„Az igazi művészet, a szó egyetemes értelmében, nem tud nem liberális lenni”

„Az igazi művészet, a szó egyetemes értelmében, nem tud nem liberális lenni”

​​​​​​​Verebes Ernő, a zeneszerző. Verebes Ernő, az író. Verebes Ernő, a dramaturg. Verebes Ernő Zentáról, Verebes Ernő „most Budapesten”.

Verebes Ernő és a Nemzeti Színház, Verebes Ernő és az Újvidéki Színház. Verebes és a színház, Ernő és az exjugoszláv térség, Verebes Ernő a gitár mögött, a könyv mellett, a zongora billentyűin dallamot keresve. Mostanában többet találkozunk Pesten, mint Zentán. A Stexben először véletlenül botlottunk egymásba, másodszorra már oda beszéltük meg a találkozót.

* Értelmiségi család értelmiségi csemetéjeként gyermek- és fiatalkorodban valószínűleg sokat olvastak neked, és színházba is jártál, de most azt meséld el nekem, hogy a színház mikor vált életednek olyan részévé, hogy már nemcsak néző voltál, hanem alkotó?

— Viszonylag korán alakult ez így, bár azt nem mondhatnám, hogy rögtön színházi emberré váltam volna, mert nem is nagyon volt hol. Újvidéken reáltudományokkal kezdtem az eszmélkedésem, technológushallgató voltam, emellé jött be a zene. Később beiratkoztam a zeneakadémiára, ahol zeneszerzés szakon végeztem. Ez volt az, ami által közelebb kerültem a színházhoz, mert már akkoriban meg-meghívtak zenét írni egy-egy darabhoz. Ez lassan épült ki, s nem is tudom megmondani, miért van az, hogy egészen sokáig nem tartottam magam színházi embernek.

* Inkább zeneszerzőnek?

— Olyasvalakinek láttam magam, aki bedolgozik a színházba. Egy íróasztalos vagy zongorás, magányos figurának gondoltam magam, illetve gondolom még ma is. Később azt tapasztaltam, hogy a színház egy olyan terep, amely jót tud tenni annak a habitusnak, amelyben úgy láttam, ki tudok teljesedni. Pedig Balassa Sándor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti (akkor még) Főiskola hangszereléstanára azt mondta, hogy igazi zeneszerző nem ír sem színházi, sem filmzenét, mert az alkalmazott zene. A tiszta zene valójában semmilyen más műfajhoz sem köthető. Ez első hallásra talán túl sarkalatosnak tűnik, de a zene szempontjából nem az, hiszen magát a komponálást, a zenei és a más művészeti formákkal való bánást szerintem csak úgy lehet elsajátítani, ha az embert szigorúan „ráállítják” egy útra, s megtanítják neki, hogyan működik a forma és a tartalom viszonya. Ez nagy kaland volt számomra.


Eöri Szabó Zsolt felvétele

* S az írás?

— Akkoriban kezdtem írogatni is, s érdekes volt összehasonlítani azokat a dolgokat, amelyek a zenében érvényesek tudnak lenni kompozíció szempontjából, majd ezt átértelmezni a szövegre, és megfigyelni, mennyiben rokonítható ez a két művészeti ág. Sokáig azt gondoltam, hogy skizofrén vagyok. Mindig pirulva mondtam, hogy én szöveget is írok, pedig már akkor sem tudtam volna nem írni. De mindmáig a zene az, ami dominál. A színházban minden „nagyítva”, kiterített módon van jelen. Az is egy folyamat, amíg az ember rájön, hogyan működik az esztétika egy darabon belül dramaturgiai szempontból, és mennyire hasonlítható az a zenéhez, hogyan követi a logikai formát, a „töltődés-kisülés egymásutániságát”. De a lényeg ugyanaz. Nagyon sokszor még mindig zenei példákat hozok fel a munkatársaimnak, amikor egy-egy darab készül, melynek történetesen én vagyok a dramaturgja vagy az írója.

* Mintha megcáfolnád a tanárod ama kijelentését, hogy színházi (alkalmazott) zenét igazi zeneszerző nem ír…

— Ez a ’90-es évek elején volt, és akkor ezt elhittem, helyet adtam neki. De azóta azt látom, hogy egy olyan fúziós folyamat megy végbe a művészeti ágak között, hogy ilyen alapon már nem lehet gondolkodni. A zene súlya nem így mérendő. Színházi zene is lehet külön meghallgatásra érdemes. A filmzene esetében ez mindennapi gyakorlat. Morricone, Badalamenti, Philip Glass és még nagyon sokan remek zenét írtak filmekhez. Kiváló komponisták, akik kipróbálták magukat egy olyan közegben, ahol a zene sok más mindennel köt házasságot. Jó házasságot. Nem utálja ki egyik művészeti ág a másikat, hanem erősíti. Nem a különbségeket kell nézni, hanem azokat a szakmai ismérveket, amelyek által a zene úgy tud beilleszkedni egy előadásba, hogy például szinte alig hallható. Sok módon passzolhat egy zene egy előadáshoz. Ezeket a vonulatokat nagyon érdekes kikísérletezni. Hogy mikor mi és mennyi kell.

* Nemzeti Színház, Budapest. Már négy éve ennek az intézménynek vagy a dramaturgja. Hogyan lépett ez be az életedbe?

— Mindez a Vidnyánszky Attila rendezővel való ismeretségnek, barátságnak köszönhető. Ő Beregszászban született, Kijevben fejezte be a főiskolát, s érdekes módon egészen 1991-ig szinte csak orosz rendezései voltak. Számára nagy reveláció volt a magyar nyelvterületen való megjelenés, s az egyik első ilyen alkalomra éppen Zentán került sor. Machiavelli Mandragóráját vittük színre 1991-ben, én írtam hozzá a zenét. Ott ismerkedtünk meg, s ebből egy olyan jó munkakapcsolat bontakozott ki, hogy az egyik versemből (Sardaffass, a hímboszorkány) íratott velem egy drámát, melyet megrendezett, és egy sikeres előadás született belőle. Több mint százszor játszotta a beregszászi társulat. Ezt követte a Kioldás című darab, és lassan kialakult köztünk egy író/zeneszerző-rendező kapcsolat. 1998-ban Hubay Miklósnak a Nizsinszkiről szóló, Hová lett a rózsa lelke című előadásához írtam zenét, aztán pedig az Ember tragédiájához, melyet ötször rendezett Vidnyánszky, s mindegyikben ott voltam, hol a régi zenémmel, hol pedig valami újat téve hozzá. Ez a nagyon nyílt munkakapcsolat azóta is tart, csakhogy immár a Nemzeti Színházon belül. Minden rendező más világot képvisel, de ő volt az, aki bevitt a színházba, és tudatosította bennem, hogy most itt a helyem.

* S most úgy érzed, jó helyen vagy, szeretsz itt dolgozni. Ha viszont nem így volna, mit csinálnál szívesen?

— Nagy váltás volt számomra ez a meghívás. Az emberben ott a drukk, hogy mégiscsak a Nemzeti... És itt most függetlenítenék attól, hogy Magyarországon milyenek voltak annak idején a viszonyok. Ennek a színháznak az ügye akkoriban nagyon kiélezett volt, ki kellett tartani mellette, hiszen úgy tűnt, hogy a magyar megosztottság, mely mindmáig érezhető, nem az én pályám. Sem szakmailag, sem erkölcsileg nem hiszem, hogy délvidékiként oly módon el tudnék köteleződni, hogy a vasat verve képes legyek beszűkíteni magam egyetlen politikai irányzat mellé. Az értékrendemet nyilván sohasem hazudtolta meg a Nemzeti Színház, de azt nem mondanám, hogy tetőtől talpig konzervatív ember vagyok. Különben is, ezek csak szavak. Mindig azt vallottam, hogy az igazi művészet, a szó egyetemes értelmében, nem tud nem liberális lenni. Emellett most is kiállok, s kaptam is már hideget-meleget emiatt, de nem foglalkozom vele túl sokat. Vallom az alapértékeknek a valamilyen nemes eszme felé húzó erejét. Az eszmei és az esztétikai értékek nagyon közel állnak egymáshoz. Az ember élete folyamán kialakult hitvallása nagyon komplex. Itt rokonítható a művészi esztétikum, a közéleti mivolt, a hitbéli kérdések s egy sor olyan dolog, amely nem tud létezni a másik nélkül. Ilyen szempontból nyilván minden ember máshogy van összerakva, de jobb, ha nem menekülünk ezektől a kérdésektől, hanem próbáljuk felfedezni magunkban az őszinteség legmagasabb fokát. Mert hitelesség nélkül semmi sem működik.

* Mennyi teret és időt ad a Nemzeti Színház arra, hogy a saját egyéb projektumaidon dolgozz?

— Ezeket a feladatokat elsősorban a fejemben próbálom egyeztetni egymással. Igazából minden munkám ide húz. Megpróbálom úgy felfogni a színházat, hogy szabadságom talajává váljék. Hogy ugyanabban a szobában tudjak ugyanolyan kedvvel és energiával több mindent csinálni. A munkáim — például egy szinopszis megírása, szereposztás, az évad kialakítása, egy darab meghúzása, olvasás vagy hozzáírás — valahol mind egy bugyorból jönnek. A munkaidőm 0—24. Mint mindenkit, egy időben engem is vonzott a szabadúszói státusz, de nem azért, mert ki akarok vonulni a világból, hanem azért, mert ez egy nagyon tiszta megfogalmazása annak a létformának, amelyben az ember mástól függetlenül tudja kialakítani ars poeticáját.

* Min dolgozol most?

— A Nemzeti repertoárját illetően a tavalyi évadom elég sűrű és szép volt, három darabban működhettem közre. Mint író a Don Quijotében, mint színpadra átíró dramaturg Krúdy Szindbádjában, s volt még egy Nušić-dráma is, a Miniszter felesége, melyet én fordítottam, illetve részben át is írtam. Szép feladatok várnak rám a jövő évadban is, például egy Jean Cocteau-drámán, a Szent szörnyetegeken dolgozom majd mint dramaturg, Dér András rendező mellett. A színházon kívül pedig a Gerendák című darabomat májusban bemutatta a Beregszászi Megyei Magyar Drámai Színház, illetve Újvidéken most van folyamatban Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című szövegének a színpadra állítása. Ennek adaptálása is nagyon nagy élmény volt, örülök, hogy elvállaltam. Aleksandar Popovski macedón rendezővel nagyon jó kapcsolat alakult ki kettőnk között. Fontos nekem, hogy az Újvidéki Színházban is jelen lehetek, mert amióta a Nemzetiben vagyok, sokat járom a Balkánt, az exjugoszláv tagköztársaságokat, ahonnan előadásokat hívok meg a Nemzeti Színház MITEM Fesztiváljára. Azt érzem, hogy nagyon jó a viszony e két égtáj között, és még sok a kiaknázatlan kapcsolat.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink