„Ha mi, holtak, feltámadunk… — azt látjuk, hogy sohasem éltünk”

„Ha mi, holtak, feltámadunk… — azt látjuk, hogy sohasem éltünk”

A Zentai Magyar Kamaraszínház új kamaratermében az első bemutató Henrik Ibsen Ha mi holtak feltámadunk című, három képben, egy részben előadott drámai epilógusa volt, mely a Soproni Petőfi Színház, a budapesti Nemzeti Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában készült.

Ibsen utolsó, 1899-ben írt művét nagyon keveset játszották a színházak — Magyarországon az elmúlt száz-egynéhány évben talán csak háromszor szerepelt valamely teátrum repertoárján. A szöveget nem annyira drámaként, mint inkább zord, lírai költeményként jellemzik, melyben a szerző a művészetért önmagát feláldozó ember tragikus sorsát és csalódását tárja a közönség elé.

A híres szobrász, a korosodó Rubek professzor már a hírnévnek, a gazdagságnak és az új házasságával szerzett fiatal feleségének sem tud örülni. Megcsömörlött, mindent unalmasnak talál, és az alkotásra inspiráló élmények is hiányoznak a mindennapjaiból. Már a cselekmény első perceiben kiderül, hogy két egymásra már nem ható ember ül és beszélget előttünk, pontosabban abban a gyógyfürdőben, ahol a pihenőjüket töltik. Rubek professzor karrierjét mesterműve, a Feltámadás című szobor indította el, mely első és egyetlen modellje, Irene segítségével, ihletésével született meg. Azt persze nem vette észre, hogy a nő mást is szeretett volna tőle, és évek múltán is azon csodálkozik, miért tűnt el olyan váratlanul az életéből. Földi létének utolsó szakaszában felmerül benne, vajon visszahozhatóak-e az elmulasztott pillanatok. Amíg felesége a medvevadász földbirtokossal vigasztalódik, addig ő a múltból felbukkanó múzsa mondataiból próbálja megérteni, mit és hol rontott el.

„Ha mi, holtak, feltámadunk… — azt látjuk, hogy sohasem éltünk.” Számomra ez volt a darab kulcsmondata, mely elgondolkodtatott: Az ember valóban csak akkor érti meg, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna, amikor már késő? És ha ez idejében tudatosul bennünk, akkor változtathatunk-e, újraírhatjuk-e a saját történetünknek legalább egy részét?

A szinte díszlettelen, üres színpad a szöveg mondandóját és a színészi játékot kívánja erősíteni, emellett a zene is kiválóan alátámasztja, kiegészíti mindazt, ami a fehér pódiumokon elhangzik.


Herédi Krisztián felvételei

Arnold Rubek professzor szerepében Szilágyi Tibor Kossuth- és Jászai-díjas, kiváló és érdemes művészt láthatjuk, Maját, a feleségét pedig Szőcs Erika alakítja. A további szerepek: Irene — Molnár Anikó, Ulfhejm földbirtokos — Szélyes Ferenc, a fürdőszálló igazgatója — Wischer Johann, diakonissza — Diószegi Imola / Varga Fekete Kinga eh., Lars, a szolga — Major Zsolt, Zenész (és zeneszerző) — Varga Gábor. A dramaturg Katona Imre, a rendező pedig Pataki András.

Az előadást a zentai közönség október 26-a és 29-e között még négy alkalommal tekintheti meg, majd Sopronban, a Petőfi Színházban, a tavasszal pedig Budapesten, a Nemzeti Színházban tűzik műsorra.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A végzet asszonya(i)
Színház
Minek a szív…
Színház
Facebook

Támogatóink