„Az élet mindig a megfelelő embereket állította mellém”

„Az élet mindig a megfelelő embereket állította mellém”

Horváth Tamást már nagyon régóta ismerem.

Talán az az első emlékem róla, hogy a Zentai Nyári Ifjúsági Játékokon elrohan mellettem, mint egy gömbvillám, egy miniforgószelet kavarva maga után a porban. Már akkor is rohant. Ott is szervezett. Koncerteket. Szórakozást a népnek. Cirkuszt. A kenyeret majd megsütik a pékek. És azóta is fut. Szemében gondterheltség, mondjuk is neki, nyugi, Tomi, mosolyogj. És akkor mosolyog, mert szeretés van — szokta mondani. Egy mindent megoldó, bevállalós gyerek. Ha nincs rajta a szemüvege, simán nem vesz észre.

Véletlenek nincsenek, és abban is hiszek, hogy akiknek kell, azok előbb vagy utóbb megtalálják egymást. Mi is egyszer csak összetalálkoztunk. Ott és akkor, ahol és amikor kellett. Tamás is azt mondja, hogy ha 2003-ban nem Zentára kerül középiskolába, és nem ismerkedik meg Zsoldos Ferenccel (az egykori Nyári Ifjúsági Játékok atyjával), akkor talán sosem mélyed el a koncert- és fesztiválszervezők világában. Köszi, Zsoki, szívből örülök, hogy így alakult! — így Tamás. Pedig tipikusan az a pasi vagyok, aki tálcán kapja a lehetőségeket, mégis lesz**ja őket, és csak a saját feje után megy — teszi hozzá.


A szerző felvétele
 

* Lehet, hogy az elején ez még nem így volt. Egyébként melyik volt az első koncert, melyet szerveztél?

— Ez is a Játékokhoz kapcsolódik. A 2004. évi fesztiválra kötöttem le a pécsi Brigád punkzenekart. A következő esztendőben már teljes egészében én szerveztem a Játékok Kisszínpadának programját. Nehéz időszak volt tizenhat évesen belecsöppenni ebbe a világba úgy, hogy nem sok mindent tudtam róla. Persze sokan segítettek, és mellettem álltak, viszont hibát hibára halmoztam. Ekkor még ismeretlenek voltak számomra azok a kifejezések, hogy rider, backline, sound check. Tudod, ilyenkor azt gondolod, tiéd a világ, egy telefon, egy e-mail, megérkezik a zenekar, lenyomja a koncertet, és mindenki örül. De sajnos nem így van. Örömmel gondolok vissza arra az időszakra, és mindig jólesik kinevetni magam ilyenkor.

* Volt valamilyen emlékezetes eset ebből a korszakból?

— Ebben a szakmában szinte csak az emlékezetes esetek maradnak meg ennyi év távlatában. Az egyik legviccesebb szintén Aprajafalvához köthető (a Nyári Ifjúsági Játékokhoz). 2008-ban történt, ha jól emlékszem. A rendezvény ekkoriban élte fénykorát, így már a nulladik napra bekeményítettünk. Csak a Kisszínpadra szerveztünk koncerteket, hogy a fesztivál hivatalos indulása előtt is programot tudjunk nyújtani a már napok óta a Népkertben sátrazó fiataloknak. Erős volt a felhozatal, és valóban nagyon sokan ott voltak már. A színpadon a Road zenekart az Ossian váltotta, ám akkora volt a tömeg, és az emberek annyira bebetonozták magukat a színpad elé, hogy egyszerűen lehetetlen volt megoldani kényelmesen azt, hogy a Road busza kihajtson, és helyére álljon az Ossian személyszállítója. Álltam ott a stresszes fejemmel, az idő csak múlt és múlt, előrelépés nem történt, a timingot viszont tartanom kellett. Egyszer csak felcsillant egy szikra: felléptem a színpadra, megfogtam a mikrofont, és közöltem a több száz fesztivállátogatóval, hogy erre az estére szerveztünk egy meglepetéskoncertet, mely perceken belül kezdődik a Nagyszínpadon. Majd elkezdtem skandálni, hogy Tankcsapda! Tankcsapda! Tankcsapda! Működött. A közönség nagy része elindult a másik színpad felé, a zenekari buszok pedig helyet tudtak cserélni, és elkezdődhetett a beállás. Arra azonban nem számítottam, hogy ez másnak rosszul fog esni, így bambiszemekkel néztem Paksi Endrére, miután a tenyerével megsimogatta az arcom (magyarul lekevert egyet), majd közölte, hogy többé ne ba***am szét a buliját. A baráti körben ez egy azóta visszatérő anekdota. A koncert telt házas lett, és abban az évben természetesen tervben sem volt a Tankcsapda.

* A lényeg, hogy megoldottad.

— Mindig meg kell oldani az ilyen helyzeteket. Nem eshetsz kétségbe, nem eshetsz szét. Ami még eszembe jut, az a rengeteg várakozás a határon. A 2010-es évek elején jellemző volt, hogy órákat álltunk ott mindenféle hivatalos és szabályosan kitöltött kiviteli nyilatkozat ellenére. A szervezőt ilyenkor megeszi az ideg, hogy csúszik a program. Számtalanszor fordultunk vissza a határról, mert a kedves zenésznél nem volt semmilyen okmány, mellyel átléphetné a határt.

* Önálló koncerteket viszont már ritkán szervezel Vajdaságban. Ennek mi az oka?

— A magyarázat talán ismerős lehet: egyre kevesebb a megfelelő infrastruktúrával (színpaddal, hang- és fénytechnikával) bíró szórakozóhely, egyre kevesebb a fiatal, egyre kevesebb az igény. Szülőföldemen jelenleg egy picit „fotelforradalmár” látásmódot érzékelek, ám bízom benne, hogy ez átmeneti időszak. Ettől függetlenül évente így is becsúszik néhány visszautasíthatatlan felkérés, melyet teljesítek — leginkább a barátság miatt. Ilyenkor általában a zentai Mojo Clubba viszek egy-egy zenekart.

* 2010 óta Szegeden élsz, ahol az elmúlt években egyre jobban kiveszed a részed a város kulturális életéből.

— Igyekszem. Lengyel Zoltán polihisztor barátommal közösen szervezzük a Grand Café koncertjeit, programjait. Sokat számít nekem ez a közösség, noha itt is folyamatos a küzdés az életben maradásért, a felépített presztízs megtartásáért. A tavalyi év során csatlakoztam Nemes Tamás barátom cégéhez, a Drum & Monkey Kft.-hez, mely leginkább arról lehet ismert, hogy a legtöbb magyarországi fellépőt vitte ki a 2010-es évek során Londonba. A cég tevékenységi körét felesleges volna ecsetelni, viszont a legizgalmasabbnak a lemezkiadást tartom. Jelent már meg nálunk például Kistehén-, Hiperkarma- és Anna & the Barbies-lemez is. A zeneiparnak ez az oldala még eléggé ingoványos talaj számomra, éppen ezért várom a következő anyagot. A fő koncepciónk, hogy továbbra is minél több híres és kevésbé ismert zenekart tudjunk kivinni Angliába, illetve hogy Nyugatról minél több zenekart tudjunk elhozni Magyarországra és a balkáni régióba.

* És számos másik együttessel is dolgozol, szervezed a koncertjeiket.

— Igen. Jelenleg három szerbiai zenekarnak vagyok a kizárólagos szervezője a Balkánon kívül. Mindhárom csapat belgrádi, és valahol mindhármat a Malomfesztiválnak köszönhetem. Ők a KAL, a Repetitor és a Threesome. Nemrég ecseteltem Vígi Laci barátomnak, hogy a rendezvénnyel együtt növünk mi is. Nem tudom, ennek hol és mi lesz a vége...

* 2014 óta létezik a Wemsical Serbia, melynek velem együtt te is tagja vagy. Ennek az egyesületnek a neve alatt fut a Malomfesztivál és a Go Sk8 Days is.

— A Wemsical Serbiát Torma Tibor barátunknak köszönhetjük, aki arra buzdított bennünket, hogy mi is alakuljunk meg. Ő egyébként az algyői székhelyű Wemsical Ifjúsági és Kulturális Egyesület elnöke. A két fent említett fesztivál zenei programjának szervezéséért is én felelek, természetesen folyamatosan egyeztetve a csapattal. Emellett pedig az áprilisi KSZFV-n és KMV-n is évek óta én gondoskodom a zenei részről.

* Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

— Azt, hogy az élet mindig a megfelelő embereket állította mellém. Hálás vagyok, hogy a barátaimmal közösen hozhatok létre különféle rendezvényeket, eseményeket. Nélkülük most valószínűleg nem tartanék itt. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok könnyű eset, mindig kimondom a véleményem, és ki is állok mellette. Úgy érzem, jó úton járok, viszont jó lenne, ha egyre többen észrevennék, hogy az ember társas lény: másokkal karöltve csodákat hozhat létre. Néha el kell engedni az egót, és a közösséget helyezni előtérbe. Azért is hálás vagyok, hogy a szüleim mindvégig kiálltak mellettem. Eleinte nem értették, mit is csinálok, miért is teszem, most azonban már együtt örülnek a sikereimnek. Sosem akartam megfelelni, mindig is lázadtam, ám ennek ellenére fontos számomra a szülői visszacsatolás.

* Mennyire számít a visszaigazolás?

— Szeretem, ha elismerik a munkám, ha kapok egy-két vállveregetést. Viszont nem gondolom, hogy ettől több vagyok. Tisztában vagyok vele, mit és hogyan csinálok. A legnagyobb elismerés és siker a közönség arca, az emberek szemének csillogása. Március elején újra Szegeden játszott a Repetitor. Az a város egyszerűen megőrül ezért a zenekarért. Egy picit érthetetlen is számomra, hogy amíg Szegeden évek óta telt ház előtt lép fel a csapat, addig Budapesten azért küzdök, hogy az estét ki tudjam hozni nullára. Nincs is jobb érzés annál, mint amikor koncert után az izzadt emberek mosolyogva, szinte önkívületi állapotban jönnek ki a teremből. Értük érdemes dolgozni. Ezek a tekintetek mindenért kárpótolnak. És még valami: nagyon jó érzés, amikor felhív Lovasi András stábja, hogy figyelj már, játszanánk a fesztiválodon, mit szólsz? Ilyenkor köpni-nyelni nem tudok. Augusztus 16-án találkozunk Oromon, a Malomfesztiválon!

* Mit tanultál/tanulsz ezekből a koncertszervezésekből?

— Leginkább empátiát, türelmet, toleranciát, illetve a saját hibáimból való tapasztalatok megfelelő kezelését. Stresszes alkat vagyok, és ezzel még mindig nem tanultam meg jól bánni. Leginkább ezt a tulajdonságomat szeretném eltüntetni, vagy inkább a külvilág számára láthatatlanná tenni. A zenész, a technikai háttérmunkás, a fesztiváligazgató, a szervező, a rakodó és még a zenekari sofőr is emberből van. Különbözünk. Nehéz megtalálni a közös nevezőt, viszont nem lehetetlen. És a cél valahol egy: örömet szerezni másnak. Egy idő után persze megkerülhetetlen tényezővé válik a pénz, ezt is megfelelően kell kezelni. Tapasztalataim azt mutatják, hogy akármilyen sikeres zenekarról legyen is szó, ugyanazzal a csillogással a szemében, illetve izgalommal lép újra és újra a világot jelentő deszkákra — keressen keveset vagy sokat, mindegy. Valahol én is így állok a szervezések, az újabb kihívások elé. Hiszen tudjuk, hogy csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.

* Mit szeretnél elérni? Van valamilyen nagy vágyad?

— Egy számomra igen fontos személy többször is azt mondta rólam, hogy nekem a csillogás kell, az éjszakai élet, a jobbnál jobb koncerthelyszínek, a folyamatos utazás, a központban levés. Azóta is sokat gondolkodom ezen. Részben igazat kell adnom neki, mivel ennyi év után el sem tudnám képzelni az életem máshogy. Viszont úgy érzem, hogy a megértés sokkal fontosabb számomra. Megérteni, hogy miért is vagyunk ott, ahol, miért is csináljuk azt, amit. Az utóbbi időben néhányszor sajnos előfordult, hogy nyűgnek éltem meg azt, amit szeretek: kimerített a sok utazás, a megoldásra váró gondok, a mi lesz, ha kezdetű kérdések... Igyekszem ezeket a gondolatokat minél inkább háttérbe szorítani, és tenni a dolgom. Sok tervem van, egyre több kapu nyílik ki előttem, szeretném mindezt megfelelően kezelni. Jelenleg az a legfontosabb számomra, hogy egy igazán maradandó Malomfesztivál szülessen meg augusztus végére. Egyik évben sem vártam a rendezvényt, most először várom igazán.

* Én is. És szerintem a kedves olvasók is, mert ahogy te szoktad mondani: „a Malmon mindig szeretés van.”

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink