„Édes gyerekem, nekünk nincs zongoránk, legalább a harmonikát választottad volna”

„Édes gyerekem, nekünk nincs zongoránk, legalább a harmonikát választottad volna”

Székely Mária zongorapedagógus Miroslava Lili Petrović-díjas

Miközben az utcán csendesen, ám annál szaporábban hullott a hó, Székely Mária zongoratanárnővel a szabadkai otthonában nosztalgiáztunk. A tanári pálya szépségeiről, sikerekről és alázatról beszélgettünk, amíg a tanárnőnek el nem indult az autóbusza

* Mesélne arról, hogyan lett önből zongoratanárnő?

— 1950-ben születtem Péterrévén, ahol az óbecsei zeneiskolának megnyílt egy kihelyezett tagozata az általános iskolában, és én itt kezdtem el zongorázni. Most is látom magam előtt a konyhaajtóban álló édesanyámat, aki azt mondta: édes gyerekem, nekünk nincs zongoránk, legalább a harmonikát választottad volna. Az óbecsei iskolából akaratomon kívül több tanár is foglalkozott velem, majd a nyolcadik osztályban a szüleim megengedték, hogy az óbecsei zeneiskolában folytassam a tanulmányaimat. Ezután kerültem Szabadkára, ahol egyszerre tanultam a Svetozar Marković Gimnázium és a Zeneiskola diákjaként. Egy csodálatos tanárnőhöz, Milko Corához kerültem, aki Zágrábban szerezte meg a diplomát. Egy világlátott embert ismertem meg a személyében. Második osztályban egy krízishelyzetbe kerültem, hiszen az órarendek egyeztetésének nehézsége miatt majdnem le kellett mondanom az egyik iskoláról, viszont Égető Gabriella tanárnő több tantárgyból is elkezdett individuálisan foglalkozni velem, ezért nagy hálával tartozom neki. A két középiskola után Belgrádban folytattam egyetemi tanulmányaimat, Arsen Triva kezei alatt szereztem meg a diplomát. Egyetemistaként sem volt könnyű olyan lakást találni, ahol elviselik, ha gyakorolok, ám mindig sikerült zeneszeretők között élnem.


Székely Mária (a szerző felvétele)

* Több diákja nagy hírnévre tett szert, illetve kiemelkedő zongoraművészként tevékenykedik, ám sokan közülük külföldön élnek. Van-e olyan, aki itthon végez dicséretes munkát?

— Nagyon rövid az itt maradottak listája, de annál jelentősebb. Bíró Tirjung Ildikó, Máté Krisztina, Aleksandrović Duško, Németh György, Dér Andrea, Görög Noémi, Tóth Diósi Arabella és Zurković Mihajlo a zongoratanításban és művészként jeleskednek, Paskó Csaba pedig karmester, illetve sok más területen is sikeres. Fontos megemlíteni azokat az egykori diákjaimat is, akik jelenleg nem a zeneművészet területén ugyan, de kiemelkedő munkát végeznek. Gondolok itt többek között Ninkov Kovačev Olgára, aki Szabadka művészeti egén egy ragyogó fénysugár; Lódi Csabára, aki nagyszerű orvos lett; Kis Pamelára, aki a zenei pályán maradt, és az éneklésben találta meg önmagát, jelenleg kiváló tanársegéd Újvidéken, és csodálatos hangja van; valamint Buzadžić Aleksandarra, aki a zongora szak után hangmérnöki dizájnernek tanult.

* Ha jól tudom, ön nem csak a szabadkai zenei életet gazdagította a tudásával.

— Így van, több helyen tanítottam. Mirkov Mišo igazgató felkérésének eleget téve két másik tanárral együtt a törökkanizsai iskolában tanítottunk hét éven át. Példaértékű, amit az igazgató úr végigcsinált azért, hogy létrehozzon egy zeneiskolát, én személy szerint pedig azért dolgoztam, hogy a zongora szakot fellendítsem. Hat-hét évig magánórákat adtam Csantavéren, közben Topolyán is mentorkodtam, a nyári táborokban pedig órákat tartottam. Diósi Rózsa igazgatónőnek köszönhetően augusztus második felében ma is megrendezik a topolyai nyári tábort. Szintén Diósi Rózsa igazgatónő nevéhez fűződik a minden év márciusában sorra kerülő, Topolyai Zenei Napok elnevezésű rendezvénysorozat. Külföldi és belföldi zsűritagok előtt kell a diákoknak megmérettetniük a tudásukat. A köztársasági versenyeken évtizedekig zsűritagként vettem részt, belgrádi szakcsoportokban tevékenykedtem, tehát valóban nagyon aktív voltam. Negyven évig dolgoztam a Szabadkai Zeneiskolában zongoratanárként, három éve vonultam nyugdíjba, viszont Topolyán még most is tanítok — helyettesítek.

* Mennyire érte váratlanul a kitüntetés, fontos önnek ez a díj?

— Más nagyobb városokban is rengeteg jó zongoratanár van, aki megérdemelte volna ezt az elismerést. Hatalmas örömmel tölt el, hogy a belgrádi Davorin Jenko Általános és Középfokú Zeneiskola kollektívája éppen nekem szánta. Az iskola védnöke a művelődésügyi és tájékoztatási minisztérium, a Miroslava Lili Petrović-díjat pedig olyan zongorapedagógusoknak, tanároknak ítéli oda, akik az elemi és a középfokú zeneiskolában járultak hozzá a zongorapedagógia fejlődéséhez, illetve hosszú éveken át elhivatottan dolgoztak, ápolták a tehetséges gyerekek fejlődését, valamint kiváló eredményeket értek el a pedagógiai pályájuk alatt. Amiatt is fontos számomra ez a kitüntetés, mert külső ajánlás nélkül kaptam meg — erre nagyon büszke vagyok. Mindig is rendkívül aktív tanár voltam, egyfajta küldetésnek éreztem, hogy a diákokat utaztassam, és mást is lássanak, halljanak, ne csak a szabadkai koncerteken, versenyeken vegyenek részt. A középiskolásoknál elengedhetetlennek tartottam, hogy a mély vízbe dobjam őket, és versenyekre járjanak, viszont sohasem azért, hogy a pedagógiai eredményeimet fitogtassam. Egy jó pedagógusnak a diákok fejlődése a legfontosabb. Ha a diák és a tanár megtapasztalja, hogy más régiókban hol tart a zongorázás, akkor kap egy képet arról, hogy ő maga hol foglal helyet ebben a művészeti ágban. Fontos elmondanom, hogy a sok-sok elismeréshez, például a két Dr. Bodrogvári Ferenc- és a Pro Urbe díjhoz nemcsak az én igyekezetem kellett, hanem a családomé is, mely mindvégig mellettem állt, és támogatta a munkámat. A szüleim idősen lettek nagyszülők, ám ennek ellenére nyugodt szívvel rájuk, a férjemre és az anyósomra bízhattam a gyerekeket, ha épp versenyen vagy továbbképzésen voltam. A karrier sosem érdekelt, inkább úgy éreztem, hogy Isten azért küldött a Földre, hogy ezt a munkát elvégezzem. Úgy gondolom, megtaláltam az egyensúlyt a pedagógia és a család között, viszont nem volt könnyű.

 


A Szabadkai Zeneiskola növendékeinek zárókoncertjén 2011 májusában. Zongora: Kuktin Adrienn. Felkészítő tanár: Székely Mária. Kísér a Szabadkai Zeneiskola zenekara Huszár Elvira vezényletével 



* Személyesen is ismerte a díj névadóját?

— Miroslava Lili Petrović jóbarátom volt. Balázs Piri István kezdeményezésére a ’90-es években az Európai Zongorapedagógusok Szövetségén belül zongoratáborokat szerveztek, melyeken a tanárnő is oktatott. Mindig csodáltam a munkásságát és a személyét, a sok együttműködésnek köszönhetően pedig egy idő után barátok lettünk. A díjat a belgrádi Davorin Jenko Általános és Középfokú Zeneiskola tizenötödik nemzetközi versenyének gálaestjén adták át. Fontos tudni, hogy a fővárosi zenei oktatási intézmények között nagy versengés folyik, és a hat-hét belgrádi középiskola közül a Davorin Jenko gyönyörűen felküzdötte magát, hiszen külvárosi iskolából az egyik legrangosabb fővárosi intézmény lett.

* Mire érdemes odafigyelnie annak, aki zongoraművész szeretne lenni?

— Érdemes mielőbb elkezdeni, de ez nem feltétel. Egy közepes szinthez is komolyan kell venni a gyakorlást, nem lehet zongorázgatni. Ez a műfaj sok odafigyelést, időt és kitartást igényel. Számos tényezőtől függ, hogy kiből lesz zongoraművész — például a tehetségtől és a kitartástól —, illetve természetesen jó időben kell jó helyen lenni. Drága hivatás, hiszen sem a hangszer, sem a versenyekre való utazás nem olcsó mulatság. A költözés és a lakáskeresés dolgát is megnehezíti a hangszer, nem egyszerű megértő szomszédokat és megfelelő méretű otthont találni. Természetesen a siker is a „háromlábú széktől” függ, azaz a diák, a tanár és a szülő sikeres együttműködésétől. A zongorát nagyon kell szeretni, ahogyan én is nagyon szeretek tanítani.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Felülkerekedni az ezerarcú kóron
Interjú
Játékos múzeumigazgató
Interjú
Facebook

Támogatóink