„Bízom benne, hogy jól döntöttem”

„Bízom benne, hogy jól döntöttem”

Balázs Áron az Újvidéki Színház színésze (volt!), jelenleg a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendége, Béres Attila most készülő új előadásában, az Amadeusban láthatjuk majd színpadon. Az alábbiakban kiderül, hogy miért hagyja ott az Újvidéki Színházat, mikor játszott legutóbb Szabadkán, és hogy miért nem készített még monodrámát. Leves, főfogás és desszert között kaptam válaszokat.

* Hamarosan szabadúszó színművész leszel, hiszen otthagyod az Újvidéki Színházat. Nem lehetett könnyű döntés.

— Életem egyik legnehezebb döntése volt, de meg kellett lépnem. A színházi munkámmal egyidejűleg ugyanis tanítok az Újvidéki Művészeti Akadémián. Mindkét intézmény állami, és az új törvény szerint — nem túllépve a száz százalékot — dolgozhattam volna két helyen. De egy színész életében természetesen nincs olyan, hogy nyolcvan százalék, éjjel-nappal dolgoztam. Mérlegelnem kellett, s úgy döntöttem, a színházat hagyom ott. Az akadémiát nem akartam, hiszen nagyon jóleső érzés tanítani, lefejteni a héjat a fiatalokról, segíteni nekik megtalálni önmagukat. Ennek a döntésnek köszönhetően több időm lesz magamra, az életemre. Egyébként nem titok, a munkámért kapott anyagi juttatást sem éreztem megfelelőnek. De ezzel semminek nincs vége, ugyanúgy játszom tovább, ha kapok felkéréseket, és ha időm engedi. Bízom benne, hogy jól döntöttem.

* Ha már az akadémiánál tartunk, több éve kíséred figyelemmel azokat az úgynevezett első lépéseket. Mint tanár mit tartasz fontosnak? Mit szeretnél „megtanítani”?

— Az alázatot, a szakma iránti tiszteletet, valamint a nyitottságot az élet és a művészetek felé. Hogy a hallgatók legyenek dolgosak. Ezzel csak annyi a gond, hogy a dolgos színész az egyetem után nem biztos, hogy kap munkát. Van ez a néhány színházunk itt, Vajdaságban, de én el tudnék képzelni legalább még egyet-kettőt. Van Vajdaságnak egy része, mely nincs lefedve állandó színházi repertoárral és társulattal, pedig a közönség biztosan éhezik rá. Jó lenne ezt valahogy megoldani, s ezáltal új munkahelyeket is teremteni. 

* Az újabb generációkban megvan a nyitottság és az a bizonyos szakmai  alázat?

— Azt kell mondanom, hogy érződik a generációk közötti különbség, de erre nagy hatása volt és van annak, ami az országunkban történt, történik. A maiakra talán egy picit jellemzőbb a hanyagság és az, hogy nehezebben összpontosítanak. De ez mindig egyénfüggő. Egy osztályban sokféle embertípus van. Különböző személyiségek, amin semmiképp sem szabad változtatni, hiszen ettől lesznek gazdagabbak, de akiből hiányzik, mondjuk, a szakmai alázat, azzal próbálom megértetni annak fontosságát.

* Soha nem fordult meg a fejedben, hogy Magyarországra vagy akár messzebbre költözz?

— Őszintén szólva lett volna rá lehetőségem, de valahogy akkor nem tudtam rászánni magam, azóta pedig már elég sok idő eltelt, hogy azt mondjam, hogy nem. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy én döntöttem jól. Lehet, hogy megtörtént volna, ha abban a pillanatban máshogy állnak a csillagaim, de így alakult, és nem bánom. Úgy érzem, van itt elég kiszolgálandó lélek. Persze nem tudni, mit hoz a jövő, de jelenleg még a vészterveim között sem szerepel ez a lehetőség.

* Újra Szabadkán dolgozol, az Amadeus című előadás próbái már zakatolnak Béres Attila rendező vezényletével. Hogy érzed magad újra Szabadkán? Milyen a próbafolyamat?

— Éppen néhány napja beszéltem róla valakinek, hogy Szabadkán legutóbb a Kosztolányi Dezső Színházban játszottam a Tangó című előadásban. És az nem tegnap volt. Majdnem tíz éve már. Jól érzem itt magam, végül is bajmokiként egy kicsit szabadkai is vagyok, ide jártam középiskolába. Most újra felfedezem a várost, hiszen az elmúlt években csak átutazó voltam. Újjáélesztek és felelevenítek barátságokat, rég nem látott emberekkel találkozom. Ami a próbákat illeti, a kollégáimat ismerem, dolgoztunk is együtt, színpadon kívül is jó barátok vagyunk, s úgy érzem, repül az idő, mindjárt itt a bemutató. Nem szeretném elkiabálni, de most nyugodt a tempó, jó irányba haladunk, minden olyan, amilyennek lennie kell.

* Néhány napja mesélted, hogy szeretsz főzni, és hogy elmúltak már azok az idők, amikor egy próbafolyamatot zacskós levessel és burekkal is gond nélkül végigcsináltál. Van valami specialitásod? Csokis torta à la Balázs Áron?

— Minden, amit én készítek, az specialitás, mert egyik étel sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.

* Hogyhogy? A rántottát sem tojásból sütöd?

(Nevet.) De. Azt azért igen. Szeretek kísérletezni, de a klasszikusabb, hagyományosabb konyhához vonzódom. Zúzapörkölt, szárma. A leendő házamban a konyha központi helyet fog elfoglalni. Egy olyan helyiség lesz, amely teret nyújt a kísérletezésnek, és összehozza az embereket. Inkább azt mondom tehát, hogy nagyon szeretem az ízeket, a különféle zamatokat, a fűszerek keverékét. Viszont nem ártana megszabnom a határokat, ami a mennyiséget illeti. De ha valami finom... Nem könnyű megállni.

* Régóta vagy a színészi pályán, sok díjjal, rendezővel és szereppel a hátad mögött. Kipróbáltad magad többféle stílusban és színházban. Van-e még valami, amit nem próbáltál ki, de nagyon vonz?

— Egy nagyon fontos elem kimarad az akadémián az oktatásból, a báb és a bábozás. Pedig lenyűgöző dolog életre kelteni egy élettelen tárgyat. Amennyire egyszerűnek tűnik, olyan nehéz és összetett. Legyen az marionett vagy saját kezűleg készített bábocska, botokkal mozgatott vagy maszk, rengeteg lehetőség rejlik benne, és nem csak gyermekek számára készülnek bábelőadások. Igaz, hogy a világ gyorsul és technikailag fejlődik, de szerintem a nagyon egyszerű dolgok manapság is ugyanúgy le tudják nyűgözni az embereket. Már próbálkozunk az akadémián bevezetni a bábot mint tantárgyat, de ez még a jövő zenéje. Mindenesetre ezt kipróbálnám. 

* Monodráma?

— Ahhoz, hogy egy monodráma megszülessen, el kell jutni egy bizonyos állapotig. Ez sok minden lehet. Egy teljességállapot, de lehet egy felháborodásállapot is. A lényeg a mondanivaló. És annak kimondani akarása. Ennek felvállalása bátorságot is igényel. Egy monodrámában nem tudjuk megkerülni önmagunkat. Elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer készítek egyet, de úgy érzem, most még nem tartok ott.

* És a film?

— Óóóó, a film... A film az... — kezdi Áron csillogó szemekkel. — Én filmrajongó vagyok. Nem is kategorizálnám a filmeket, hiszen a művészfilmektől a science fictionig minden jöhet. Vonz tehát az is, hogy benne legyek egy filmben. Volt néhány alkalmam kamera elé állni, de nem érzem, hogy ki tudtam volna magam próbálni annyira, hogy el tudjam dönteni, nekem való, vagy sem. Felkéréseim és filmszerepeim persze voltak. Például Goran Paskaljevićtyel és fiával, Vladimirrel.  Arra emlékszem, hogy rengeteget kellett várni. Más energiákat mozgat a film, mint a színház. Nem vagyunk eleget angazsálva. Pedig nagyobb filmekben is közre tudna működni a vajdasági színésztársadalom. De biztos ennek is anyagi háttere és okai vannak. Hogy csupán három-négy évente születik egy nagyobb alkotás, nagyobb ütőerejű még ritkábban. Valamiért nem kerülnek be ezek a filmek a köztudatba. Nem tudom, miért van ez így.

* Ha azt mondom, hogy nincs lehetetlen, kivel forgatnál szívesen együtt?

— Rengeteg ilyen van.

* Mondj hármat.

— Csak hármat?

* Na jó, legyen több.

— Jeremy Ironst nagyon szeretem. Nem mindig nagy filmekben játszik, sorozatokban is felbukkan, kisebb költségvetésű filmekben is, de egy lehengerlő jelenség és jó színész. Sokat lehetne tanulni a nagy öregektől is: Pacino, Dustin Hoffman, De Niro, de a fiatalabb generáció között is vannak erősek. Naomi Watts, Adrien Brody, Colin Farrell. Közülük bárkivel szívesen dolgoznék egy filmben. Hahaha.

* Ha egy napra valaki/valami más lehetnél, ki/mi lennél?

— Egy ma is élő, több száz éves olaj- vagy tölgyfa, esetleg mamutfenyő. Mely végignézett néhány évszázadot. Szeretek ilyen „perverziókon” gondolkodni... Elutazni a sötét középkorba. Na jó, előtte biztosítást kötnék az időutazó társasággal, hogy nem patkolok el, és nem szedek össze betegségeket. Szívesen beleszagolnék a bronzkorszak, a középkor, a nagy hódítások idejének levegőjébe. Visszaugranék száz évet, és sétálnék egyet Prága vagy Budapest utcáin, lovas kocsik között. Pesti kávéházas élet, bérház, komornyik, pártik, és mégis minden sokkal nyugodtabb, mint most. Megnézném, milyen volt akkor az udvarlás, egy ünnepi ebéd, egy színházi bemutató. Időutazóként befizetnék egy egyéves túrára. S ha tehetném, utána azt mondanám, hogy: „Na itt tetszett, ide visszamegyek, és itt maradok.”

* Mi kapcsol ki?

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utazás, én ugyanis olyan vagyok, hogy egy út előtt próbálom felkészíteni magam minden szörnyűségre, mely megtörténhet velem. Ez egy nagyon rossz szokás. Mindig csodáltam azokat, akik fognak egy hátizsákot, és azt mondják, gyerünk. De amikor megérkezem, utána már minden jó. És a horgászás. Általában a víz közelsége. Lehet folyó, tó, de a legjobb, ha tenger. És akkor nem kell semmi luxus. A jó értelemben vett magány is kikapcsol. Ha elvonulhatok egy kicsit mindentől.  


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Címkék: balázs_áron

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Balázs Áron
Művelődési Körkép
  • B. Z.
  • 2009.12.16.
  • LXIV. évfolyam 50. szám
Facebook

Támogatóink