„Az emberek története a történelem, nem pedig az, ami a történelemkönyvekben van”

„Az emberek története a történelem, nem pedig az, ami a történelemkönyvekben van”

Blaskó Lea. Az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett színművésznő, aki az egyetem után összecsomagolt, és Prágába utazott, hogy ott tanuljon tovább.

Azóta keveset hallani róla, kíváncsi voltam hát, mi változott nála, benne, körülötte az elmúlt évek során. Mit tapasztalt, merre tart most?

* Rég találkoztunk, jó téged itt látni, a Majóban. Csapjunk bele, s meséld el az elejét ennek a Prágának. Mi hajtott rá, hogy ne színházak kapuin kopogtass, hanem külföldre menj továbbtanulni?

— A Kukorica Jancsi, azaz a negyedéves vizsgánk után beiratkoztam a mesterképzésre Újvidéken. Közben játszottam az Újvidéki Színházban, de nem vállaltam új szerepeket, mert tudtam, hogy szeretnék új dolgokat is megtapasztalni valahol máshol. Úgy éreztem, hogy nem összpontosítottam magamra eléggé, csak az elvárásoknak igyekeztem megfelelni. Én nem is akartam színésznő lenni. Azért iratkoztam be erre az egyetemre, mert meg szerettem volna tanulni szépen beszélni magyarul. Ha szívem szerint választok, akkor biztosan valami jazz tanszakra megyek. Drámai képzésekre, foglalkozásokra sem jártam az egyetem előtt. Amikor Szabadkára kerültem, majdnem mindennap színházba jártam. A Kosztolányi Dezső Színházba, a Népszínházba. De a színpadon levés nem érdekelt. Nem volt bennem exhibicionizmus.

* Azért az alatt a néhány év alatt az akadémián egy jó nagy kanállal belekóstolhattál a színészetbe. 

— Belekóstoltam bizony, és nagyon megtetszett. De tudtam, hogy nem szeretnék egy színházban lenyomni tíz-húsz évet. 


 

* Akkor nem arról volt szó, hogy itthon nem akarsz szerződni, hanem inkább az, hogy egyáltalán és sehol nem?

— Az utóbbi. Én nagyon szeretek itthon lenni, és szeretném ezt a közeget építeni, mert az a fontos, hogy szeresd a helyet, ahol vagy. No, tehát nem éreztem jól magam a színpadon, és tudtam, hogy ezen dolgoznom kell, s azt is ki kell találnom, hogy nekem való-e ez egyáltalán. Mivel nehéz olyan mesterprogramra bukkanni, ahol angolul tanítják a színészetet, két opcióm maradt: Amszterdam és Prága. Rátaláltam erre a prágai alkotói színészet szakra, ahol egy cseh művész szólóimprovizációs metódusa alapján dolgozunk, ezáltal irányítgatnak afelé, hogy megtaláld a saját stílusodat, jobban átlásd, amit alkotóként mondani akarsz. Egy kicsit furcsa volt ebből a rendszerből, melyben pontosan meg van szabva, hogyan muszáj csinálni a dolgokat, belecsöppenni a teljes szabadságba. Ott a tanár néha azt is mondja, hogy nem tudja a választ a kérdésedre. Elkezdett érdekelni a pedagógia, mert nem olyan volt, mint amilyennek korábban láttam. Prágában a tanárok nem egy hierarchia felső lépcsőjén álló személyek, sokkal inkább kollégák. Az újvidéki akadémia viszont azért volt számomra nagyon fontos, mert ott megtanultam a mesterséget. Kipróbáltam, milyen, amikor reggeltől estig a színházban vagy, és minden este játszol. Rosszul éreztem magam a színpadon, és nem akartam hazudni az embereknek. Mert ha én nem érzem jól magam fent, akkor hogy érezheti jól magát az, aki néz? 

* Ez változott azóta?

— Igen. A szak, melyre jártam, eléggé egyéncentrikus, kevés a csapatmunka, ami a színészetet illeti. Mindig önmagaddal dolgozol, viszont ugyanolyan fontos a visszajelzés a tanároktól, kollégáktól. És mindig kapsz visszajelzést. 

* Ez fontos számodra?

— Igen. De itt másféle kritikát kaptunk. Megszoktam, hogy ha valakinek valami nem tetszik, azt mondja, hogy ez sz*r, javítsd ki, és így csináld. Itt konstruktív kritikát kaptunk, melyet vagy meghallgatunk, vagy nem, egyiket sem veszik rossz néven. Prágában három szak van: klasszikus színészet, alternatív színészet és a bábozás, illetve amit én tanultam, az experimentális, kísérleti előadói szak. Az egyik tanárom például Grotowski-tanítvány volt, s Eugenio Barbától is tanult. Rajta láttam, hogy nagyon tudja, mi a mesterség. Sokan, akik ide járnak, nem is színészek. Filmesek, írók stb., de mindenkinek meg kell élnie azt is, hogy kiáll emberek elé. Ebben a két évben egy picit jobban megértettem, mi az jelen lenni a színpadon, és milyen nyitottnak lenni minden pillanatban, ami történik, azt pedig pozitívumként megélni. Amikor saját szöveggel dolgozol, azt nagyon magadénak érzed. Nincs benned a félsz, hogy elrontod, mert tudod, hogy mondani akarsz valamit, s azt is, hogy mit. 

* És mit szeretne Blaskó Lea közölni?

— Már jó néhány éve a dokumentaristavizeken találtam meg magam. Szeretem élő emberek sztorijait felhasználni, ami kihívás, mert lehet, hogy Shakespeare nem veszi rossz néven, hogy használtad színpadon a szövegét, de élő emberek igazi történeteit nehezebb úgy színpadra alkalmazni, hogy megmaradjon az igazságuk. Szeretem ezeket az interjúkat a saját életemből vett momentumokkal kombinálni. Ezen belül pedig a háború témája foglalkoztat leginkább. 

* A téma hozta az alanyokat, vagy az alanyok a témát?

— Megtaláltak a témák. Egész életemben olyan emberekkel találkoztam, akiknek volt mit mondaniuk, akik inspiráltak. Ezeket a történeteket akarom életben tartani, átadni. S szeretném, ha minél több emberhez eljutnának, mert csak így van értelmük. A háború azért érdekel, mert itt élünk, még minden közeli, s ha nem is konkrétan, de mindenki érzi az utórezgéseket. Rengeteg veterán van, akivel senki nem foglalkozik. Ez is érdekes téma számomra, hogy egy folyamat hogyan tud hatni azokra az emberekre, akiket interjúzol, hiszen akarva-akaratlan ők is részévé válnak a munkafolyamatnak.

* Prágában is erről a térségről beszéltél?

— Igen. A jellemét próbáltam bemutatni. Érdekes, ahogy ott látják a kommunizmust, és az is, hogy mennyire közel vagyunk, mégis milyen keveset tudunk egymásról.

* Akkor ezekből az interjúkból el is készült egy előadás?

— Már az itteni mesterim végén megszületett egy monodráma, Párhuzam volt a címe, ennek a folytatását mutattam be Prágában most júniusban. Interjúkat használok fel, melyek főként nőkkel készültek.

* Nőkkel? Miért éppen velük? Jobban megérted őket?

— Azért, mert harcoltak, de nem fegyverrel. Az egyik kollégám, aki Dimitris Papaioannounál játszik, börtöntöltelékekkel foglalkozik. Számomra ez is izgalmas. Bevonni egy színházi folyamatba azokat az embereket, akik nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. De ezt csak itthon tudom elképzelni, mert én ehhez a térséghez akarok valamit hozzáadni. És szerintem az emberek története a történelem, nem pedig az, ami a történelemkönyvekben van.

* Angolul játszol?

— Igen, de mindig belefolyik valami kis magyar és szerb. Főleg a zenei részbe. Így adom át a folklórt. Amikor elmész valahova, a nemzeti identitásod erősödik. Na, nem úgy, hogy veregetem a mellkasom, hogy vajdasági magyar, szerb, horvát, szlovák, sváb vagyok...

* Mert minden vagy?

— Minden vagyok, és nem hiszek a nemzetben. A hagyományban és a kultúrában hiszek. Most jöttem rá ennek fontosságára. Amikor elkezdtem utazni, láttam, hogy a legnagyobb kihívás, hogy életben tartsd a nyelvedet, a kultúrádat. Édesapám soha nem szólt hozzám szerbül. Még akkor is magyarul szólt vissza, amikor szerbül beszéltem hozzá. Hétéves koromig nem beszéltem magyarul, s egészen az akadémiáig erős akcentusom volt, ami önbizalomhiányt okozott, s azóta is néha bennem van a Jól mondtam? Jól írtam? dilemma. De ebben is segített Prága.

* Érdekes, hogy éppen egy olyan közeg segített neked, amely se nem magyar, se nem szerb.

— Igen, mert ott éppen emiatt lehettem szabadon az, aki vagyok, és én minden vagyok.

* Miért nem lehettél itt is minden?

— Mert hülye dolgokat tartottam fontosnak. A megfelelést. Pedig nem is várt el tőlem senki semmit. Azt is éreztem, hogy itt a kultúra fenntartása nagyon fontos, de nem természetes folyamat. Bennem is volt egy képzavar, mert a szerbeknek magyar voltam, a magyaroknak szerb. Katolikus sem vagyok, de megbeszéltük a katolikus pappal, hogy beöltözhetek fehér ruhába, és végigvonulhatok a templomon, csak a végén nem adja oda az ostyát. Aztán, amikor rájöttem, hogy a reformátusoknál a nők is lehetnek lelkészek, többé már nem akartam katolikus lenni. (Nevet.) Tehát még a kisebbségen belül is kisebbség voltam. Ez a kis közeg átka. Máshol senkit nem érdekel, hogy Blaskó Lea magyar vagy szerb, katolikus, evangélikus vagy protestáns-e. Én a szépséget látom, de nagyon nehéz pozitívnak maradni, mert az emberek legtöbbször arról beszélnek, hogy Vučić mit mondott. Hát magasról teszek rá, hogy mit mondott. Inkább az érdekel, hogy a szomszédommal tegyek jót, minőségi kaját egyek, vagyis az, hogy amit meg tudok tenni, azt tegyem is meg. Ha tudok segíteni, segítsek, ha viszont nem, akkor ne idegesítsem folyton a másikat az én elégedetlenségem miatt. Egy kicsit máshogy látom ezeket a dolgokat most, hogy visszatértem.

* Akkor ezek szerint visszatértél?

— Szeretném, ha ez lenne a bázisom. Itt érzem jól magam, ezt a levegőt szívtam, ismerem a mentalitást, és tudom, hogy sokszor nehéz, de annyi jó ember van körülöttem. Az ország nem a politika, hanem mi, akik élünk benne. Néhány éve még én is nyafogtam, hogy itt minden milyen rossz, de igazából csak olyan lesz, amilyenre te csinálod, legyél akárhol a világon. Sok ötletem van. Szeretnék filmmel, gyártásvezetéssel is foglalkozni, szervezni, összekötni azokat az embereket, akiket megismertem, idehívni őket, mert számomra ez, ahol mi élünk, a világ legszebb pontja. Már nem tudom elképzelni magam nagyvárosban. Most már inkább a természet, a kisváros vonz. Én magam készítem a saját dezodoromat, jó lenne egy kert is...

* Neohippi. Ezt a fogalmat nemrég hallottam, és tetszik.

— Kiskoromban nem szerettem, ha lehippiztek. Anyám punk, apám hippi, én punk akartam lenni, mert azok hangosan kiabálták, mit akarnak. Most már nem kiabálnék.

* S mik a tervek?

— Szeretnék olyan emberekkel dolgozni, akik alkotók, akiket érdekel a témám. Szeretném, ha megtalálnánk egymást, és beindulna egy természetes folyamat. Nyomás nélkül. Nincs célközönségem. Aki akar, megnéz, aki nem, nem. Van egy looperem, visszatérek a zenéhez is egy kicsit, a régi és az új szerelmet tudom ötvözni a színpadon. Mielőtt Prágába mentem, nem tudtam mit kezdeni a stresszel, és rájöttem, hogy tönkreteszem magam, ha nem találom meg az egyensúlyt. Még mindig nem biztos, hogy a színészet a jó út. Ez is lehet valami mai jellegzetesség, hogy egy kicsit mindent szeretnék, habár én gyerekként sem tudtam, mi akarok lenni. És a legfontosabb, hogy folyamatosan szerelmes legyek, mert ez az, ami inspirál.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Cirkuszt és a cirkusznak sátrat
Múzsaidéző
Facebook

Támogatóink