„Azonnal éreztük, hogy mi összetartozunk”

„Azonnal éreztük, hogy mi összetartozunk”

Baji, leánykori nevén Závodszki Irén 1931. május 13-án született Verbászon. Baji Lajos 1929. május 24-én látta meg a napvilágot Terjánon.

Nyolcvanhét és nyolcvankilenc évesek, hetven éve házasok — éppen lapunk megjelenésének napján, november 14-én esküdtek holtig tartó hűséget egymásnak — a távoli 1948-ban. Azóta boldog megelégedettséggel, teljes harmóniában élik az életüket Csókán. Most már csak kettecskén, de nincs olyan nap, hogy a lányaik ne látogatnák meg őket, a vasárnap délutánt pedig általában az unokák és a dédunokák többsége is náluk tölti.

Történetüket főleg Irén néni meséli, Lajos bácsi csak néha látja szükségét annak, hogy valamit hozzáfűzzön felesége mondandójához, két lányuk, Irén és Ibolya pedig időnként kiegészíti, megerősíti az elhangzottakat. 

— Én itt nevelkedtem ebben a házban, a nagybátyámnál, aki jómódú szabómester volt, de nem született gyereke. Mi négyen voltunk testvérek, mindannyian lányok, és engem, a legfiatalabbat, hétéves koromban magukhoz vettek. A férjemet abban az üzletben láttam meg először, ahol inas volt, majd 1947 szilveszterén jobban megismerkedtünk, 1948. november 14-én pedig megesküdtünk. Nagy volt a szerelem, ragaszkodtunk egymáshoz, azonnal éreztük, hogy mi összetartozunk. Én tizenhét, ő meg tizenkilenc éves múlt, amikor összeházasodtunk. Akkor sem volt szokás, hogy ilyen fiatalon egybekeljenek a párok, de a férjem ragaszkodott hozzá, mert megijedt, ha elmegy katonának, én férjhez megyek közben, és akkor vele mi lesz? Azt nem lehet elfelejteni még hetven év után sem, hogy amikor a plébános úr befejezte az esketést, a párom átfogott az oltár előtt, és azt mondta, most már az enyém vagy. Olyan megható volt, hogy elsírtam magam.

— De utána nem is sokára, egy év múlva besoroztak, két évig szolgáltam Szarajevóban — vetette közbe Lajos bácsi.


A Baji házaspár 1948-ban...
 

— Egyszerű lakodalmat tartottunk, nagyon szép menyasszony voltam, de nem is én voltam szép, hanem a ruhám — folytatja Irén néni, miközben élete párja csendesen megjegyzi: nekem te voltál a szép! — A verbászi selyemgyárból hozták ki az anyagot, olyan selymet, amelyből az ejtőernyő készül. Abból varrtak nekem egy gyönyörű ruhát. Ugyanilyen szép idő volt 1948 novemberében, mint most. Mi október 23-án akartunk esküdni, már be is volt hívogatva, amikor én néhány nappal a nagy esemény előtt belázasodtam, tüdőgyulladást kaptam. Törökkanizsára kerültem a kórházba, csak néhány napig voltam bent, de a lagzit három héttel elhalasztottuk. Ebben a házban laktunk mindig a nagybátyámmal meg a feleségével, velük éltünk, ők voltak a mama meg a tata. A lányaink, Irén és Ibolya nagyon szerették őket. Az én édesanyámat és az édesapámat tisztelték, de nem szoktak hozzájuk. Megjegyzem, végül senkinek sem kellettek szegények, pedig négyen voltunk testvérek, én elhoztam őket ide, ápoltam mindkettőt, itt haltak meg nálunk. A férjem kereskedő volt, én háziasszony, neveltem a gyerekeket, később az unokákat, törődtem a család idősebb tagjaival, voltak háziállataink, szőlőnk, sokat dolgoztunk. Háromhetes baba volt 1949-ben a nagyobb lányom, amikor a férjem elment katonának. Itt maradtunk a mamával meg a tatával, akik nagyon vigyáztak rám meg a kicsire. A másik leányunk 1954-ben született. Nagyon gyorsan elmúlt ez a hetven év. Egy álom volt az egész. A rosszra nem emlékszünk, csak a szépre, de olyan sok rossz nem is volt talán. Sokat utazgattunk, nyaraltunk, vittük a gyerekeket is.  

Mindketten megerősítik, hogy a mögöttük levő hét évtized szinte elröppent, a fiatalságuk pedig szép volt, sok minden történt velük, amire szívesen visszaemlékeznek. Mesélnek a tengerparti nyaralásokról, ahova autóval és sátorral mentek — a Zastava 1300-as kocsiba minden befért, mert sok holmit vittek magukkal, főleg élelmiszert, hogy finom vajdasági ételeket főzhessenek —, arról az egy hónapról, amelyet orvosi ajánlásra Szlovéniában, a hegyek között töltöttek — az egyik kislány köhögött, és szüksége volt a levegőváltozásra.

— Én még most is mindennap főzök, kettőnknek egy teljes ebédet, ma kalácsot is sütöttem, tökös gabanyicát. Reggel megcsinálom a reggelit, elkészítek mindent, tálcára rakom, az ebédhez megterítek. Amióta együtt vagyunk, a férjem mindig megdicséri a főztömet. A ruháit is én adom a kezébe, kirakom reggel, hogy mit vegyen fel, mert neki fogalma sincs, mit hol tartunk. 

Három unokánk van, egyik szebb, mint a másik, meg három dédunokánk, ők a gyöngyök. Az a legnagyobb boldogság, hogy vasárnap délután általában itt vannak nálunk. Nekem a család, a gyerekek a mindeneim, előbb a lányaim, majd az unokák, most a dédunokák.


...és 2018-ban

Irén néni lányai bólogatnak, valóban így van, ahogy az édesanyjuk mondja. Mindennap megnézik a szüleiket, egyikük délelőtt, másikuk délután, a munka nagy részét már ők végzik, de az idős pár sem hagyja el magát. 

— Ha a lábunk nem fájna, még többet el tudnánk végezni. Én járókeretet használok, a férjem is tolja maga előtt a kocsit, de azért kimegyünk az udvarba, van két cicánk, azokat reggel és este meg kell etetni, néha söprögetünk, ahogy bírunk, összeszedjük a leveleket, nyáron szeretjük a hűvös lugasunkat, különösen, amikor nyílik a lilaakác. A lányaimon kívül a két vőm is nagyon rendes, rengeteget segítenek nekünk. A Jóistennek mindig meg kell köszönni, hogy ilyen csodálatos családot adott nekünk. Néhány évvel ezelőtt volt egy kis vérnyomásgondom, hirtelen rosszul lettem, de a drága páromnak nincs semmi baja. A Béres-cseppet isszuk harminc éve, nagy bizalmunk van benne. Én a vérnyomásomra szedek gyógyszert, a férjem egy kicsit nagyothall. Néha felidegesít, egyszer-kétszer elmondok neki valamit, harmadszor már felemelem a hangomat, akkor megkérdezi, miért kiabálok. Így, öregesen duruzsolunk egymással. Nálunk már évtizedek óta nagyon szépek az ünnepek. Minden szentestét itt tölt a család, a legkisebbtől a legidősebbig tizenhárman jövünk össze. Van csomagosztás, eléneklik a Mennyből az angyalt, süteményt még készítek, a vacsorát most már a gyerekek hozzák, ennyi személyre már nem főzök. A születésnapokat, évfordulókat vendéglőben szoktunk megtartani, itt nehezen férünk el. November 14-ére rendeltem tortát, de a 70. házassági évfordulónkat 25-én ünnepeljük meg, mert Gábor unokánk — csak ő él távol tőlünk — akkor tud hazajönni Győrből. A gyerekeink soha nem hallottak bennünket veszekedni, a vitáinkat megoldottuk ketten, az csak ránk tartozott. Mi a mai napig sem tudunk úgy lefeküdni, hogy meg ne puszilnánk egymást.

Irén néni, miközben mesél, dátumokat is mond, mindenről hónapra, napra pontosan tudja, mikor történt. A férje szerint a telefonszámokat is fejből tárcsázza, legalábbis azokat, amelyekre szükségük van.

— Hat osztályt jártam, akkor annyit lehetett, de nekem nem volt egy négyesem sem soha. Nagyon kedveltem a verseket, Petőfit és József Attilát különösen. Még mindig olvasok, mindennap jön a Magyar Szó, szerdán a Hét Nap, pénteken a Story, mert a színészekről szóló pletykákat is szeretem, nézzük a tévében a sorozatokat. A Hét Napban elsőként a Bánáti Újságot keresem, aztán a többit. Ha Verbászról találok írást, mindig megdobban a szívem.

A kellemes beszélgetésünk során még szóba kerültek a szilveszterezések Makón, Szegeden, Szentesen, a gyógyfürdők, a kempingezés Bukarestben az állatkert közelében, amikor éjszaka az oroszlán üvöltését hallgatták, és nem mertek kijönni a sátorból, a kártyacsaták, a barátok, akik közül sajnos már szinte senki sem él.

Végezetül megkérdeztem Irén nénit és Lajos bácsit, mi a hosszú, boldog házasság titka. Szerintük a válasz nagyon egyszerű: tudni kell megbocsátani, és valakinek mindig engednie kell. De a legfontosabb mégiscsak a szeretet és egymás megbecsülése.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy nagyon vagány nő
Interjú
Facebook

Támogatóink