„Folyamatosan vannak bennem alkotóenergiák”

A szabadkai Népszínház színésznője, a kArc irodalmi kávéház ötletgazdája és háziasszonya, a Művésztársalgó egyik műsorvezetője ezúttal a Szab-way Színházi Szervezeten belül egy monodrámát készít. Kalmár Zsuzsa három gyerek után is dögös, fiatalos, és tele van lendülettel.


Kalmár Zsuzsa (Molnár Edvárd felvétele)

* Hogyan született meg az ötlet, hogy Karády Katalin legyen a monodrámád témája?

— Nagyon régóta a fejemben van egy Karády-est, csak még nem körvonalazódott bennem, hogyan is szeretném megcsinálni. Gyerekkoromban a szüleim által Karády-dalokat hallgattam. Nagyon tetszik az, amit ő magáról is elmond, hogy szerelempárti, melyet nemcsak a férfiak, hanem az élet iránt is érzett. Belenőttem a dalaiba, melyek sokszor túl érzelmesek, cukormázasak, ám ha mélyen a lelkünkbe nézünk, ha szerelmes az ember, akkor az a cukormáz ott van. Ha bevallod, ha nem, ezek a dalok valahogy megszurkálják néhány helyen a lelkedet. A mai világban ismét őrült időket élünk, az ember rohan a dolgai után, és nemhogy a lélekápolásra nem jut ideje, hanem még arra sem, hogy észrevegye, olyan valakivel él, akit szeret vagy szeretett. A gyerekeire nem szán annyi energiát és minőségi időt, amennyi szükséges ahhoz, hogy egy szeretetben felnövő gyerekkort adjon nekik. Ez a bolond élet van körülöttünk, hogy valóban rohannod kell a pénzedért, ráadásul azt érzem, hogy mindenki ideges. Nem tudom, ez azért van-e, mert Szerbiában élünk, vagy az egész világ így forr. Mindenkin azt érezni, hogy mehetnék is, meg nem is. Pontosan emiatt pattant ki a fejemből a monodráma ötlete. Ez évek óta úgy fest, hogy nekem van egy bolondos ötletem, melyet elmondok Brestyánszki Boros Rozinak, akinek van kedve hozzá. Ez esetben ő keresett meg, tehát most fordítva történt. A megvalósításhoz viszont több szem kell, ezért rángattam bele a férjemet, Mezei Zoltánt is mint rendezőt. Számomra remekül bizonyított az Adieu, Bandiban és az Egymással-ban, amikor együtt dolgoztunk, mert láttam, hogy olyasmit tud belőlem néha kikapirgálni, amit nekem még nem sikerült. Határozott elképzelésem van az egészről, viszont a végső formáját ő fogja megadni ennek a monodrámának. Sokkal többet lehet mondani a Karády-történettel, mint azzal, hogy csak a dalai hangzanak el, és elmesélem a sztárcsinálás folyamatát. Negyvenegy éves korában odajutott, hogy elhagyta az országot. Azokat a pontokat keressük az ő életében, hogy mi vezette ide. Amikor már nem kapott lehetőséget a fővárosban, akkor csak vidéken lépett fel, és egy vidéki fellépés a mi helyszínünk, de már indulásra készen. A darab sorra veszi azokat az állomásokat, amelyek ehhez a döntéshez sodorták. Sírva ült a vonaton, amikor elment az országból, ám olyan mély volt benne ez a döntés, hogy haláláig vissza sem jött. Egy kalapot küldött maga helyett, amikor visszahívták harminc év után. Megtaláltuk az életútjának a mélységeit, és egy pillanatban azzal szembesültünk, hogy hogyan illenek ehhez a zeneszámok, viszont szerencsére a dalai bele tudnak simulni ebbe a hangulatba. Egyszer azt mondta, hogy simogat, ha fáj. Ez a mi nagy feladatunk, hogy úgy fésüljük össze a darabot, hogy azoknak is élvezhető legyen, akik szórakozni szeretnek, akik nosztalgiázni kívánnak, és azoknak is kielégítő legyen, akik talán egy kicsit többet szeretnének ezáltal kapni, mint a Karády-élettörténet elmesélését. Helyszínileg úgy tervezzük az előadást, hogy ne legyen helyhez és színházhoz kötött, nagyon kicsi technikai felszerelés és jelmez kell hozzá. Ifj. Kucsera Géza lesz a zongoristám, az úgynevezett rezonőröm, aki szintén rögtön igent mondott a felkérésre. Rozi írta meg a szöveget, főleg dokumentumok alapján, viszont van benne fikció is. Nagyon szépen formálódik mint drámaíró, tudja, hogy én miről szeretnék beszélni, a sok munka kapcsán mi már nagyon jól össze vagyunk hangolódva. Mindenkinek egy jó kis utazás és önmagával való leszámolás ez a Karády-történet. Sokszor szembesülök önmagamban is az érzéssel, hogy elég volt ebből az országból, és el kellene innen menni. Ez egy nagyon aktuális érzés mindenkiben. Érdekel, hogy melyek azok a dolgok és életérzések, amelyek minket itt tartanak. A szeretteink, akik miatt nem hozzuk meg a döntést, vagy például a városunk/országunk iránti szeretet. Ezekkel magamban is elszámolok az est kapcsán, és talán majd a nézők közül is néhányan.

 

 

* Sokan visszasírják a régi szabadkai Népszínház hangulatát és jellegét. Mi változott meg a színházban vagy a nézőtéren?

— Néha elmerülök a pesszimizmusban, viszont igyekszem fent tartani magam. A színház háromezer éve haldoklik, de sehogy sem tud meghalni. Túléli az ilyen nehéz időszakokat is, és újra fel fog támadni. A szabadkai Népszínház most nagyon nehéz anyagi helyzetben van. A színészek belekeseredtek abba, hogy a Mladostban kell próbálniuk; nincs egy rendes fürdőszobájuk; hideg, huzat és por van; elmegy a hangjuk egy próbafolyamat során; vagy megfáznak, vagy nem... Már tizenöt éve ez a helyzet. Nagyon rossz körülmények között születnek az előadásaink, ami egy ideig romantikus, hiszen így is lehet színházat csinálni, teher alatt nő a pálma, a művészetnek nem az kell, hogy elkényeztessék, viszont egy idő után elég lesz ebből. Azt próbálják meg éreztetni velünk, hogy a kultúra és a színház egy olyan luxus, amelyre senkinek sincs szüksége, és sajnos az embereket is erre nevelik a buta tévéműsorokkal meg a félretájékoztatással. Az emberek többsége bele van fáradva ebbe a szélmalomharcba, és kevesen veszik a fáradságot, hogy este színházba menjenek. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen előadásokat adunk a nézőknek. Most azt érzem, hogy még nem értük el a legalját, azt a szintet, ahonnan újjá lehet születni.

* Mennyire ragaszkodsz a hivatásodhoz?

— Ezen még nem elmélkedtem. A főiskola után sokáig voltam Egerben, ám nem gondolkodtam magyarországi színházakban. Ragaszkodom a színházhoz, viszont nekem az a nagy bajom, hogy a városomhoz is. Elhívtak Egerbe, ahol egyik főszerepet játszottam a másik után, de onnan is visszajöttem, és nem szakítottam meg a kapcsolatot az itteni színházzal. Valami mindig visszahúzott, és megdobbant a szívem, amikor a sínbuszból megláttam a városháza tornyát. Nagyon kötődöm Szabadkához, és nehéz lenne ezt feladni. Komolyan még nem gondolkodtam el ezen. Szeretném, ha a gyerekeim abba az érzésbe nőnének bele, hogy nem idegen számukra a másik kultúra. Nem szeretném betegesen nemzettudatosnak nevelni a gyerekeimet. Legyünk arra büszkék, hogy vannak szerb barátaink is.
 


 

* Mi az, ami löketet ad ehhez a sok mindenhez, amit csinálsz?

— Elsősorban a család és a gyerekek iránti felelősségtudat. Nálam a magánélet és a szakma nem tud teljesen elválni, tehát ha szakmailag rosszul vagyok, akkor magánemberként is. Szerencsés alkatom van, mivel nem ülök ölbe tett kézzel otthon, és habár nem vagyok az a castingra járó és kopogtató típus, mégis folyamatosan vannak bennem alkotóenergiák, ezekhez pedig mindig társulnak ötletek és emberek. Így alakulnak ki a kis válságlyukakat betömő dolgaim, az apróbb munkák, melyekben az ember valóban azt játssza el, amit szeretne. Ha pedig azt érzem, hogy ez néhány embert érdekel, akkor van értelme itt maradni.

* Elég a 24 óra?

— Most, hogy három gyerekem van, kevés. Majomanyuka vagyok, aki nem meri otthon hagyni, ezért mindenhova magával viszi a gyerekét, így egy bizonyos időre minden másból kiesek. Megvárom, hogy Gergő nőjön még egy kicsit, és visszatérünk az életbe, viszont azt gondolom, hogy mindenki arra szán időt, amire akar.

* Palicson egy fiatalokból álló amatőr színjátszó csoportot is vezetsz, tehát tanítasz is.

— Immár negyedik éve vezetem a csoportot, és nagyon nehéz helyzetben van a művelődési egyesület, ezáltal pedig mi is. Nagy szükség van most már egy művelődési házra, hogy érdemben tudjunk próbálni. Jelenleg húsz gyerekből áll a csapat, egy középiskolás kivételével mindenki a Miroslav Antić-iskola tanulója. Tavaly szinte mindent megnyertünk, nagyon jól teljesítettünk, és már igazi csapattá kovácsolódtunk.

Címkék: Kalmár_Zsuzsa

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Karinthy és a kArc
Irodalom
„Nem véletlenül születtem ide”
Művelődési Körkép
  • SZAKÁLL Laura
  • 2013.08.14.
  • LXVIII. évfolyam 33. szám
Facebook

Támogatóink