„Azért csinálom, mert szeretem, és mert az életem része”

„Azért csinálom, mert szeretem, és mert az életem része”

Az idén negyvenéves a Tanyaszínház, és úgy látszik, a július 22-ei bemutatóra Kavillón végre elkészül a művésztelep is. Ez több mint jó alkalom volt arra, hogy ellátogassunk a „tanyások” portájára, megnézzük az építkezést, és elbeszélgessünk Magyar Attilával, a Tanyaszínház elnökével, főkoordinátorával.

* Az elmúlt négy évtizedből te mennyit töltöttél el a Tanyaszínház „részeként”?

— Ki lehet számolni: tizenöt évesen jöttem először, most pedig negyvenhét vagyok.

* Tehát harminckét évet.

— Igen, vagyis eddigi életem kétharmada köthető a Tanyaszínházhoz. Viszont közben az Újvidéki Színházban is dolgozom, és családapa is vagyok. Egy biztos: tizenöt éves korom óta nem ismerem a nyári szünidő fogalmát. A megboldogult Soltis Lajos mondta nekem még 1985-ben, amikor első alkalommal vettem részt a tanyások munkájában, hogy széllel szemben pisilni nem szabad, de meg kell próbálni, mert nem biztos, hogy mind visszaszáll. Ennek a mondatnak a jelentését, ha azonnal nem is, de idővel megértettem. Amikor huszonöt évesek voltunk, kijelentettem, hogy a Tanyaszínháznak márpedig lesz állandó fészke. És igazam lett. Voltak, akik kinevettek, bolondnak tartottak, de ha az ember valamiben hisz, és pozitív energiákkal bástyázza körül magát, akkor az eredmény nem marad el. Igaz, öt évet csúszik a projektum, hiszen 2012-re terveztük, de ennek is nagyon örülünk, hogy a művésztelep az idei bemutatóra 99 százalékban elkészül. Azért nem teljesen, mert a parkosítással még várnunk kell egy kicsit. Amikor valaki eljön hozzánk, Temerinbe, és megjegyzi, milyen szép az udvarunk, akkor jólesik a dicséret, viszont tudni kell, hogy azok a növények már tizennyolc éve nevelődnek. Itt is el kell múlnia bizonyos időnek, mire a diófa, a lilaakác vagy akár a futórózsa kifejlődik, virágba borul.

* Kérlek, tekints egy kicsit vissza az elmúlt évtizedekre, és mondd el, mikor volt jó, illetve rossz időszak?

— Rosszról nem tudok beszélni. Nehéz időszakok voltak, de rosszak nem. 1994-ben, amikor a Két úr szolgájában játszottam a főszerepet, és már szerveztem is a Tanyaszínházat, este nyolckor volt egy kisebb balesetem: kiestem az autóból. De ezután én csak annyit kértem, főzzenek nekem egy erős dupla kávét, hogy mehessek a színpadra. Az nagyon húzós volt, de szerencsére beláttam, egy fenékkel lehetetlen több lovat megülni. Döntenem kellett: a színészet vagy a koordinálás. Igaz, hogy akkor még nagyon fiatal voltam, de én színészként is élveztem itt dolgozni. A Tanyaszínház közönsége más, mint egy kőszínházé. A nézők olyanok, mint a gyerekek, vagyis ha unatkoznak, rosszalkodnak, ha pedig élvezik a darabot, akkor szinte a részévé válnak. Az idén a rendező nagyon szépen megkért, hogy vállaljam el a főszerepet, amit nagyon hízelgőnek találtam, és meg is köszöntem neki, ám sajnos azt kellett mondanom, hogy muszáj választanom. Szinte a szívem szakadt meg, de nekem az építkezéssel kellett foglalkoznom. Viszont hozzátettem, szerencsére van egy ügyes, tehetséges fiatalember, Ózsvár Robi, aki majd kiválóan megoldja ezt a feladatot, én meg végzem a saját dolgomat. Meg is szerveztem a huszonhét előadásból álló turnénkat, a bemutatót kísérő rendezvényeket, az avatóünnepséget…

* Ha majd egyszer ráunsz, lesz, aki átveheti tőled a munkát? Neveled már az utánpótlást?

— Én önző vagyok, és úgy gondolom, még nem tartok ott, hogy nevelgessek magamnak valakit. Negyvenhét évesen eszem ágában sincs abbahagyni. Esetleg majd tíz-tizenöt év múlva, amikor idősebb leszek, és hintaszékben billegek. Addigra, remélem, valamelyik kölyök át tudja venni a munkát. Valakin majd észre fogom venni, hogy ez neki való feladat, mert érzi a fontosságát, a sava-borsát, a hangulatát.

* Említetted, hogy az idei turné huszonhét állomásból áll, viszont még legalább kétszer ennyi faluban várnának benneteket.

— Hetven-nyolcvan település található Vajdaságban, mi pedig vetésforgó módjára néha ide, néha oda megyünk. Van, ahova sűrűbben járunk, máshova ritkábban. Adja Isten, hogy még sokáig versengjenek a Tanyaszínházért, illetve irigykedjenek azokra a falvakra, ahova eljutunk. Ha figyelembe vesszük, mekkora az elvándorlás meg a szegénység, akkor büszkék lehetünk rá, hogy a Tanyaszínháznak minden nyáron megvan a 15 000 nézője. A művészteleppel pedig egy újabb ablakot nyitunk a világ felé.

* Igen, a sokat emlegetett művésztelep. Milyen részekből áll majd?

— Hosszú éveken át kérdezgették tőlem, mi lesz itt, és főleg minek, illetve hogy miért a világ végére kerül. Először is, több község közepén vagyunk, a 30—50 kilométer manapság már nem távolság. Az viszont nem a Tanyaszínház gondja lesz, ha egy idő után innen eltűnik az európai fehér ember. Az egyik plébános mondta, hogy azokat a területeket, amelyeket hagyunk kiürülni, belakják majd az életképesebb emberek. Ahol most ülünk, ez lesz a múzeum és az emlékház, mellettünk található az ebédlő és a hálóterünk. Az udvar közepén épül a konyha, nem messze tőle van a Nyihogó, vagyis a nyitott teraszunk, melyet már évek óta használunk. Lesz egy 4 + 1 termes vendégház, valamint elkészül a nézőtéri fény- és hangtechnikai torony, az utca felől pedig a 13 méter magas harangláb, benne a százkilós haranggal. Reményünk szerint nem vészharangot fogunk kongatni, hanem az öröm hangját szólaltatjuk majd meg. Vannak pesszimisták, akik azt mondják, minek ez, semmi értelme, és van a másik oldal, mely szerint a Tanyaszínház a művésztelep nélkül is egyedülálló Európában. Az igazság minden bizonnyal a kettő között található, én viszont nem szeretném a pesszimista oldal felé kanyarintani a szekerünket. Az építkezés befejezése a magyar kormánynak köszönhető, örülök, hogy nem írtak le bennünket, hanem úgy érezték, jó helyre kerül a pénz.

* Ha befejeződik az építkezés, meg fognak jelenni az elvárások is. Mindenki titeket figyel majd, hogy lássa, mit kezdtek ezzel a jelentős komplexummal.

— Számomra ez normális, erre már vagy tizenöt éve fel vagyok készülve. Alig várom, hogy legyenek elvárások, én ugyanis a kihívások embere vagyok. Mi nem siránkozunk, hanem negyven éve megyünk előre, és most már eljutottunk oda, hogy nem sátorban alszunk, és nem csacsikkal közlekedünk, hanem van egy kis, vacak, öreg traktorunk, valamint lesz egy művésztelepünk. A megszokásnak sosem voltam híve, mert az nemcsak nagyúr, hanem ellenség is. Én átloptam, átcsempésztem a XXI. századba ezt a vándorszínházat. Nem kell érte a vállamat veregetni, azért csinálom, mert szeretem, és mert az életem része. A hagyományokat továbbra is tiszteletben tartjuk, de haladnunk kell a korral.

* És végül hadd kérdezzem meg, miért éppen Molière Képzelt betegét választottátok erre a jeles évfordulóra?

— Volt már kísérletező és aktuálpolitikai előadásunk, sőt, foglalkoztunk a szaporodásunk problémájával is, most viszont úgy gondoltuk, csak lazán, elvégre negyvenévesek vagyunk — ünnepeljünk! Sokan neheztelnek, ha a színházban gondolkodniuk, sírniuk vagy bánatoskodniuk kell. Az emberek szeretik egy kicsit elengedni magukat ebben a bolond, materiális világban. A vígjátékra mondják, hogy könnyű műfaj, pedig nem így van, hiszen megríkatni mindig könnyebb, mint kacajra fakasztani valakit. Mi most a nehezebb utat választottuk, megpróbáljuk megnevettetni ezt a szomorú, kis vajdasági magyarságot.

(a borítókép Szabó Attila felvétele)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
35-ből 30
Nemzetpolitika
  • Hét Nap
  • 2018.11.05.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink