„Isten háromfelé osztotta a lelkét”

„Isten háromfelé osztotta a lelkét”

Nemrégiben Zentán, a Jézus szíve templomban vendégszerepelt Varnus Xavér, a neves magyarországi orgonaművész, és virtuóz játékával teljesen elbűvölte az egybegyűlteket. A fellépésre elkísérte Fodor Zsóka színművésznő, aki két Kosztolányi-verssel kedveskedett a hallgatóságnak. A közönség Johann Sebastian Bach és a nagybecskereki származású Antalffy-Zsíross Dezső műveit élvezhette, majd a koncert egy nagyszerű improvizációval zárult, amelybe beépült a jelenlévők által kiválasztott két magyar népdal, a Tavaszi szél vizet áraszt és az A csitári hegyek alatt című is.

Varnus Xavér elmondta, Bankó Nándor atyával, a Jézus szíve templom plébánosával évtizedekre visszanyúló ismeretséget ápol, és ennek köszönhetően érkezett a Tisza-parti városba. Első, szentendrei találkozásuk alkalmával ugyanis megígérte az akkor még topolyai káplánnak, hogy egyszer eljön hozzá koncertezni. A régi adósság törlesztése most időszerűvé vált, hiszen a Jézus szíve templomnak csodálatos új orgonája van, amely különféle adományokból, pályázatokból, de főként a jóakaratú emberek összefogásából és adakozásából kerülhetett Zentára. Ennek tudatában talán természetes, hogy az első kérdés arra vonatkozott, beváltotta-e a zentai orgona a művész reményeit?

— Minden különösebb kalaplengetés nélkül mondhatom, hogy ezt az orgonát a legkényesebb ízlésű művész is szívesen szólaltatná meg. Ráadásul külön nagy erénye ennek a hangszernek, hogy a játékasztal a közönség előtt van. Valami minket érő állandó igazságtalanság folytán az orgonisták évszázadok óta Quasimodo alatt egy emelettel vannak beszorítva az orgonakarzatra. Én nagyon örülök, ha az emberek nemcsak hallják, hanem látják is a játékomat. Valószínűnek tartom, hogy ez a virtuális túra, amelyet ilyenkor tesznek a szemükkel, még közelebb viszi őket a zenéhez. Meg aztán az is tagadhatatlan, hogy a XIX. század elejéig a hadihajókon kívül a legnagyobb, emberi kéz által készített gépezetek az orgonák voltak.

Az egyébként csak illúzió, hogy egy-egy művet az ember ugyanúgy játszik el Budapesten a Művészetek Palotájában, a párizsi Notre Dame-ban vagy itt, Zentán. Ez nem igaz, minden hangszerrel a nulláról kell indítani. A koncert előtti éjjel végig a templomban voltam, egy-egy kis zenei szakasznak tizenöt-húsz lehetőségét próbáltam ki, és ami legjobban tetszett, azt elmentem a hangszínmemóriába, hogy előhívhassam, amikor játszom.

Az ilyen fellépéseket soha nem tekintettem klasszikus értelemben vett hangversenynek. Nagyon távol áll a zene szellemétől, amikor a közönség a lövészárok másik felén ül, bejön a művész, izzad az idegességtől, és az egésznek a hangulata megreked valahol a középkori foghúzások és kivégzések között. Itt azonban egy tömböt alkottunk. Szerintem amikor az emberek mandátumot csúsztatnak a művész kezébe, vagyis ennyien eljönnek és bizalmat szavaznak a zenésznek, akkor neki nincs más dolga, mint bizonyítani abban a másfél órában, amennyit együtt töltenek, hogy ez nem lesz elpocsékolt idő az életükből.

• Hogyan született meg önben a döntés, hogy a hangszerek közül éppen az orgonát válassza?

— Egy véletlen folytán. A szüleim Halász Judit meselemezét akarták nekem lejátszani, de egy orgonahangversenyt tartalmazó bakelit került fel a gramofonra. Apám azonnal ki akarta cserélni, de én nem engedtem. Nagyon sokszor meghallgattam azt a lemezt, aminek az lett a következménye, hogy a szüleim pszichológushoz vittek. Két vádpont volt ellenem, hogy az iskolában mindig elalszom, és orgonazenét hallgatok. Az volt a szerencsém, hogy a fő pszichológus — aki egy igazi gyermekgyűlölő, vasorrú bába volt — éppen nyaralt. A helyettese viszont, egy Ferenc Józsefre emlékeztető kedves, szakállas bácsi összekacsintott velem, amiből megértettem, ő tudja, hogy minden gyerek normális, és minden felnőtt hülye. Kölcsönkérte a hanglemezt, és bejött velem az iskolába. Aztán hivatalos, a népköztársaság pecsétjével ellátott, iktatószámos levélben írta meg, hogy teljesen természetes, ha a gyerek elalszik, hiszen unalmasak számára a foglalkozások, és teljesen érthető, hogy hallgatja ezt a zenét, hiszen Bach csodálatosan szép. Amikor a szüleim megkapták ezt a hivatalos szakvéleményt, akkor már nem gondolták, hogy megbolondultam, és hagyták, csináljam, amit akarok.

• Bachot azóta sem sikerült senkinek letaszítania a piedesztálról. Önnél is maradt az első helyen?

— Nekem van egy olyan érzésem, hogy Isten háromfelé osztotta a lelkét, és leküldte a földre. Az egyik lett Jézus, a másik Bach, a harmadik Shakespeare. Bachnál nagyobb komponistája nem volt a földnek, ezt szent meggyőződéssel vallom. Néhány évvel ezelőtt készítettem egy sorozatot a Magyar Televízió számára, akkor nagy szerencsével meg kapcsolatokkal eljutottunk az összes olyan élethelyszínre, ahol Bach valaha megfordult. Láttam az anyakönyvi bejegyzéseket, ahol a neve szerepelt, foghattam azokat a kottapapírokat, amelyeket ő írt... Élete utolsó szakaszában Lipcsében élt. Pirospozsgás, kövér bácsi volt, huszonegy gyermeket nemzett. Minden este hét órakor bement a lakás leghátsó részébe, a komponálószobába, ahol semmiféle hangszer sem volt, és kilenc óráig megírta az emberiség történelmének legcsodálatosabb muzsikáit — hangszeres segítség nélkül, kizárólag a fülére és a fantáziájára hagyatkozva. Nem készített vázlatokat, jegyzeteket, nem voltak javítások a kottában, lázas sietséggel jegyezte le a sorokat. Amióta láttam ezeket a kottákat, azóta tudom, hogy van olyan állapot, amikor egy-egy halandó és Isten között USB-kábel köttetik be.

• Hol játszott eddig Vajdaságban?

— Szabadkán, Zentán és Apatinban. A nagypapám Apatinban nőtt fel. A Varnusok kereskedők voltak, Európa minden zugában volt egy-egy leányvállalatuk, és az volt a szokás, hogy a gyerekeket elküldték ezek valamelyikébe kitanulni a szakmát. A nagypapám viszonylag fiatalon érkezett Apatinba, utána viszont Újvidékre ment át. Az interneten találtam egy régi dokumentumot, hogy az újvidéki Varnus-féle boltban négy nyelven beszélt mindenki: magyarul, románul, szerbül és németül.

• Ezen a koncerten viszont bemutatott nekünk egy olyan szerzőt is, aki tulajdonképpen a miénk, még sincs benne annyira a köztudatban, amennyire megérdemelné.

— Igen, Antalffy-Zsíross Dezsőt visszahoztam Vajdaságba. Én tizenhét évesen szerettem bele, azóta minden lehető élethelyszínén jártam, minden egykori szemtanúval beszéltem, és rá kellett jönnöm, hogy ez az ember tényleg a magyar történelem legnagyobb orgonaművésze volt. Antalffy-Zsíross Dezső, aki 1945-ben Amerikában halt meg, Bartókkal és Kodállyal egy időben járt a Zeneakadémiára. Nagybecskerekről származik, és ez volt az első, igazi lélekbe markoló élményem Vajdaságról, habár már gyermekkorom óta nagyon szerettem Kosztolányit. A fantasztikusan szép zenei világa annyira illik ehhez a tájhoz, amelyben van valami furcsa keserédesség. Itt az emberek egyfelől romantikusak, másfelől realisták, és ez a kettősség nekem mindig nagyon érdekes volt. Nagy pillanat számomra, hogy hazahozhattam őt. Mivel ismerem a teljes levelezését, tudom, milyen rettenetesen szenvedett a trianoni elcsatolás után. Az apja főszolgabíró volt Nagybecskereken, házi zenekart tartottak fenn, a helyi piaristáknál járt középiskolába, és ott orgonált. Ebből kiszakítani, sőt, örökre elszakítani valakit szörnyű csapás lehet.

Antalffyt egyébként tényleg a nulláról vagy a mínusz tartományból kellett visszahozni, hiszen az én gyermekkoromban a nemzetközi és a magyar repertoáron egyetlen műve sem volt megtalálható.

• Mikor hallhatjuk legközelebb Vajdaságban?

— Nyilvános ígéretet tettem, hogy két éven belül ismét eljövök. Részben azért, mert annyira szép ez a hangszer, hogy nekem is jól esik játszanom rajta, másrészt meg, annak ellenére, hogy a családomnak milyen sok itteni kötődése volt, én Vajdasághoz voltam eddig a leghűtlenebb.      

 

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink