„Jelen pillanatban az önmegvalósítás rögös útját járom”

„Jelen pillanatban az önmegvalósítás rögös útját járom”

Pély Barna (United, B the First) zenész, dal- és szövegíró, énekes, gitáros, zenekarban és egyedül is működő profi előadóművész. Ülhet Hófehér jaguárban, vagy csorgathat Keserű mézet a közönsége fülébe, Pély Barna azok közé a zenészek közé tartozik, akik élvezik, amit csinálnak. S éppen ettől válik hiteles emberré, jó zenésszé, s ettől fogja a közönsége is nagyon szeretni. Szabadka város napja alkalmából egyedül ült a színpadon, szerzői estjét hozta el. Előtte a városháza, mögötte a Szabadegyetem, benne pedig a groove.

Este tíz óra. A Vajdasági Kamarazenekar hangja behallatszik a városháza termeibe is. A New York, New York szól éppen. Pély Barna óriási elánnal érkezik a helyszínre, azonnal lecsapnak rá a már tűkön ülő televíziósok. Remek. Akkor lehetek egy picit megfigyelő. Leülök egy sarokba. Az operatőrök a megfelelő szöget keresik. Egy picit idegesek és fáradtak. Ő türelmesen kivárja, segít megtalálni a tökéletes szöget. Aztán egy gyors interjú, majd mindenki elrohan (én közben néhány kérdést kihúzok, néhányat átfogalmazok), és végre csend lesz, elkezdhetünk beszélgetni. Ő egy sört kér és kap, én csak gondolatban.

* Érdekes, mennyire befolyásolhatja az embert a környezete. Te hogy vagy ezzel? Ha energiaszintről beszélünk, mindig ugyanazon a fokon égsz koncertek közben, vagy ez a közönségtől, a helyszíntől, a hangulatodtól is függ?

— Az energiaszint egy nehéz kérdés, hiszen mindenki mást tart soknak vagy kevésnek. Az eddigi tapasztalatom az (és valóban csak az enyém), hogy a közönség számára egy előadó, mondjuk, James Brown, lehet sok is, lehet monoton is, valaki számára pedig talán éppen ő az origó. Így ha többre vágyik, akkor elkezd, mondjuk, metálzenét hallgatni, mert abban a műfajban találja meg a számára megfelelő energiaszintű együttest. Vehetünk három egészen különböző zenei előadót, akik mind energikusak, de mind különböző módon azok. Mondjuk, Sade kifejezésmódja, mely ugyancsak magas energiaszintű, aztán James Brown és Prince színpadi energiái, majd végül harmadikként a Metallica zenekar. Ezek mind pulzálnak, de mind más energiaszinten. A zenésznek legfőképpen önmagára kell rátalálnia, meg kell keresnie a saját energiaszintjét, jóban kell lennie önmagával, és akkor a közönsége is megtalálja majd. Én próbálok mindig önmagam lenni. Emiatt azt érzem, hogy ez a zenei energiaszint sem mozdul el annyira. Persze van olyan, amikor visszafogom magam, hiszen ha valami állandóan magas energiaszinten mozog, akkor értékelhetetlenné válik.


Fotó: Hevesi Norbert

* Több helyen is tanítasz, és a Megasztárban is zsűriztél, tehát egy ideje rálátásod van a fiatal tehetségekre. Szerinted milyen lehetőségük van ma a friss, feltörekvő zenészpalántáknak Magyarországon?

— Nagyon sok lehetőség van. Az egyik, melyet javasolni szoktam a diákjaimnak, hogy tanuljanak egy másik szakmát, és zenéljenek hobbiból. (Nevet.) De nem azért, mert nem akarom, hogy profi zenészek legyenek, éppen ellenkezőleg. De lehet, hogy éppen így lesznek azok. A legkirályabb dolog az lenne, ha a szakmájuk mellett lennének profi zenészek. Van ilyen. Például Vukán György, aki profi jazz-zongorista volt, hangszerelő, zeneszerző. Az ő dalain nőtt fel az én generációm. Mindemellett fogorvosként is praktizált. Volt tehát egy „normális” szakmája is, mellyel pénzt keresett, ráadásul még embereken is tudott segíteni. De erre nem mindenki képes. Csak néhány zseni. A másik, melyet még javasolnék a fiatal zenészeknek, hogy tegyenek fel mindent egy lapra. Ha nem sikerül, akkor még mindig mondhatják, hogy a zene megmarad hobbinak, és választhatnak mellé valami mást. Nagyon sokfajta út, ember és zenésztípus létezik. Van, aki kizárólag úgy zenél, hogy önmagát adja, önmagára figyel. Van, aki úgy szeret zenélni, hogy szórakoztat. Neki egyébként könnyebb a dolga. Bennem van egy ilyen véna is. Szeretek szórakoztatni, de jelen pillanatban az önmegvalósítás rögös útját járom. Ahogyan minden ember más, és például fogyókúrázni sem tud mindenki ugyanazzal a módszerrel, úgy zenész sem lehet mindenki ugyanaz a koncepció vagy módszertan mentén.

* Tehát önmegvalósítás? Hogyan működik ez nálad? Melyik fázisnál tartasz?

— Szerintem az ember soha nem hagyja abba az önvizsgálatot és önmaga keresését. Én egy olyan periódusban vagyok, amikor olyan utat választottam, amelyen egyedül kell végigmennem. Alapjában véve nagyon szeretek közösségben dolgozni. Emiatt viszont folyamatosan betemettem bizonyos fajta döntéseket, érzelmeket, melyek elkezdtek akadályozni abban, hogy olyan dalokat írjak, amilyeneket éppen írnom kellene. Ezért azt éreztem, ideje egyedül is dönteni néhány dologról. Kíváncsi vagyok erre az új útra, melyen csak én vagyok, egyedül. Hát itt tartok most. Nem tudom, hogy ez magas vagy alacsony szint-e, nem is lényeges. Ami fontos, hogy fejlődni szeretnék.

* Sok zenei műfajban otthonosan mozogsz, anyanyelvi szinten beszéled őket. Főleg a jazzben és a rhythm and bluesban. Hogyan vegyíted ezeket a stílusokat, hogy egy populárisabb hangon is szóljanak?

— Leginkább a rhythm and bluest veszem alapul. De ez népzene. A népzene pedig popzene is egyúttal. A világ első popzeneszámai műdalok voltak, melyeket trubadúrok írtak, illetve népzenei darabok. Emberek együtt muzsikálnak, vannak motívumok, azokat dudorásszák, és egyszer csak kialakul valami. Azt gondolom, hogy a zene ilyen. A popzene is. Csak túlmisztifikáljuk, mert mögé állt a show business. A show és a business szavak egy kicsit „elrontották” ezt az egészet. Számomra ez mindig elsősorban a zenéről szól. Valaki amiatt kezd el zenélni, hogy minél több csaja és pénze legyen, de szerintem nem ez a jó irány. Lehet inspiráció, az viszont biztos, hogy hosszú távon nem fog kitartani.


Fotó: Hevesi Norbert

* Milyen zenét hallgatsz, ha kikapcsolódni vágysz?

— Semmilyen zenét nem hallgatok. (Nevet.) Ha tehetem, olyankor valóban kikapcsolódom, azaz mindent kikapcsolok. A zenét is, az agyamat is. Annyira sok zenét hallgatok, miközben fejlesztem magam vagy dolgozom, hogy legjobban az pihentet, ha csend van körülöttem. De ilyenkor megesik, hogy szándékosan olyan dalokat hallgatok, amelyeket egyébként életemben nem hallgatnék meg. A barátaim szoktak mutatni olyan zeneszámokat, amelyeket már csak azért is végighallgatok, hogy egyrészt keménynek tűnjek, másrészt hogy tanuljak valamit belőlük. Valami olyasmit, amit egyébként soha nem tanulnék meg, hiszen magamtól nem is hallgatnám meg azt a dalt.

* Van-e olyan dolog, amelyet szívesen csinálnál, de például nincs rá időd?

— Ez egy nagyon jó, de nagyon nehéz kérdés... Nem is tudom... Az embernek általában van arra ideje, amit csinálni szeret. Jó, tudom, ez egy nagy közhely. Lehet, hogy többet nyaralnék. Beírnék az éves naptáramba egy-két hónapnyi semmittevést. Azért szeretek „semmittenni”, mert a semmiből mindig lesz valami. Érdekes, hogy éppen ilyenkor támadnak a legjobb ötleteim, és nem az inspiráló közegben. Ott csak információkat gyűjtök be. Amikor viszont semmi dolgom sincs, mindig eszembe jut egy jó dal.

* Szeptember eleje van. Kezdődik a suli. Te milyen diák voltál, illetve milyen tanár vagy most?

— Szerettek a tanárok, úgy emlékszem. Noha erről talán inkább őket kellene megkérdezni. Nem voltam kiemelkedően jó diák. Figyeltem, de a lexikális tudásom az átlagos körül mozgott. Ami nagyon érdekelt, azt megjegyeztem, illetve megjegyzem ma is. A zenei memóriám is mindig jó volt, de ez az általános iskolában nem igazán releváns. Tanárként pedig nagyon laza vagyok. Talán túl laza is. Nem tudom, miért van ez így, nincs összefüggés a kettő között. Ha tanítok, fontos, hogy a diákjaim szeressenek bejárni az óráimra, és a zenét inkább hobbinak tekintsék. Ha így tesznek, akkor lehet, hogy ez lesz a szakmájuk.

* Ha választhatnál, kivel zenélnél együtt a legszívesebben?

— Stevie Wonderrel. ;-)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink