik. Van-e ebben szándékosság?

— A kollázs használatát az avantgárd kezdte el a XX. századi kísérletek során. Szerintem az emberek már akkor látták, hogy ez a társadalom, a fogyasztói kultúra nagyon sok hulladékot termel, és jó dolog ezt felmutatni. Ezzel minden csak egy mélyebb értelmezést kaphat. A kiszámíthatatlanságnak a vizuális kifejeződése az, ahogyan a kollázst művelték, ami segíthet, hogy a befogadó elinduljon egy szabadabb asszociáció felé. Szerintem ez a legutóbbi munkáimnál még hangsúlyosabb, mint azelőtt.

* Annak, hogy Szabadkán élsz, jársz-kelsz, nyilván van rád hatása. De konkrétan Szabadkát próbálod ábrázolni?

— Igazából az, hogy a városhoz kötődjön a kép, csak a véletlen műve. Két éve a Magyar Házban volt kiállításom Az aranykor vége címmel. Akkor határozottan Szabadkához próbáltam kötődni, de azelőtt ez nem volt egyértelmű. Az idén inkább a környék életérzéséből indultam ki, rámutatva ennek a zavaró körülménynek, ennek a kaotikus, lebegő, egy kicsit céltalan állapotnak a fenntartására, az értékek degradálódására, devalvációjára. Engem nagyon bosszantott mindaz, ami Szabadkán történt, például a régi, szép épületek lebontása. A rajzaim által próbálom ezt történetbe olvasztani, hogy — akár egy társadalomkritikát — bemutassam azt, ami nagyon bosszantó. Olyan érzés ez, mintha egy lokális történet megrajzolásával tiltakozásképp én is hozzátettem volna valamit ahhoz a történethez.

* A kiállítás címe — A vég újratöltve — mégis valami optimizmust sejtet.

— Igen, ez teljes ellentmondás, hiszen egy romló, pusztuló világnak a képe. Mert van abban valami valóban nevetséges, hogy beszélünk itt a turizmusról, és közben nem tudjuk az értékeket megőrizni, tisztelni magunkban, de másokban sem. Érdekelt, milyen érdekes volna erre ráépíteni egy koncepciót. A cím kapcsán elgondolkodtam azon, hogy kapcsolódnia kellene az előző kiállításhoz, és ezekben a rajzokban persze benne van a pusztulás, az az érzés, hogy ez a vég — de újratöltve, ami arra utal, hogy mégis lehet belőle valamit építeni. Fogadjuk el mint egy lehetőséget, melyből építkezünk. Az nagyon jó, hogy a helyi dolgokból építkezünk. Konokul hiszek abban, hogy van megoldás.

* A városhoz való kötődésed miként alakult ki?

— Magam is turista vagyok itt, tíz éve élek Szabadkán. Kanizsai vagyok. Kanizsa is egy nagyon jó hely, kötődöm hozzá, de ott a táj volt meghatározó. Nekem Szabadka egy kincsesbánya, annyira szép, inspiráló részletek vannak benne. Néha csak azért sétálgatok, hogy nézelődjek, és ilyenkor megpróbálom elfelejteni, hogy valamilyen céllal vagyok itt. Csak mélázom a részleteken. Például van a környéken egy udvar, melyben középkori házak oromzata, kőfalai maradtak meg, és nekem ez egy hatalmas élmény. Kis, szűk utca düledező épületekkel, és külön élmény, hogy például utánanézek, milyen élete volt azelőtt annak a háznak vagy utcának, és milyen most, kik élnek benne. Lepörgetek egy ilyen történetet magamban, végül is ezek emberi történetek, de ezzel az épület is átalakul egy kozmosszá, világmindenséggé, mely meghatározhatja az embereket, és vonzóvá teszi ezeket a helyeket. Egyszerűen máshogy sétálsz, ha mindenhol ilyen régi dolgok vannak.

* Amikor az előbb azt kérdeztem, szövődnek-e e történetek a fejedben rajzolás közben, tagadtad, de ezek szerint benned inkább előtte születnek meg a történetek.

— Ahhoz, hogy eljussak oda, hogy foglalkozzak egy épülettel, előtte számos gondolat megfordul a fejemben, de amikor csinálom, akkor ez már tisztán vizuális szempont. Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik tesznek valamit a környezetért, melyben élnek. Szerintem ezt sokkal mélyebben kellene tudatosítani. Ez már nem képzőművészet, inkább társadalmi meglátás, hogy vannak olyan emberek, akik nem rajzolnak, mint én, hanem más tevékenységgel hívják fel az emberek figyelmét a környezet szépségeire, tartalmaira. Nekem is valahol ez az érdeklődési köröm, melyet a magam módján lerajzolok.

* Nagyrészt új anyagot hoztál a kiállításra, ezzel kapcsolatban jutott eszembe, hogy ezek szerint az inspirációd időtlen.

— Időtlen és konkrét helyhez sincs kötve. Inkább csak egy életérzéshez, mely bennem generálódik az ilyen dolgok hatására. Imádom Vajdaságot, a saját piszkosságában is valahol az én történetemnek fogom fel. Ezek az omladozó épületek, ha meggondolom, nagyon inspirálóak számomra. Mintha egy szemétdombon kapirgálnék, keresném azokat a kincseket, amelyeket aztán beépítek a rajzaimba.

* A közeljövőre milyen terveid vannak?

— Szeretnék visszatérni a lámpákhoz, mert kifogytam belőlük. Egyébként foglalkoztat, hogy utaztassam őket, hogy megmutassam általuk az épülethomlokzatokat. Van ebben egy ilyen Don Quijote-harc is: az emberek mindig arra összpontosítanak, hogy milyen külső ingereket élnek meg, és ebből fakad az elvágyódás is, pedig egy szabadkai városháza vagy homlokzat is szép lehet. A lámpák által ezeket az értékeket szeretném megmutatni. És ha ezzel a történethez hozzáteszem magamat, akkor elégedett vagyok, hogy csináltam valamit.


Fotó: Szabó Attila

Címkék: Kanyó_Ervin

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A vég újratöltve
Képzőművészet
  • Bakács Tibor
  • 2017.01.08.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Mesélő házak
Múzsaidéző
  • GYURKOVICS Virág
  • 2014.12.24.
  • LXIX. évfolyam 52. szám
Facebook

Támogatóink