„Ha itt maradtam volna, valószínűleg nem tudnék ennyit segíteni”

„Ha itt maradtam volna, valószínűleg nem tudnék ennyit segíteni”

Dr. Simon Vilmos, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, a magyar fővárosban működő Vajdasági Baráti Egyesület elnöke.

Interjúnk Magyarkanizsán, az I. Vajdasági üzleti találkozó programja után készült, felkérték ugyanis a kerekasztal-beszélgetés moderálására.

A mi ismeretségünk jóval régebbi, Vili ugyanis középiskolásként részt vett a Képes Ifjúság nyári újságíró-iskolájában, és mindez akkor történt, amikor én voltam a lap igazgató-főszerkesztője. Nos, azóta sok minden változott, ő már huzamosabb ideje Budapesten él, de nemcsak az itthoni családi és baráti kapcsolatainak az ápolására fordít nagy gondot, hanem a vajdasági közösséghez is szoros szálak fűzik.

— Sokféle ember létezik a világon, én az a típus vagyok, aki nagyon kötődik a gyökereihez — családom a XIX. századtól Újvidéken él —, és ez nagyrészt a neveltetésemből ered. A Budapesten megalapított Vajdasági Baráti Egyesület tagjai sikeres, felelősségteljes pozíciókat betöltő cégvezetők, intézményeket irányító értelmiségiek, de valamennyiünkben van egy kis hiányérzet. Minden a szülőföldön a legkomfortosabb, ismered az embereket. Az egy olyan közeg, amelyet szeretsz, amely beléd épül, a saját részeddé válik, és erről nagyon nehéz lemondani. Emellett felébred a lelkiismeret-furdalás is amiatt, hogy én elmentem, cserbenhagytam a többieket, akik maradtak, és viszik tovább a keresztet. Mind a 43 tagunk őrzi a vajdasági identitását, és nem is szeretnénk elszakítani a szálakat. Én sem vagyok itthon folyamatosan, de azért Újvidéken megvan a ház, ahol nagyon sok időt töltök, a család és a gyermekkori barátok pedig még inkább erősítik ezt a kapcsot. Úgy érzem, nekünk kötelességünk valamit visszaadni a szülőföldnek, különösen, ha megtehetjük.


Dr. Simon Vilmos (Takács Ildikó felvétele)

* Te tanulni mentél el, vagy már akkor is tudtad, hogy nem jössz vissza?

— Ha erről a 43 emberről írnátok egy kötetet, hogy ki miért ment el, érdekes történetek kerülnének felszínre. Igazából én sem tudtam, amikor az egyetemre felvételiztem, hogy mi lesz velem. Nekem az első év volt a legnehezebb, amikor egy teljesen új helyzethez kellett alkalmazkodnom, és nem gondolkoztam azon, hogy visszajövök-e, vagy sem. Ahogy most itt ülök Magyarkanizsán, a Tisza-parton, kavarognak a gondolataim, terveket szövögetek arról, hogyan tudnék még segíteni. Sokszor töprengtem már azon is, helyesen döntöttem-e, amikor Budapestet választottam, jobb lenne-e az életem itt, mint ott. Ha itt maradtam volna, valószínűleg nem tudnék ennyit segíteni, mert nem ezt a karriert futottam volna be, és nem ez volna a hátterem.

* A Vajdasági Baráti Egyesület minden évben szervez jótékonysági rendezvényt, melynek bevételéből itteni iskolákat, óvodákat, intézményeket támogat.

— A vállalkozók furcsa szerzetek, nagyon elfoglaltak, és felteszik a kérdést, miért ránk áldozzák a kevés szabadidejüket. Én azt mondtam, előbb legyünk barátok, ismerjük meg egymást, a családot, a gyerekeket, töltsünk együtt sok időt, integráljuk be mindazokat a csapatba, akik hozzánk hasonló értékrendű, mentalitású emberek. Az egyesület lassan a hatodik évébe lép, és kezdetben valóban csak a barátkozásról szólt, viszont tudtam, hogy a jótékonyság olyan ügy, amely összefogja, összekovácsolja az embereket. Öt éve szervezzük a Mikulás-estünket, a támogatás nem mindig egy helyre került, többször megosztottuk az összeget. A Lurkóházat háromszor segítettük, illetve támogattuk például a ludasi iskolát, a pecesori óvodát és iskolát, a tordai és a kishegyesi iskolát, a nagybecskereki Boldogasszony Iskolanővérek Leánykollégiumát.

* Egy másik misszió a mentorprogram, melynek két célcsoportja van.

— Igen, egyrészt mentoráljuk azokat az egyetemi hallgatókat, akik most érkeznek Budapestre. A program tíz-tizenkét személlyel indult, az idén azonban nem hirdettünk felvételt, mert már nem tudunk újabb mentorokat találni. Ennek ellenére két fiatal is jelentkezett, akit a barátai ajánlottak. Természetesen nem utasítottuk el őket. Hogy mit csinál a mentor? Sok mindenben segít, például az orvos-, albérlet-, később pedig esetleg a munkakeresésben, továbbá szakmai tanácsokat is adunk, és megosztjuk pártfogoltjainkkal a kapcsolati tőkénket, mert ez az, ami nekik a leginkább hiányzik. A másik vonalon a De Profundis Alapítvánnyal összefogva minden évben ösztöndíjat ajánlunk fel a Vajdaságban tanuló magyar egyetemistáknak. A vállalkozók mentorációját a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve keretében kezdtük, és beutaztuk az egész Kárpát-medencét. Vajdaságban Szabadkán és Nagybecskereken találkoztunk az érdeklődőkkel, ez azonban csak egyszeri alkalom volt. Igaz, engem később néhányan megkerestek, és azóta is ápoljuk a kapcsolatot. Mostanában sokat járunk a Felvidékre, ahol a Szlovákiai Magyar Fiatal Vállalkozók Szövetsége kétszáz céget tömörít. Volt ott egy verseny — Az év vállalkozása —, és akik bekerültek az első tízbe, azok mentorációs lehetőséget kaptak. Négy hónapja foglalkozunk ezzel a tíz csapattal, és örömmel mondhatom, hogy máris látszik az eredmény. Vajdaságban is szükség van mentorhálózatra, amiről már beszélgettünk is a Vajdasági Fiatal Vállalkozók Egyesületével. Én azt látom, hogy a fiatal vállalkozóknak senki sem fogja a kezét itt, a Kárpát-medencében, pedig nagy szükségük van tanácsadásra, tapasztalatcserére. Egy konzultáció vagy baráti beszélgetés sokszor annyit ér, mint a pénzbeli támogatás, hiszen ha valamiről elegendő információjuk van, akkor könnyebben tudnak dönteni a fontos kérdésekben. Egyébként korábban, még doktoranduszként én is vállalkoztam, jelenleg a BME Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszékén irányítom a MEDIANETS labort, és tanszékvezető-helyettes is vagyok. A felsőoktatás finanszírozása valójában olyan, hogy a költségvetésünk egyharmada az államtól, kétharmada pedig az ipartól érkezik, hiszen a cégeknek végzünk fejlesztést.

* Ha cégekről, vállalkozásról, üzleti életről beszélgetünk, megkerülhetetlen téma az elvándorlás.

— Igen, ez nagyon fontos kérdés, viszont le kell szögezni, hogy az elvándorlás nemcsak Vajdaságot érinti, hanem Magyarországot, Romániát, Lengyelországot is, sőt, még Németországból is mennek el az emberek Svájcba, Angliából az Egyesült Államokba, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész világ mozgásban van. Én fontosnak tartom a szembenézést ezzel a folyamattal, mert e téren sem kielégítő a kommunikáció. A cégvezetők nem kérdezik meg az alkalmazottat, miért megy el, nem próbálnak megoldást találni a maradására. Ugyanígy a sikersztorikat sem hozzák nyilvánosságra, hogy kik azok, akik jelentős eredményt érnek el az életben. Pedig azok a fiatalok, akik a maguk erejéből érvényesülnek, példaképek lehetnének, és ezek a történetek, ha minden esetben nem is tartanák itt az embereket, de legalább gondolkozásra késztetnék őket. Személyes meggyőződésem, hogy a többség azért megy el, mert itt nem találja meg önmagát, felőrlik a mindennapi nehézségek, és nem szeretne olyan kis összegért dolgozni, amelyből nem tud előrelépni, illetve eltartani a családját. Egyébként olyanok is akadnak, akiknek befutott cégük van, mégis itt hagynak mindent. Nos, őket bizonyára nem a megélhetés vezérli. Mindenesetre az bizonyos, hogy nagyon fontos lenne a bérszínvonal emelkedése. Magyarország már kénytelen volt intézkedni ez ügyben, mert nincs munkaerő. Kérdés, hogy Szerbia idejében teszi-e meg ezt a fontos lépést. Ha megvan az alap, melyből megélhetsz, illetve a gyermekeidet is iskoláztathatod, akkor már jöhetnek a szórakozási lehetőségek, programok, fesztiválok, hogy az emberek közérzete is jó legyen. Ebből a szempontból Vajdaság megfelelően dinamikus, itt sok kulturális, művészeti és zenei eseményre kerül sor, amire szintén lehet építeni a régió jövőjét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink