„Hiszek az igényes színházban”

„Hiszek az igényes színházban”

A 2008-ban alakult Magyar Teátrumi Társaság megtartotta az idei első közgyűlését. A több órán át tartó ülés után ezekről és más témákról kérdezték az újságírók Vidnyánszky Attila elnököt, a Nemzeti Színház igazgatóját.

A 2008-ban alakult Magyar Teátrumi Társaság megtartotta az idei első közgyűlését. Az esemény különlegessége az volt, hogy az összejövetelt első alkalommal szervezték meg a határon túl, méghozzá Vajdaságban, a Zentai Magyar Kamaraszínház vendéglátásával.

A mintegy hatvan tagszervezetet számláló, és ezzel a legnagyobb magyar színházi érdekképviseletnek számító szakmai fórum napirendjén számos olyan kérdés szerepelt, amely meghatározhatja a magyar színházi élet jelenét és jövőjét is. A több órán át tartó ülés után ezekről és más témákról kérdezték az újságírók Vidnyánszky Attila elnököt, a Nemzeti Színház igazgatóját.

— Nagy-nagy nosztalgiával és szeretettel jöttem ide, mert hiszem, hogy minden külhoni területen működő kulturális intézmény szerves és pótolhatatlan része a magyar művelődési életnek. Annak ellenére, hogy ott a határ közöttünk, én nem szeretek különbséget tenni anyaországi és határon túli színházak között, sőt, beregszászi voltomból adódóan érzékeny is vagyok erre. Zentához személyes emlékek is fűznek, hiszen 1991-ben itt, ebben a teremben dolgoztunk először együtt Wischer Johann-nal, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatójával. Nekem, a kijevi Film- és Színművészeti Főiskola akkori hallgatójának, itt született meg az első egész estés előadásom. Machiavelli Mandragóráját vittük színre, az egyik szereplő Johann volt, az előadás zenéjét Verebes Ernő írta, aki most a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja. Egyszóval hazajöttem, és azt hiszem, egy kicsit hazajöttünk mindannyian, akik részt vettünk ezen a közgyűlésen. Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. A Magyar Teátrumi Társaság és jómagam is, a Nemzeti Színház vezetőjeként mindent megteszek, hogy ezek a kapcsolatok a határon túli magyar színházakkal még gyümölcsözőbbek legyenek. Vendégjátékok sokaságát, vendégművészek részvételét, közös produkciókat tervezünk. Én a Nemzeti Színházban ezt azzal is demonstrálom, hogy Bánk bánt kezdek el próbálni Mátrai Lászlóval, aki Sepsiszentgyörgy vezető színésze, valamint hamarosan egy közös produkciót indítunk el, melyben a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Soproni Petőfi Színház és a Nemzeti Színház művészei vesznek részt.

* Milyen témákkal foglalkoztak a Magyar Teátrumi Társaság közgyűlésén?

— Számos kérdés került szóba, például a mi nevünkhöz köthető előadó-művészeti törvény, melyet 2008-ban fogadtunk el, majd 2011-ben módosítottunk. Ez a szabályozás jelenleg is betölti a szerepét, hiszen a fő vonal, az alapgondolat nem vesztette el a hitelét, viszont az évek múlásával úgy érezzük, bizonyos korrekciók szükségesek. Most nagyon felelősségteljes munka előtt állunk, egy hosszabb távú stratégiát szeretnénk összeállítani, megfogalmazni a magyar színházi élet jövője kapcsán. Ez egy átfogó terv lenne, mely a fesztiváloktól, az amatőr színházaktól, a befogadó helyektől egészen a Nemzeti Színházakig minden területet felölelne. Teljesen új a befogadó helyek témája. Ennek a megvitatására azért volt szükség, mert szerte az országban évente körülbelül 600 vagy annál is több előadást tartanak, és majdnem egymillió nézőt szolgálnak ki a társulattal nem bíró művelődési házakban, illetve egyéb kulturális intézményekben. Úgy véljük, a kőszínházak tájolásához kell támogatást nyújtani, hogy a minőségi produkciók vidékre is utazzanak, és ne a haknibrigádok garázdálkodjanak. Ezt a folyamatot a határon túlra is szeretnénk kiterjeszteni, mert az sem közömbös számunkra, hogy az ottani nézőkhöz milyen produkciók jutnak el. Kulturális szempontból nagyon fontos a vidék életben tartása. Ehhez járul hozzá az amatőr színházi mozgalmat újraéleszteni szándékozó igyekezetünk, vagyis a pajtaszínházi programunk. Sok helyen, Magyarországon szinte minden megyében, ismét életre kelt az amatőr színjátszás, esetenként hivatásos színészek, szakemberek mentorálásával. Ezek a kis társulatok már kétszer bemutatkoztak a magyar kultúra napján a Nemzeti Színházban, és elmondhatom, hogy csodálatos ünnepet hoztak létre. Van olyan falu, ahol csupán 147-en élnek, és színházat működtetnek. Ez erősíti a kis közösségeket, mi pedig a saját eszközeinkkel megpróbáljuk megakadályozni a vidék kiürülését, vagy legalábbis lassítani a folyamatot. A felsoroltakon kívül beszéltünk még a POSZT-ról, valamint a Színházba mentem! projektumunkról, mellyel magát a színházba járást népszerűsítjük. Büszkén állíthatom, hogy a magyar ember nagyon szeret színházba járni. Tavaly több mint 6,5 millió jegyet adtunk el Magyarországon, ami a 10 millió lakosra kivetítve sokkal jobb arány, mint Németországban, ahol 35 millió színházjegyet adnak el, és 82 millió ember él. A helyzetünk összehasonlíthatatlanul kedvezőbb, mint az olaszországi, franciaországi, spanyolországi, vagyis a színházlátogatás szempontjából a világ élvonalához tartozunk. Szeretnénk, ha ez a továbbiakban is így lenne.

* Milyen problémák foglalkoztatják jelenleg a színházakat?

— Rengeteg gond merül fel, hiszen az évadzárás felé közeledünk, illetve a következő évad tervezése, a szerződtetési tárgyalások foglalják le az igazgatókat. Pénzből nyilván soha nincs elég, a finanszírozási kérdések mindig aktuálisak, aztán ott vannak a fesztiválok is, az együttműködés lehetősége, a képzés... Rendkívül fontosnak tartom, hogy egyre több fiatal szakember kerüljön vidékre. A zentai színházban csupa diplomás színész dolgozik, ami a magyar vidéki színházakról már nem mondható el. Harcolni kell azért, hogy a diplomások aránya elérje a foglalkoztatottak 50-60 százalékát.

* Milyen színházi produkciókat igényel a közönség, és ez összhangban van-e a jó színházzal?

— Én úgy gondolom, a közönség igénye olyan, amilyen a mi megformált, jól kialakított kínálatunk. A nézőt nem kielégíteni kell, hanem párbeszédre hívni. Nevelni kell, ápolni a lelkét, hozzájárulni ahhoz, hogy meg tudja magát fogalmazni egy-egy előadás által, segíteni, hogy eligazodhasson ebben a zűrzavaros világban. Én hiszek az igényes színházban. Amikor 1993-ban elindítottam a magyar színházat Beregszászon, egy olyan helyen, ahol sohasem működött állandó társulat, azt mondtam, magunknak „rontjuk el” azt a közönséget, amelynek a nagy része most lát először színházat. Aztán játszottuk a Szentivánéji álom, a Koldusopera, a Gyilkosság a székesegyházban című darabokat, Beckett-műveket, és lett nézőnk. Nem hiszek a repertoár lazításával beterelt nézőkben, mert az a színház csődje.

* A mai digitális korszakban, amikor a gyerekek ki sem mozdulnak a táblagépük és az okostelefonjuk nélkül, mennyire nehéz az új közönség nevelése?

— A közönség nevelése mindig kihívás volt, most is az. Már többször is temették a színházat, például a mozi, majd a tévé megjelenésekor, de hála istennek, az emberek még mindig járnak színházba. Pedig a figyelmüket egy helyre kell összpontosítaniuk, nem tudnak csatornát váltani, mint tévénézés közben. A színházban élő szót hallanak, olyan emberekkel találkoznak, akik ugyanúgy éreznek, mint ők, és ugyanaz érdekli őket. Én hiszek a színház jövőjében, de tenni kell érte. A fiatalokat meg kell fogni. Amikor bejönnek hozzánk, elhallgatnak, rajonganak, ugyanúgy, mint az előző generációk.


A nyitóképen Vidnyánszky Attila (a Nemzeti Színház fotója)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink