„Kiírom magamból a honvágyat”

„Kiírom magamból a honvágyat”

Csókán, a Városi Könyvtárban mutatták be Balogh István zentai származású, Budapesten élő író, költő Mágikus fészkünk című, válogatott tárcákat tartalmazó kötetét.

A szerzővel Sinkovits Péter író, költő, nyugalmazott újságíró beszélgetett, közreműködött Kónya Sándor csókai versénekes. Az alábbiakban az eseményen elhangzottak szerkesztett változatát adjuk közre.


Sinkovits Péter, Balogh István, Kónya Sándor (a szerző felvétele)

* A könyvbemutató előtt a csókai temetőben jártál. Felkerested a januárban elhunyt Fehér Kálmán és a tíz évvel ezelőtt, 2007 áprilisában eltávozott Cs. Simon István sírját. Mi fűz téged, a bácskai gyereket a két csókai irodalmárhoz? 

— A barátságunk a gyermekkoromból ered. A zentai híd még nem volt meg, ezért komppal közlekedtünk, vagy át kellett úsznom a Tiszát, ha a bánáti oldalon levő strandra kívánkoztam. Ott ismerkedtem meg Pistával, majd általa Kálmánnal is, aki akkor már egyetemista volt. Egyébként Kálmán öccsével, Zolival elég sokat kosaraztunk a zentai gimnázium udvarán. Pista olyan világot mutatott nekem, amely addig nem tárult fel előttem. Biciklivel vágtunk neki a bánáti utaknak, és felkerestük a számára kedves helyeket. Elmentünk Terjánba meg a kilenclyukú hídhoz, az utóbbinak felültünk a korlátjára, lógattuk a lábunkat, és nagyokat hallgattunk. A szavak feleslegesek voltak, hiszen olyan tájban gyönyörködhettünk, amelynek a csöndjét nem illett fecsegéssel megbontani. Kálmánnal inkább később, Újvidéken találkoztunk többet. Majdnem együtt indultunk külügyi szolgálatra, én Budapestre szakmunkatársnak, ő nagykövetnek. Csak három évet töltöttem ezen a munkahelyen, mert ’92-ben megszűnt az az ország, amelyik engem oda kiküldött.  

* Milyen emlékeid fűződnek a Tiszához, és ebben a kötetben hogyan jelennek meg?

— Mint minden rendes zentai gyerek, én is nagyon szerettem a Tiszát. Nekem nem kellett kapálnom nyáron, mert a szüleim nem földműveléssel foglalkoztak. Az apám kőműves volt, neki segítettem, de sokat járhattam a Tiszára is. Szabad gyermekkorom volt, reggel elmentünk, este pedig szedres szájjal tértünk haza. Ez volt a klottgatyás korszak. Később, gimnazistakoromban hetekig sátoroztunk a Tiszánál, haza sem mentünk, csak amikor már nagyon elvadultunk. Van egy különleges része a Tisza partjának, a Bátka, mely a bánáti oldalon van, ezért Torontálhoz kellene tartoznia, de kataszterileg bácskai terület. Ez a könyvem címében is szereplő mágikus fészek. Előbb a nagynénéméknek, aztán nekünk is volt ott egy fél hold szőlőnk, gyümölcsösünk. Nagyon jó volt lejárni, a kompról ugrálni, a Tiszát átúszni. Persze nem egyedül, hanem a kompániával. Örömmel mondhatom, hogy egyelőre az összes tagja megvan annak a régi társaságnak, élünk, megáldott bennünket a Tisza.

* Hetvenéves vagy, és ez a tizennyolcadik könyved. Abban, hogy elkezdtél írni, milyen szerepe volt a zentai gimnáziumnak? A ’90-es években átköltöztetek Magyarországra. Előtte megjelent néhány műved, de aztán egy hosszabb szünet következett az irodalmi munkásságodban, viszont az anyaországban nem akármilyen pedagógusi pályát futottál be. Később megszületett az unoka, és, ha jól sejtem, neki köszönhető a mesekönyveid többsége.

— A zentai gimnáziumnak valóban különleges hangulata volt. Nem sok ilyen intézmény létezik, ahol a generációk egymást építették fel, vagyis az egyik évfolyam húzta maga után a másikat. Az egykori diákok, amikor befejezték a tanulmányaikat, tanárként szerettek volna visszakerülni a zentai gimnáziumba. Én is szerettem volna ott tanítani, de nem sikerült. Hivatalosan akkor tettem be oda a lábamat, amikor a szabadkai pedagógiai intézet tanügyi tanácsosa lettem, és jöttem az órákat látogatni. A tárcaszerű novelláimat, Kosztolányiék nyomdokában járva, a ’70-es években kezdtem el írni. Arra törekszem, hogy ne találjak ki dolgokat, hanem valódi eseményekhez kössem az írásaimat. Ebben a kötetben is javarészt a saját nevükön szerepelnek az emberek, igaz történeteket dolgoztam fel. Magyarországra a fiam után költöztünk. Előtte, 1992-ben két könyvem is megjelent, majd 2001-ig sem írásom, sem kötetem nem látott napvilágot. Az a konszolidáció időszaka volt számomra. Előbb egy nagy budai középiskolában tanítottam, több mint tízen voltunk magyar szakosok, majd egy nógrádi falu, Egyházasdengeleg iskolájának a tanára és igazgatója lettem. Itthon főiskolai katedrám volt, de nekem nem derogált, hogy egy kis iskolában dolgozzak, ahol felsőben is összevont tagozatok működtek. Megtettem minden tőlem telhetőt, hírnevet szereztem az intézménynek, Arany Katedra díjat kaptam. Abba is hagytam volna az írást, de egy pedagóguspályázaton számítógépet és egész évre szóló internetes kapcsolatot nyertem. Felfedeztem a zentai zEtna elektronikus irodalmi folyóiratot, elkezdtem oda írni. Voltak játékos felhívások, melyek nagyon megragadtak, és „hazahoztak”. Amikor elfogott a honvágy, odaültem a géphez, elővettem egy gyermekkori emléket, és megírtam. Később a Magyar Szó induló mellékletében, az Üveggolyóban kaptam teret, ott írtam ki magamból a honvágyat. Aztán meglett az unoka, akire tizenkét évet vártunk. Peti 2007-ben született, a Panna és Mágocs című gyermekregényem pedig 2008-ban jelent meg. Azóta már sok településen, iskolákban, könyvtárakban mutattam be a könyveimet. Az írásaim, regényeim tetszenek az olvasóknak, ami nekem kiváló inspiráció arra, hogy tovább dolgozzak.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jótékonysági Mikulás-bál Muzslyán
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
A tizenöt éves Bokréta
Bánáti Újság
  • (ZSE)
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink