„A tiszta, szabad kifejezésmódra törekszem”

„A tiszta, szabad kifejezésmódra törekszem”

A gunarasi paprikaföldek és a budapesti galériák között kisebb a távolság, mint gondolnánk.

Klájó Adrián festő (és mégsem festő) újvidéki egyetemi tanulmányai után szülőfalujába, Gunarasra költözött, ahol megfogta, majd leszedte a paprikát. Ezután Budapestre utazott, hiszen a cARTc Project Space galériában nyílt nemrég kiállítása. A fiatal festő szakos hallgatót nem érdekli a klasszikus értelemben vett kép, sokkal inkább a tárgyak, az installációk, a terek.

* Kedves Adrián. Te, aki a képzőművészetnek egy olyan ágával foglalkozol, amely sok ember számára megfoghatatlan, s amelyről sok hozzá nem értő mondhatja, hogy „mitől művészet ez a deszka itt, hát én is elhozom a kertajtót, és művész leszek”, te, aki nem a klasszikus tájképet, portrét fested, hanem egy installációt készítesz, téged mi izgat legjobban ebben a formában?

— Soha nem akartam úgyszólván klasszikus festő lenni. Grafikus tervezést tanultam, de mindig érdekelt például az iparművészet, a bőr mint anyag, a szövés és más formák, tehát egészen korán kikristályosodott a fejemben, hogy belőlem bizony sosem lesz „igazi” festő. Ezen a szakon tanultam, de valahogy a 2D-s felület nem elégít ki, mert...

* Túl sok D van még a világon?

— Haha. Igen. Egy kicsit azt látom itt, nálunk, hogy ami elindult és burjánzott a ’60-as, ’70-es évek képzőművészetében, az visszalaposodott, és vele együtt laposodtunk mi is bele egyfajta komfortba, konzervativizmusba. Ez az újkonzervativizmus egy picit bosszant, mert nem vagyok hajlandó lovakat festeni. Hála istennek nem is kényszerít rá senki, de egy kicsit arra kellene nevelni a köztudatot, hogy nem csak ebben merül ki a képzőművészet. Főleg ma Európában. Máshol már vannak olyan galériák, ahová ha belépsz, csupán három kiállítási tárggyal találkozol. Hát nálunk ilyet csak nagyítóval találunk, főleg a magyar közösségen belül. A nagyobb, szerb galériákban ritkán, de megjelenik az experimentális oldal.

* Tehát neked nem elég a festmény.

— Nem. És nyilván nagy fába vágtam a fejszémet a művészetemmel, hiszen fizikailag is nehéz kivitelezni, szállítani, gyűjteni, felállítani. Az én installációimhoz legjobban megfelelő terek az úgynevezett white cube-ok, fehér kockák, azaz nagy, fehér, üres terek.

* Egy általános használati cikk, tárgy mitől válik művészeti alkotássá? Attól, hogy egy másik térbe helyezed? Teszem azt, egy ilyen fehér és üres hangárba?

— Igen. Például itt van ez a pohár. Ezt nem szokványos helyzetekbe hozhatom. Megmutathatom, mennyire törékeny, mennyire átlátszó, belerakhatok valamit, ami nem bele való, ráállhatok, felrakhatom a falra, stb. S innentől valami elkezdődik. Életre kel a pohár, és olyat fejez ki, amit egyszerű pohárként nem tudna.

* Akkor ezeket az alkotásokat, installációkat nem is lehet megvásárolni, hiszen csak abban a térben működnek, ahol kiállították őket.

— Így van. De ez számomra nem gond. Csak nálunk ez a vonal éppen emiatt nem létezik. Nálunk olyan experimentális dolog, amely nem megvásárolható, nincs. A létminimumon vagyunk, s egy művész bele sem kezd nem értékesíthető alkotásokba. De könyörgöm, ne a pénz körül forogjon már minden. Én a tiszta, szabad kifejezésre törekszem, arra, ami megfoghatatlan, sokszor megismételhetetlen, egyszeri, ami csak a kiállításon történik meg. Ami igazából lelki csomag.

* Végignézve a generációtokon, fiatal képzőművészeken, azt látom, hogy nagyon aktívak vagytok, alkottok, kiállítatok. De úgy érzem, hogy főleg a vajdasági magyar közegben teszitek ezt. Jól látom, vagy azért a szerb és az anyaországi szakma is nyit felétek, és ti is feléjük?

— Szeretem a kis bandánkat, mert színes, mindenki radikálisan mást csinál. Látok bennünk potenciált, és szerintem érdemes is belénk fektetni. Nincs, amit nem tudunk. (Nevet.) Vannak, akik megmaradnak a magyar körökben, viszont sokunknak van belátása a szerb szakmabeliek munkásságába is. Szeretem azt, hogy itt élek a magyar—szerb határon, és nem kell csak az egyikre vagy csak a másikra szorítkoznom. Utálom a bezárkózást. Nekünk meg kellene fognunk a Belgrád—Budapest vonalat, hiszen tálcán van felkínálva. Ha a kis komfortzónánkban maradunk, akkor nem fog velünk túl nagy valami történni. Én most azokat az intézményeket vadászom, amelyek érzékenyek a kísérletező dolgokra.

* Tehát lehetőség van bőven, csak meg kell keresni. Emellett pedig az önmenedzselés is fontos.

— Az nagyon. Nem szeretném, ha ez úgy tűnne, mintha mindenhol és mindig csak magamat „nyomatnám”, viszont ha nem teszem meg, más sem fogja helyettem.

* Régi tárgyak, rurális hangulatok. Egyre többen nyúltok a régiségekhez, hogy aztán új ruhában, egy kis „fenéken billentés” után útjukra bocsássátok őket a közönségük elé. Miért fontos elénk helyezni őket? Nem figyelünk rájuk eléggé?

— Számomra ezek a tárgyak a pusztulással egyenlőek, ami nagyon zavar. Itt vannak körülöttünk, állnak a szobáinkban s a csűrökben, én pedig azt érzem, hogy muszáj hozzájuk nyúlnom, és csinálnom velük valamit, mert nem tudok belenyugodni abba, hogy vannak dolgok, melyek egyszerűen csak elmúlnak. Ezek a tárgyak olyan esszenciát hordoznak magukban, amelyet én magam semmilyen munkával sem tudnék létrehozni. Gyűjtés, archiválás, renoválás...

* És régészkedés.

— Egy kicsit az is. Ez mindig érdekelt. Régebben divatperformance-okat készítettem, akkor is a magyar népviselethez nyúltam vissza. És az egyik következő projektumomban is ugyanez az irány.

* Mesélsz róla?

— Van otthon összegyűjtve egy csomó kézzel írt magyar népdalom. Úgy lesznek kiállítva, hogy kirakom őket a földre, és vasnehezéket helyezek rájuk. Miért? Két teljesen különböző anyag találkozik: a száraz, könnyű papír és a hideg fémdarab. Ehhez társulnak a meg nem szólaló dalok, melyek egészen másak csak olvasva. Ha valaki eljátszaná őket, szinte biztos, hogy az egész giccsbe fordulna. Fura dalok ezek. Nem muskátli-, nem is népdalok, talán a magyar nótákhoz van a legtöbb közük. Édesapám zenész, s ő írta le őket kézzel. Elolvasva nem ugrottak be a dallamok, de ami rögtön megjelent, az a komorság, keserűség és melankólia. Kijárok a temetőbe, ráborulok egy sírkőre... Mély depresszió. Ezért helyezek rá egy fémnehezéket.

* Hogyan sikerült a budapesti kiállításod? Szombathy Bálint nyitotta meg, s egy posztban ezt nagyon megköszönted neki.

— Nagyon szépeket mondott. Például az egyik fotómról azt, hogy olyan, mint ha egy Tarr Béla-film jelenete volna. Ennek örültem, hiszen Tarr őrült melankóliája, az a mélység, amelyet képvisel, abszolút benne van a fantáziámban, az ízlésvilágomban, sőt, a levegőben is érzem. Földrajzilag mi egy sivár katlanban helyezkedünk el. Én azt csinálom, amit kaptam. Helytől, emberektől, hangulatoktól. Ezt érzem hitelesnek. Ez van a mindennapjaimban, a levegőben, ez van a bőröm alatt, ezt értem legjobban. Ezzel a bizonyos fotóval, melyet Szombathy is kiemelt, ezt szerettem volna megfogni. A képen az otthoni, kis ganédombunk van, melybe két vaságyvéget szúrtam bele, így kialakítva egy ganéágyat. Faágak állnak ki belőle, az egész fekete-fehér, nyomasztó és komor.

* Én azt szeretem a munkáidban, hogy nem egyértelműek, ezért elkezdek agyalni rajtuk.

— A művészet ne is legyen egyértelmű. Az emberi agy működése és az ingerek befogadása nagyon absztrakt. Az érzékelésben minden közrejátszik. Hogy milyen anyaga van ennek a széknek, milyen a fény, milyen ruhában vagyok... — ezekből adódik tehát össze a valóság érzékelése. Ezért nem tudok a festékre és a vászonra szorítkozni. Olyan művészeti alkotásokat szeretnék létrehozni, amelyekbe bele lehet menni, amelyekhez hozzá lehet érni, amelyek körülfognak, atmoszferikusak, ambientálisak. Ezen a pesti kiállításon például rengeteg szénné égetett fadarab volt. Kerítésszerűen állítottam fel őket. Alul sárgák, s ahogy el vannak égve, úgy mennek át feketébe. Az aljuk még ép, friss, de aztán folyamatosan feketednek, szenesednek, aztán pedig véget érnek.

* Hol látod magad öt év múlva?

— Szeretnék egy hatalmas helyet. Egy hangárt, gyárépületet, ahová elhordhatom az összes munkám, s ahol óriásiban csinálhatnám azt, amivel foglalkozom. Rákaptam most Budapesten a nemzetközi ízre, szeretnék mozdulni, nem beleragadni ebbe a közegbe, mely nem engedi meg azt, amit én elképzelek, és melyben nincsenek lehetőségek. Szeretnék minél nagyobb nemzetközi kiállításokon részt venni. De egyelőre azzal is megelégednék, ha itthon volna egy olyan gyűjtőhelyünk, amely egy közös műterem, raktár, amely a miénk, s ahová szervezhetünk workshopokat, képzőművészeti kritikai esteket. Ez utóbbit nagyon hiányolom. Sehol nem lehet hallani képzőművészeti szakzsargont, kritikai hangot. Pedig volna miről dumálni. A képzőművészek nem szeretnek beszélni, én viszont az a művész vagyok, aki igen.


A nyitóképen Klájó Adrián (Maletaski Krisztina felvétele)

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink