„Ha muzsikálni megyek, nem viszek fényképezőgépet”

„Ha muzsikálni megyek, nem viszek fényképezőgépet”

Bezzeg Gyula. Akinek fényképezőgép, brácsa vagy napló van a kezében. Fotós, népzenész, filozófiatanár. Meg még sok minden más. És mindezeknek közük van egymáshoz. Hogy hogyan? Első önálló kiállítása kapcsán elmondta nekünk.

* Emlékszel-e rá, mikor vettél először fényképezőgépet a kezedbe, és hogy miért kezdtél el fotózással foglalkozni?

— Elsőre a Hevér-tanya jut eszembe. Talán ott. De már azelőtt is volt egy egyszerű filmes gépem, mellyel dokumentáltam ezt-azt. Tudatosan akkor kezdtem el fotózni, amikor Gion Nándort olvastam otthon. Ő is szenttamási volt, én is az vagyok, s úgy gondoltam, érdekes lenne megörökíteni azokat a dolgokat, helyszíneket, amelyekről írt, mert lehet, hogy ezek néhány év múlva már nem lesznek, így az én fotóimon vissza lehet majd nézni őket. Sajnos tévedtem, azokat a képeket ugyanis még akkor digitalizáltam, aztán tönkrement a számítógépem, s eltűntek. Csak néhány előhívott példány maradt meg. Akkoriban naivan azt hittem, hogy az analóg korszak után a digitális tökéletes lesz, semmit nem lehet elrontani, minden örökre megmarad, be lesz égetve a számítógépbe, de nem így történt. Amikor elkezdtem digitalizálni a képeimet, még a komputert sem tudtam használni, de bíztam benne, mint az Istenben.

* Ez hány éve volt?

— Nem tudom pontosan, talán 2000 tájékán. Tizenöt éve... Azután a Hevér-tanyán találkoztam a megboldogult Zománc Misivel, aki kölcsönadott egy filmes tükörreflexes gépet, és ez volt az a pont, amikortól tudatosabban kezdtem fényképezni. Már nem csak dokumentáltam, akkoriban készítettem az első portréimat. Például rólad is. Kint is van a falamon. Jó fotó.

* Valóban? Én erre nem is emlékszem.

— Hát igen. Sokáig ezzel az analóg géppel fotóztam, rendszeresen vásároltam a ReFoto című lapot, s észrevettem, hogy már akkor alig írtak a filmes gépekről, és rájöttem, váltanom kell, ha fejlődni akarok. Akkor vettem az első digitális gépemet, mely nem volt tükörreflexes, és hibás is volt. Aztán ahogy ismerkedtem fotósokkal, használtam a gépeiket, és lassan rájöttem, mi a jó, és mi az, amit fejlesztenem kell.

* Szóval az analóg már szóba sem jöhet?

— A digitális gépek gyorsabbak, sokat lehet velük tévedni, de rögtön javítani is. Az analóg gépeket azért szeretem nagyon, mert alázatra tanítanak. Lassabban fotózol velük. Nem azért, mert butább a gép, hanem mert tudod, hogy csak 36 képkockád van. Ezért én kitervezek minden sarkot, megfigyelem a kompozíciót, megnézem a fényeket. Szeretem az analóg technikát, mert van egy varázsa. Van benne titok. Sokkal jobban örülök, ha sikerül a kép.

* Visszarepít a régi időkbe, legalábbis nekem mindig olyan érzésem van. Mintha tizenöt évvel ezelőtti időt fényképeznél a mai korban.

— Igen. És van egy még izgalmasabb dolog. A középformátumú gép. Azzal csak tíz képet készíthetsz. Azok olyanok, mintha te is ott lennél a képben. A mélység-élesség olyan, mint amikor a saját szemeddel nézed a világot. Él a kép.

* Gyönyörű lányok még gyönyörűbb portréi. Nem túl egyszerű ez? Egy szép nőről jó képet csinálni?

— Természetesen könnyebb. Az is igaz, hogy olyan lányokat fotózom, akiknek az arca, karaktere valamiért megtetszik. Főleg az arc számít, de szerintem a jó kép nem mindig csak attól függ, hogy milyen az alany, sok függ a környezettől is. Nagy hangsúlyt helyezek a háttérre. Fontos az is, hogy milyen színek, formák láthatóak a háttérben, milyen lesz a mélység-élesség.

* Néhanapján esküvőfotózással is foglalkozol. Hogy látod, mennyire monoton ez? Bele lehet fásulni?

— Bele. És nagyon sokan bele is fásulnak. Remélem, ez velem nem fog megtörténni. Az a baj az esküvői fotósokkal, hogy kilóra fotóznak, az a cél, hogy minél több lagzit elvállaljanak, a képeket minimális időn belül visszaadják az ifjú párnak, és ennek kapkodás a vége. Akik így fotóznak, azok inkább dokumentálnak. Nekem nem ez a célom, igaz, csak nemrég kezdtem. Én nem egy pillanatot akarok megörökíteni, hanem a hangulatot szeretném visszaadni a képeimen.

* Szerinted mitől jó egy fotó?

— Attól függ. Szociofotóknál kell lennie egy történetnek, és ha a kép mögött ezt megtaláljuk, akkor jó. De, mondjuk, egy portréfotó esetében a kompozíció teszi izgalmassá. Az emberek gyakran kérdezik, hogy mit akar a fotós mondani ezzel vagy azzal a képpel. Én a sajátjaimmal soha semmit nem akarok mondani. Soha! A néző, a szemlélő dönti el a képeim mondanivalóját. Ezért is van az, hogy csak akkor adok egy fotónak címet, ha muszáj, mert egyébként azzal már befolyásolnék.

* Tetszik, hogy nem adsz címet a fotóknak. Hiszen ha adnál, akkor elkezdenéd irányítani azt, aki nézi őket. Korlátoznád a fantáziáját. De lehet, hogy valahol éppen ezzel nyitnád meg.

— Soha nem egy történet alapján fotózok le valamit. Csak a kép miatt. Mert jól mutat. Ennyire egyszerű.

* Több helyen is megjelentek már fotóid. Melyikre vagy a legbüszkébb?

— A legnagyobb elismerés az volt, amikor a ReFotóban jelentek meg képeim, illetve a lap által évente szervezett tárlaton is kiállították őket, ahol több ezer fotóból válogatták ki az enyéimet is. Persze az is imponál, hogy az olasz Vogue is elfogadta néhány munkámat, és megjelentette a honlapján, de nem tudom, hogy ott ki bírálja el a képeket, és mennyire szakmai alapon, ezért azt sem tudom, mennyire örüljek, illetve vegyem elismerésnek. Néha olyan érzésem van, hogy ott nagyon „gagyi” fotók is megjelennek. A ReFoto szerkesztőit viszont ismerem, tudom, hogy jó fotósok, tudom, hol végeztek, ismerem a képeiket, ezért az nagyobb elismerés számomra.

* Filozófiát tanítasz, népzenével is aktívan foglalkozol. Most fotókiállításod lesz... Minek tartod magad?

— Hát ez jó kérdés. Mindhárom együtt, az vagyok én... Nem is tudom... Talán népzenésznek tartom magam leginkább. De talán annak sem. (Nevet.) Az az igazság, hogy jelenleg többet foglalkozom fotózással, mint népzenével. Ennek egy oka van: a zenéléshez én magam nem vagyok elegendő, kell egy zenekar is, együtt kell működni. A fotózáshoz azonban gyakran én is elég vagyok. Igen, néha ott van a modell is, de jobban függ tőlem, mint egy zenekar. A filozófiát nem kötöm ehhez a kettőhöz, és mégis azt mondom, van hatása rájuk, s a háromnak is egymásra. Susan Sontag mondta, hogy ha beleavatkozol, akkor nem tudsz megörökíteni, ha megörökítesz, akkor nem tudsz beleavatkozni. Ezt akkor vettem észre, amikor elmentem egy népzenei rendezvényre, ahol muzsikálni is kellett. Megpróbáltam fotózni, de a képek sohasem lettek jók. Ezért általában ha muzsikálni megyek, nem viszek fényképezőgépet, és fordítva.

* Ez az első kiállításod. Hogyan jött létre? Téged kerestek meg, vagy te kezdtél el keresgélni?

— Nekem volt egy elképzelésem az első saját kiállításomról, de azt nem tudtam volna saját zsebből megoldani. Megkerestek, hogy itt van ez a tér, egy lehetőség. A költségeket a Lifka Sándor Art Mozi állja. Ezen a kiállításon inkább aktfotók láthatóak, néhány portréval. Az a néhány portré azért került bele, mert a kedvenceim. Nincs konkrét koncepció, sokféle képet lehet megtekinteni, de mivel ez mégiscsak az első kiállításom, mindent meg szeretnék mutatni, amit eddig csináltam.

* Van olyan személy, akinek kikéred a véleményét, vagy főleg a magadé számít?

— Van. Nem mindig szakmabeli, néha igen, de van egyvalaki, akinek minden alkalommal megmutatom az új alkotásaimat, sokat adok a véleményére, pedig nem is szakmabeli, viszont jó esztétikai érzéke van. Ebben a kiállításban például Molnár Edvárd is sokat segített, ő is nyitotta meg.

* Mit szeretnél kifejezni a fotóiddal?

— Semmit.

* Ha kívánhatnál valamit, mi volna az?

— Huh... Nem is tudom... Talán azt kívánnám, hogy az emberek elismerjék a munkámat, és hogy elhiggyék nekem, nem holmi hobbiról van szó, hanem kemény munkáról.

* Hol lesz Bezzeg Gyula tíz év múlva?

— Erre az a válaszom, hogy itthon. Itt lenne jó érvényesülni. De nem is tudom, miért mondtam azt, hogy itthon. Máshol eszembe sem jutott érvényesülni, de őszintén szólva nem szoktam ilyesmin gondolkodni.

Címkék: bezzeg_gyula

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Alkosd meg önmagad!
Múzsaidéző
  • Gyurkovics Virág
  • 2016.05.31.
  • LXXI. évfolyam 21. szám
Facebook

Támogatóink