„Can you feel my heart beat?”

„Can you feel my heart beat?”

Fehér ingben és fekete zakóban jelent meg Nick Cave, a színpadon a zenekarral. A vetítéseket is ez a két szín itatta át. Csak semmi tarkabarka cicoma.

Körülbelül egy hét múlt el Nick Cave frenetikus, belgrádi koncertje óta, és még mindig nehéz megfogalmaznom, milyen is volt ez a tömény két és fél óra, hiszen olyan valami történt ott, a Kombank Arénában, hogy igazán jó tollú írónak kell lennie annak, aki arra vállalkozik, hogy azt élethűen, fehér papíron fekete betűkkel visszaadja. S ha már a fehérnél és a feketénél tartunk: az est hangulatára éppen e két szín volt jellemző — hol hevesen, hol finoman váltogatva egymást.

Fehér ingben és fekete zakóban jelent meg Nick Cave, a színpadon a zenekarral. A vetítéseket is ez a két szín itatta át. Csak semmi tarkabarka cicoma. A hangok úgyis elég színesen szárnyalnak. És mi repültünk. Az első hangtól az utolsóig.


Nemanja Đorđević felvétele

Bácsik voltak a színpadon, hiszen a The Bad Seeds, azaz Cave zenekarának nagy része már régen elmúlt tizennyolc, ám ezek a bácsik elfelejtettek bácsinak lenni, és tökösebb zenészekké váltak a legkeményebb tinédzser punkoknál is. Az idén hatvanéves ez a fekete hajú, egy kissé csúnyácska férfi, Nick Cave, aki olyan formában van, mintha most fejezte volna be a gimnáziumot. Talán a legjobb formájában láttuk. Két és fél órát a színpadon lenni, illetve ilyen erős koncertet adni nem kis feladat. És Cave egy pillanatig sem fáradt el. És egy pillanatra sem veszítette el a figyelmemet. Csak a koncert végén tértem magamhoz, és otthon kezdtem érezni, hogy fáj a vádlim és a nyakam a sok nyújtózkodástól. Érdekes, közben ez eszembe sem jutott.

 

 

Cave őrült szemeivel bűvölte az első sorokban álló rajongókat. És a kisugárzása a leghátsó sorban ülőkhöz is elért. Nem vagyok egy első sorban álló, „hírességtapogató” valaki, de most az egyszer sajnáltam, hogy nem vagyok ott, ahol a tömeg rápasszíroz a színpadra, s ahonnan nem lehet egykönnyen italért elugrani, viszont ez az a hely, az első néhány sor, ahol Nick meg-megragadott egy felé nyúló tenyeret, és itt álltak azok a szerencsések, akiknek fél méterről nézett mélyen a szemébe. Szerettem volna érezni azt az energiát, azokat az erőket, amelyek ott, a két kéz között megmozdultak, és szerettem volna, ha belém is hasít az a fájdalmas, őrült nézés. És amikor a Higgs Boson Blues „Can you feel my heart beat” soraira szó szerint ráfeküdt a felé nyúló tenyerekre, ott már lúdbőrzött a kezem, a lábam, a nyakam, még talán a tenyerem is. Elementáris erők ezek. Nem voltak biztonságiak a közönség és az énekes között. Szó szerint belénk nőtt. Őserők szabadultak fel a színpadon. Eközben mi, hátrébb állók, a kivetítőről figyeltük a történteket. És még így is lehengerelt.

 


Cave a fia tragikus hirtelenségű halála után készített Skeleton Tree című albumával turnézik, ezt hozta el nekünk is. A lemezt az Index.hu az év legfájdalmasabb albumaként emlegeti. Az énekes megjárta a legmélyebb rétegeket, s onnan emelkedett most fel oda, a legmagasabbra. „A fájdalom a leghangosabb hangszer ezen a lemezen, minden más csak halk, tompított, lebegő zúgás Cave éneke mögött, mely így néha már-már valami különös a capellának tűnik” — írják róla talán a legtalálóbban.

A lemez lecsupaszított dalain kívül a régi slágerek sem maradtak el: Tupelo, Red Right Hand, Into My Arms, The Ship Song, Her to Eternity, The Mercy Seat, The Weeping Song, Stagger Lee. A közönség egy emberként énekelt és tapsolt, ha Cave éppen ezt kérte.

 


És jó közönség volt a belgrádi. Szinte senki sem kamerázott a mobiljával, látszik, hogy inkább az a korosztály/közösség jött el, amely pontosan tudja, hogy egy tenyérnyi monitoron, a szobában üldögélve, az élmény nem az igazi. Amíg más sztárok koncertjén a közönség csak egy világító cserebogárraj, addig itt csak olykor-olykor villant fel egy kis bogárka. Meglepő. Pedig nincs az a mobiltelefon, amely úgy tudna hangot vagy képet rögzíteni, ahogyan azt a saját szemünk és fülünk égeti be az agyunk ráncaiba örök életre. Szóval akkor meg mi a fenének kamerázzátok a koncerteket, emberek? Kérlek, ne tegyétek.

Warren Ellis jelenleg akár az óriási szakálláról is lehetne híres, viszont a koncerten Nick Cave mellett ő volt a másik látványosság a színpadon. Íjként hátrafeszített háttal, szakállát az égnek meresztve, úgy torzította hegedűjét, hogy az ember azt érezte, vele együtt visít, illetve bent, a testében valami sikít, amit talán szívnek is nevezhetünk.

 

 

Nick Cave a teljes őrülettel teli számain kívül a finoman hangolt balladáiról is ismert. Ezek a koncert közepén kerültek elénk. A nagy, fekete madár zongorához ült, és körözött egyet a fejünk felett. A The Ship Song és az Into My Arms a személyes kedvenceim. Ezek olyan számok, amelyeket az ember már az első leütött hang után felismer, s a felismerés egy üvöltést hoz ki belőle. Úgy látszik, ez egy reflex, hiszen az egész terem hasonlóan működött. Az öröm kiáltása száll fel ilyenkor. Egy köszönet az előadó felé. Valami olyasmi, hogy: hú, köszi, de jó, hogy most pont ezt a számot játszod!

 


S amikor azt hittük, már nem lehet fokozni az élményt, nincs már hova feljebb menni, akkor következett a visszatapsolás, és megérkezett a teljes őrület. Cave a szám közepén egyszer csak eltűnt a színpadról, és néhány másodperc múlva teljes nyugalommal bukkant fel lent, a küzdőtéren, a közönség kellős közepén. Ott bűvölte kígyóként az egyik rajongó hölgyet, arcot simítva, s énekelve, énekeltetve. Visszatérve a színpadra, a néhány centiméteres választóvonalat is eltörölte, és mindenkit felhívott maga mögé. Természetesen fizikai képtelenség lett volna teljesíteni a kérését, ám még így is rengetegen álltak a színpadon, euforikus mosollyal az arcukon. És legvégül közösen toltuk el az eget a Push the Sky Away című szám alatt, miközben Cave úr elköszönt, és méltóságteljesen kisétált. Remélhetőleg meginni egy jó pofa sört.

Amikor kijöttünk a Kombank Arénából, hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk. Ott maradtunk Tupelóban, vagy éppen Genova felé gurulunk egy autóban, esetleg Nick Cave egy üvöltésével minket is elkiáltott a szélbe? Először láttam őt élőben, de szinte biztos, hogy nem utoljára.

A Fiatalokról Fiataloknak rovatba írom ezt a beszámolót, pedig lehet, hogy a mai fiatalok nem is ismerik Nick Cave-et. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Vagy csak nagyon kevesen. Hát tessék megismerni. Néhány sora biztosan közelebb áll a lelketekhez, mint gondolnátok. „Can you feel my heart beat?” Mert én azóta is érzem.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink