„Eszembe sem jutott, hogy mással foglalkozzak”

„Eszembe sem jutott, hogy mással foglalkozzak”

Fodor István, a Magyar Szó újságíró-szerkesztője a vajdasági magyar közösség nyelvének és kultúrájának megőrzése érdekében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Kollégánk lassan négy évtizede tevékenykedik napilapunk zentai szerkesztőségében. Jelenleg elsősorban a Tiszavidék rovatot jegyzi, de otthonos szinte minden újságírói műfajban, az utóbbi időben pedig a könyvkészítésbe is „belekóstolt”.

Beszélgetésünk kezdetén Fodor István elmondta, hogy 1977-ben került a Magyar Szóhoz, és azóta — az egy év katonai szolgálat kivételével — megszakítás nélkül ott dolgozik. Elsősorban újságírónak, és nem szerkesztőnek tartja magát.  

— Gyermekkoromban tanító vagy boltos akartam lenni, de később nem foglalkoztatott ez a téma. Az újságírás nyilván eszembe sem jutott, habár már általános iskolás koromban írtam az iskolai eseményekről egy-két hírt a Magyar Szónak. Nyáron, amikor az újságírók elmentek szabadságra, tudósítói pályázatokat írtak ki a Magyar Szónál és a Tiszavidéknél is. Gimnazistakoromban én is pályáztam, az egyik szövegemmel nyertem is. Aztán a Magyar Tanszékre iratkoztam, a pedagógiai pálya felé irányultam, de továbbra is részt vettem a pályázatokon. Negyedéves voltam, amikor megkaptam a Magyar Szó ösztöndíját.  

* Soha nem jutott eszébe, hogy munkahelyet kellene váltania?

— Nem, mert az újságírás mindig hoz valami újat. Változik a környezetünk, a politikai körülmények, az ember terepre jár, ami egészen másfajta munka, mint amikor ülésekre küldik. A riportírás is nagyon szép műfaj, most már sajnos eléggé elhanyagoljuk, pedig a Magyar Szónak annak idején elég erős riportpályázatai voltak, írók bírálták el a beérkezett munkákat. Mindig bele lehet szeretni valamibe, akár egy műfajba, akár bizonyos történésekbe, amelyeket az ember szívesen követ, így eszembe sem jutott, hogy mással foglalkozzak. Én sohasem voltam igazán megelégedve az írásaimmal, de ha néhány év múlva visszaolvastam őket, láttam, hogy nem is olyan rosszak. Inkább az utóbbi évek interjúira emlékszem, és úgy érzem, most már nem kell öt-hat évet várnom, hogy ezeknek az értékét felmérjem. De ez sem az én érdemem, hanem az interjú alanyáé. A riportozásba Simon Pista vezetett be, nagyon szerette a terepet járni, de leginkább Bánáthoz kötődött. Általa ismertem meg a vidéket, jó riporttémák adódtak, sok mindent eltanultam tőle. Mostanában sajnos ritkábban járunk ki, elhatalmasodott az irodai újságírás, az új technikával könnyen hozzá lehet jutni az információhoz, nem kell kimozdulni.

* Nemcsak a Magyar Szót, hanem a szülőhelyét, Felsőhegyet sem hagyta el, továbbra is a faluban él.

— Én az egyetemi éveim alatt is rendszeresen, minden hétvégén hazajártam. Akkoriban ifjúsági elnök voltam, a társaimmal sok eseményt szerveztünk. Talán azt akartam bizonyítani, hogy a falusi ember sem alacsonyabb rangú, mint a városi, és ugyanúgy igényli a kulturális rendezvényeket. Különben is, ha falun él az ember, több dologban jártas. Én ismerem a városi körülményeket is, és látom, miben ad többet a falusi lét. Aztán a műszaki fejlődés, az internet végképp felzárkóztatta a falut a városhoz. Ezzel viszont az a baj, hogy a falusi gyerekek is ugyanúgy ülnek a számítógép vagy a tévé előtt, mint a városiak, a közösségi élet pedig kezd kiveszni a falvakban. 

* Kétszer kapta meg a Magyar Szó újságírói díját, és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete is elismerte már a munkáját. A méltatók általában az igényes nyelvezetét, az írások míves kidolgozási módját emelik ki, hiszen az is az újságíró feladata, hogy az anyanyelvét tökéletesen használja.

— Én sem beszélek tökéletesen, ezért szeretek inkább írni az újságnak, mint beszélni. Szeretem a tájnyelvi elemeket meghagyni a beszédemben. Valamikor az egyetemen, amikor a hallgatók megjegyezték, hogy valami az újságban is így van leírva, Ágoston tanár úr azt mondta, maguk azért vannak itt, hogy ne így legyen. Amennyire a képességem és a tudásom engedi, próbálom kiszűrni a pongyolaságot, a helyesírási hibákat. Azt látom, mostanában ez nemigen tartozik a fiatalabb újságírók igényei közé. Emellett az újságírónak arra is törekednie kellene, hogy ne a sablonszerű szöveget írja le, habár az a könnyebb.

* Hogyan tekint a díjakra, illetve a kitüntetésre?

— A szakmai díjaknak azért örültem különösen, mert a kollégák adták, ők ismerték el a tevékenységemet. Ez a mostani annyiban több, hogy a szakmai munkámra épül. A díjak megerősítenek, önbizalmat adnak, tudom, hogy amit eddig csináltam, az jó volt, tehát ezen az úton kell haladnom továbbra is.

* Hány írása született a 38 munkaév alatt?

— Fogalmam sincs. Valamikor régen még számolgattam, hogy ha naponta leadtam egyet vagy kettőt, körülbelül mennyi jön ki. Sok ezer. Az írások többsége csupán azért fontos, mert dokumentatív jellege van, de szakmai szempontból nem képvisel különösebb értéket. Az újságírók munkájának a nagyobb részét ez tölti ki. Néha sajnálom, hogy nem tettem félre mindent. Most már csak azokat olvashatom vissza, amelyek fent vannak a honlapon, az írógéppel készültek java már nincs meg. Pedig biztos voltak közöttük olyanok, amelyeket most is tudnék vállalni.

* Mostanában a könyvek írása, szerkesztése bizonyára egy újabb kihívás az ön számára.

— Ez valóban teljesen új, eszembe sem jutott, hogy ilyennel is foglalkozzam. Először azzal bíztak meg, hogy írjam meg a Magyar Szó hetven évét. Nagy segítség volt, hogy a kollégák korábban már foglalkoztak egy-egy korszakkal, habár végül az lett a kisebbik része, én a későbbi időszakot dolgoztam fel. Aztán a Szórványlétben című kötetet szerkesztettem, mely az idén március 15-én került az olvasókhoz. Ebben az esetben a már megjelent riportokat kellett kötetbe rendezni.

* Most már következhetne egy saját könyv is?

— Engem mindenre rá kell beszélni vagy kényszeríteni. Ezzel is úgy voltam, ha csak egy szóval mondják: ha nem vállalom, akkor majd megcsinálja más, én azonnal beleegyeztem volna, és átadom ezt a feladatot. Készül egy újabb könyv is az ’56-os események hatvanadik évfordulójára, és már többé-kevésbé megszületett a döntés, hogy én szerkesszem. A jugoszláv vonatkozásokat tartalmazná, és ennek egy részében is a már közölt anyagokat gyűjtenénk össze. Bevallom, a saját szövegeim kiadására nem nagyon gondolok.

* Az újságírásban eltöltött csaknem négy évtized alatt számos társadalmi, politikai változás történt. Melyik korszakban volt a legnehezebb, illetve a legjobb újságírónak lenni?

— Az újságírás legjobb korszaka szerintem a kezdeti időszak volt. Akkor is voltak zűrös politikai események, de egy elfogadható szabadság is, az ember fel tudta mérni, hogy a pártpolitikában meddig feszegetheti a határokat. Aki túllőtt a célon, viselte a következményeket, aki nagyon összehúzódott, az nem tudott semmit produkálni. Most sem könnyebb az újságírás, pedig azt mondjuk, nagy a demokrácia, lehet szabadon írni. Azelőtt is voltak — és most is — befolyásolási kísérletek, legfeljebb régebben jobban éreztük, meddig lehet elmenni. Ez most talán bonyolultabb. 


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Felülkerekedni az ezerarcú kóron
Interjú
Játékos múzeumigazgató
Interjú
Facebook

Támogatóink