„A szöveg meg akar születni, világra kell tehát segíteni”

„A szöveg meg akar születni, világra kell tehát segíteni”

Sinkovits Péter nemcsak az újságírás terén ért el kiemelkedő sikereket, hanem az irodalomban is. A szerzővel az alkotásról beszélgettünk, akinek készülőben van a tárcakötete és a harmadik regénye is.

* Írói munkásságodat Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. Örülsz-e neki, és számítanak-e neked a szakmai elismerések?

— Igen, jóleső érzéssel vettem át a díjat, egyébként is úgy vélem, szabad és lehet örülni egy elismerésnek. Hozzáfűzném: Herceg Jánost megadatott személyesen is ismernem, író, publicista és közéleti személy volt — többen jártuk/járjuk ezt az utat. Magam is. Talán csak a hangsúlyok tolódnak el olykor. E díjat tehát már mindezek miatt is közelinek érzem, egyúttal kötelezően figyelmeztetőnek: jobban, igényesebben és még nagyobb alázattal. Nem is annyira a szakma odafigyelése és még csak nem is az olvasók miatt. Elnagyolt, összecsapott munka továbbra sem kerülhet ki az ember keze alól, és nem üthet meg hamisan önáltató hangot. Avagy nem hagyhatja cserben önmagát.

* Az újságíráson kívül mennyi fantáziád és időd maradt az írásra, és mennyi van most, hogy nyugdíjas vagy?

— Nekem az újságírás volt az életem, különösen az Újvidéken eltöltött csaknem három évtizednek az első felében. Szigetként a hatalmas deszk: kiváló újságírók, remek hangulat. Bíztunk abban, hogy a világ előre halad, egyszersmind úgy éreztük, ami megjelenik az általunk készített újságban, az fontos. (És valóban volt is lemérhető hatása.) Ám ha az ember nem akarta a munkáját fél kézzel csinálni, akkor az irodalomra nagyon kevés ideje maradt. Némelyek ebben ügyesebbek voltak, én utólag sem változtatnék a dolgokon. És bár mindig körülvettek a könyvek, ebben a közegben az olvasottságom is — mint minden egyéb — pótlásra szorul. De most másról szólnék, az idő témáját érintve, pontosabban csupán egy példát említenék, merthogy utólag visszatekintve furcsa, mai szemmel nézve akárha groteszk szituációk is létrejöttek. Nos, Tito súlyos betegsége idején néhány héten át, úgyszólván biztonsági feladatot végezve, egymást váltva ücsörögtünk a Forum-ház igazgatói irodájában, a telefon mellett este tíztől reggel hatig. Valahogy el kellett ütni az időt: ekkor tanulmányoztam át egy verstanról szóló kiadványt, valamint ezeken az egyszemélyes, ügyeletes éjszakákon írtam meg A mutatvány díjtalan címmel szonettkoszorúm darabjait. Önmagában véve a nyugdíjaskornak esetemben nincs különösebb jelentősége, a csontkopás miatti megnehezült járásomnak annál inkább — számos hátrányát leszámítva ennek az lett az egyetlen hozadéka, hogy többet ülhettem (kényszerűen) a számítógép előtt, jelentősen megnövelve ilyképp az alkotói tevékenységre szánható időt. Prózát nem is nagyon lehet másképp írni. Talán mondanom sem kell, így került mostanság háttérbe a korábbi évtizedekben istápolt vers, mely mégis inkább a pillanatnyiság műfaja.

* Azt már egy korábbi számban megtudhatták az olvasók, hogy hogyan lettél író. Azt viszont még sehol sem olvastam rólad, hogy mi szükséges ahhoz, hogy írni tudj, mi van rád hatással?

— Ezt valóban jó volna tudni. Talán elsősorban arról van szó, hogy a szöveg meg akar születni, világra kell tehát segíteni. A legizgalmasabb egyébként, amikor a regényalakok már önálló életet folytatnak, olykor a szerzővel is ellenkeznek, de mindenképpen igénylik a napi törődést. Próza esetében eredendően lényeges tehát a folyamatosság. Kedvező továbbá, ha részese lehetsz egy olyan közegnek, amelynek tagjai odafigyelnek egymás munkáira. Ez számomra megadatott, méghozzá a zEtna Kiadóhoz kapcsolódó szerzők révén. Az időnkénti társasági összejövetelek serkentő hatása is nyilvánvaló: utólag rádöbbenhetünk, milyen fontos szerepük volt egykoron az irodalmi szalonoknak. Déry Tibor a negyven-valahányadik életévében egyszer azt nyilatkozta, hogy most már nagyjából azt képes leírni, amit gondol. Merthogy — tegyük hozzá — szándék és megvalósulás között nagy szakadék is tátonghat. Esetemben úgy érzem, egy ideje én is meglehetős pontossággal vetítem papírra a megírandót, levetkőzve a pályám kezdetén alkalmazott szürrealista technikákat. És ha mindezen lépcsőfokokon túl vagyunk, persze még mindig marad a kérdés: de miről is írjunk? Ez viszont már valóban a személyes önismereti búvárkodás terepe.

* Hőseid sokat utaznak térben és időben egyaránt. Te mint író mennyit utaztál, hogy megtaláld önmagad? Vagy nálad erre nem is volt szükség?

— Érdekes, hogy fogalomként az utazás a díj odaítélésének indoklásában is szerepel. Nem tudom megítélni, másokhoz képest mennyit jártam a világban, valójában nem is olyan sokat. Mindenesetre jóval kevesebbet, mint amennyit szerettem volna. De nem is a megtett kilométerek a fontosak. Az utazások egyébként bizonyára valaminek a hiányát is jelzik. Közben persze önmagadat szintén méred, de lehetőleg nem tudatosan: az a jó megoldás, ha az út nem túlszervezett, és teret nyit a véletlennek. Tehát csak utólag nyilvánul meg, voltaképpen mi volt a lényeges, illetve mi az, ami írásra érdemes. Ez lehet csak egy tekintet vagy egy kávéház utcai teraszának vasárnap délelőtti hangulata. De semmiképpen sem az a nevezetes alkotás, amelyet a híres képtárban illett megtekintened. Az utazás egyébként rendet tesz a korábbi élményeid között is, viszonyítással mérlegeli azok intenzitását, megjeleníthető képiségét. Utazni otthon is lehet: más az utcád kedden és szerdán. És másként viselkedik egy szemben érkező személy is, ha nem úgy szólsz hozzá, hogy hogy vagy, mi újság nálad? Ehelyett esetleg azt kérdezhetnéd, mi lenne az a két szó, amelyet adott esetben a válladra tetováltatnál?, esetleg láttál-e már ma délelőtt huncut, incselkedő angyalokat röpködni a Tisza felett? Persze, lényegében csak arról van szó, hogy jobban kellene figyelnünk beszélgetőtársunkra. Meg arra, hogy mi is mindennap mások vagyunk. Ha pedig — visszatérve a kérdésre — egy napon nem utazhatok már, mert elfogyott a pénzem, esetleg az egészségem már nem engedi, vagy elvették az útlevelemet, akkor gondolatban utazom majd, eltöprengve, hogy a fikció talán nem más, mint a megsejtett és igényelt valóság igézete.

 

(A borítókép Stock János felvétele)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink