„Az igazi újságírás — életmód. Másfelé csak kiruccanást engedélyez”

„Az igazi újságírás — életmód. Másfelé csak kiruccanást engedélyez”

Újságírói életműve elismeréseképpen Sinkovits Pétert, a Magyar Szó nyugalmazott újságíróját a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége Aranytoll kitüntetésben részesítette. Kollégánk volt a Magyar Szó főszerkesztője, budapesti tudósítója, szerkesztette a belpolitikai és a művelődési rovatot, továbbá a Kitekintőt és a Tiszavidéket.

*A gazdag újságírói és irodalmi pálya ismeretében egy kicsit furcsa azt olvasni rólad, hogy a középiskola befejezése után az orvosi egyetemre iratkoztál. Miért érezted szükségét a pályamódosításnak?

— Az újságírást én inkább pályarátalálásnak nevezném. Az orvosi egyetem szülői felkérés volt, a maga nemében logikus, hiszen kitűnő tanuló voltam, egy orvosnak pedig mindig biztos a megélhetése. De ez a pálya nem igazán vonzott, másfelől — zentai lévén — a szerb nyelvvel is igencsak hadilábon álltam, a gimnáziumot pedig a társadalmi szakon fejeztem be, tehát kevés ismerettel például vegytanból, biológiából. Két év után be kellett látnunk, hogy a medicina nem nekem való. Az elvesztett idő egy fiatalember életében persze súlyos töréssel jár, a „hozadéka” inkább az irodalomban mutatkozott meg. Viszont rádöbbentett: szükséges az alázat — iskolától függetlenül — a munka iránt, abban pedig lehetőleg mindig a maximumra kell törekedni.

Mindez persze régen volt. Azért hadd mondjam el, hogy apám révén a középiskolás időszakban — nyaranta — nagyjából kitanultam a kőfaragó szakmát, mely telis-tele volt demokratikus képletekkel: ha egy betonkeretet kell elvinni valakivel, a súly megoszlik. Fele-fele. Nem kell magyarázkodni, feleslegesen különféle elméleteket gyártani... És megismertem a munkások világát, gondolkodásmódját. Ez is egy jó iskola volt.

Pedánsan felsoroltad az újságírói tevékenységem szakaszait, ezt azzal egészíteném ki, hogy a kilencvenes évektől tíz éven át a pozsonyi Új Szó itteni tudósítójának feladatkörét is elláttam, igen korán vált tehát lehetségessé számomra a rálátás a Kárpát-medence egészére, s ez sok mindennel felvértezett. Egyébként 1970-ben a Dolgozók című hetilap fogadott be a szerkesztősége tagjai közé, ott akkor egy egészen színvonalas hetilap készült. Öt évre rá kerültem át a Magyar Szóhoz, s egy kisebb megszakítást leszámítva végig a laphoz tartoztam.

* Harmincéves korodban jelent meg az első versesköteted. Ez azt jelenti, hogy inkább az irodalmi pálya vonzott, mint az újságírás?

— Az igazi újságírás — életmód. Másfelé csak kiruccanást engedélyez. Esetemben legalábbis így volt. És nem is sajnálom, a felemás módszert kiiktattam, magam miatt is, a munkatársak miatt is. A deszk volt az otthonunk Újvidéken, a napihírek lázában égtünk, számítottunk egymásra, nem lehetett másként. Verseket viszont mindig írtam, ez egyfajta köldökzsinór volt — megtartani az irodalom ösvényét is. Ez a járat most szélesedik ki.

* 1985 és 1989 között álltál a Magyar Szó élén. Felsőbb sugallatra lettél főszerkesztő, vagy te érezted úgy, hogy változtatni tudnál a lapon? Mivel ugyanis, ahogyan a Magyar Szó 70. évfordulójára megjelent könyvben írják rólad: hozzáláttál az „elszürkült újság színesítéséhez”.

— Soha nem kutattam, hogyan lettem főszerkesztő, de mindenképpen magam mögött éreztem a szerkesztőségi támogatást. A lap pedig megújulásra, felfrissülésre várt, és arra, hogy közelebb kerüljön az olvasótáborához. Ezt a kihívást nem lehetett visszautasítani. A célom valóban az volt, hogy leépítsem a „szürkeséget”, életet vigyek az újságba, valamint széles fórumot nyissak a különféleképpen gondolkodók számára, hogy aztán az olvasó maga igazodjék el. Legvégül: forduljunk szembe az egyre erősödő nacionalizmussal. Közben igyekeztünk felnevelni egy új újságíró-nemzedéket, kiadtunk egy sajtókönyvet, számos újságírónkat lakáshoz juttattuk... Szép időszak volt, mely aztán már nem volt folytatható általam. A történelem kereke másfelé fordult, a soron következőknek már másfajta gondokkal kellett szembesülniük.

* Egy korábbi interjúban nyilatkoztad, hogy kisebbségi létben egészen mást jelent újságírónak lenni. Pedig több kollégánk vallja, hogy a kisebbségi és a többségi újságírás között nincs különbség, hiszen mindkét esetben „csak” az írástudás, a műveltség, a tájékozottság a legfontosabb.

— Mindenhol sajátos a kisebbség helyzete, ezért a vele kapcsolatos írásmód is sajátos. A szakma általános szabályain és követelményein túlmenően egy bizonyos többletről van szó: fokozott empátiáról és odafigyelésről, markánsabb érdekképviseletről, célzott témaválasztásról, a sajátos értékek felmutatásáról... De talán mifelénk ezt nem is kellene különösebben magyarázni.

* Mostanában inkább irodalmárként vagy jelen a köztudatban. Nyugdíjasként miért fordítottál hátat az újságírásnak?

— Irodalommal csak az utóbbi időszakban foglalkozhatok kedvemre. És valamelyest pótolhatom a rengeteg olvasnivalót. Ezt valójában adománynak tekintem, nem szeretném elszalasztani a lehetőséget, és az egészségi állapotom sem igazán jó. E körülmények folytán aztán az elmúlt néhány év során két regénnyel is elkészültem, s ez egészen más, mint a vers műfaja. És még inkább különbözik a sajtó világától, legalábbis attól a fajtájától, amely a részem volt nagyjából négy évtizeden át: a napi újságírástól. Természetesen nem mondtam le a sajtóban való megjelenésről, de azt már más módon szeretném, az viszont külön felkészülést feltételez.

Egészében véve azonban megjegyezném: a szerkesztőségek nem pusztán az írásaik révén számíthatnának a már nem aktív kollégákra. A nyugdíjas újságírók támaszok lehetnének például a lapelemzésben, a tanács- és az ötletadásban, a fiatalokkal való különfoglalkozásban és még több más dologban. A tapasztalatok átadásával a pályakezdők esztendőket spórolhatnának meg, másfelől pedig a lapvezetés is gazdagodhatna olyan észrevételekkel, megfigyelésekkel, amelyekre a napi munka végzése mellett alig akad idő.

* Mennyire követed a fiatal kollégák tevékenységét, és milyen tanácsot tudnál adni nekik?

— Irodalmunkban és újságírásunkban is meglepően sok a fiatal tehetség. Többükkel foglalkoztam/foglalkozom is, de most már csak a személyes kapcsolat vonalán. Ami a sajtót illeti, mindössze két dolgot hangsúlyoznék, ezek pedig a kíváncsiság és az igényesség. Szerencsés csillagzat alatt a kettőt egyben kell tartani.

(BESZÉDES István felvételei)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink