„A színpadról lelépve is törekedjünk a szép beszédre”

„A színpadról lelépve is törekedjünk a szép beszédre”

Jónás Gabriella színművésznőt senkinek sem kell bemutatni. Tanít az Újvidéki Művészeti Akadémián, a fiatal művészpalánták beszédét csiszolja, játszik a szarvasi Cervinus Teátrumban, s a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház előadásaiban is felbukkan. Aktív életet él, nem szereti, ha nincs mit csinálnia.

A művésznő lakásába lépve elámulok a gyönyörű bútorokon, a falak, a festmények, a képek mind-mind mesélni tudnának, mindegyikhez egy emlék kötődik. Ha csak ezekről csacsognánk, valószínűleg az egész lapot megtölthetnénk vele. És ha már egy ilyen időutazásba csöppentem, eszembe is jutnak azok a történetek a régi népszínházas időkről, amelyeket csak hallomásból ismerek.


Fotó: Baksi

* Én még nem éltem a ’70-es években, de úgy érzem, hogy egészen más volt akkor színésznőnek lenni, mint most. Sokat emlegetik azt is, hogy amikor ön végigvonult a korzón, mindenki ön után nézett, tehát egészen más társadalmi státusza volt akkor egy színésznőnek. Miért változott ez meg ön szerint? 

— Talán azért, mert megváltozott a közönség és a színház struktúrája. Amikor idekerültem 1974-ben, akkor a Népszínház magyar társulatát egyik oldalról a város szponzorálta (évi 100 előadást fedezett), a másik oldalról a tartomány (évi 120-at), tehát a színész akkoriban nem négy-öt előadást játszott havonta, hanem huszonnyolc-harmincat, s ebből is sokat vidéken. Bejártuk Vajdaságot, mindenhol ismertek, vártak bennünket. Ma már a városban van egy Gyermekszínház, egy Kosztolányi Dezső Színház is, a Népszínház pedig magyar és szerb társulattal működik, leszűkült a nézők száma.

* Valóban csak ennyi az oka? Arra gondolok, hogy régen a színészek egy picit talán máshogy is viselkedtek. Egyszerre voltak elérhetőek és elérhetetlenek. De lehet, hogy ezt csak én érzem így. 

— Akkoriban csakugyan elérhetetlenek is voltunk egy kicsit. Elmesélek egy nagyon kedves történetet még a ’80-as évek előttről. A piac mellett laktunk, és persze minden reggel leszaladtam friss kiflit, tejet, joghurtot venni, s néha nem bírtam ki, annyira illatos és meleg volt a kifli, hogy ott helyben beleharaptam. Egy árus rám nézett, s ezt mondta: Jé, színésznő, és eszik! Akkor egy kicsit más hangulata volt a városnak. A ’70-es, ’80-as években a hölgyek ha színházba készültek, aznap fodrászhoz mentek, a bemutatóra nagyestélyit húztak. Esemény volt a színház. Tudták, melyik bérletes előadáson kivel találkoznak, a szünetben jót beszélgettek, a bennfentesek hátrajöttek a művészklubba.

* Ha már a ruháknál tartunk, ön a mai napig nagyon elegáns, és nemcsak a színházban, hanem az utcán is. Odafigyel arra, hogy ne melegítőben szaladjon le azért a bizonyos kifliért a piacra. 

— Melegítőben valóban nem megyek ki a lakásból. Engem még úgy tanítottak, hogy gondozatlanul soha ne jelenj meg mások előtt. Tisztelj meg mindenkit ennyivel. Ha hajnalban kimegyek a piacra, akkor is van rajtam egy leheletnyi smink. Éppen csak annyi, hogy embernek nézzek ki, mert reggel, amikor a fürdőszobatükörbe nézünk, akkor vagy kezitcsókolomot köszönünk magunknak, vagy azt mondjuk, hogy szevasz.

* Egyébként amikor Szabadkára szerződött, előnynek számított, hogy Budapesten végezte a színművészeti akadémiát?

— Már maga a tény, hogy főiskolát végeztem, előnynek számított, hiszen akkor még Jugoszláviában, Újvidéken nem volt színművészeti akadémia, csak Belgrádban, ahol szerb nyelven lehetett tanulni. Akkor még nem olyan volt a felvételi, mint most, hogy letöltöm a netről a papírt, beadom a jelentkezésem, és elmegyek felvételizni. Akkoriban itt, Szabadkán tartottak a színház vezetői — főrendező, rendező, dramaturg és más hozzáértők — egy válogatást, melyre mindazok eljöttek Vajdaságból, akik színésznek szerettek volna tanulni. Itt megtartották az előválogatót, majd jött Pestről egy bizottság, és meghallgatta ezt a kisebb csoportot, s abból választott.

* Nagy magyarországi színészek is megfordultak Szabadkán. 

— Bizony. Honthy Hanna, Kabos Gyula és még sokan mások. Sok zenés játékot, operettet játszottak a ’60-as években, s ezeket — nem lévén olyan vajdasági rendező, aki ebben a stílusban elég gyakorlott —, Magyarországról hívtak rendezőket. Egy sikeres magyarországi bemutató után a rendező a szabadkai társulattal is megcsinálta a darabot. Dévics Imre volt az akkori igazgató, aki egy csodálatos trükköt alkalmazott. Amikor kezdett kifújni az előadás, és gyérebben jött a közönség, teleplakátolta a várost, hogy most Honthy Hanna játssza X szerepet. Három napig telt ház volt. 

* Sok színészkolléga és rendező megfordult az ön oldalán, kivel volt élvezet együtt dolgozni? 

— Kezdem a férjemmel, Korica Miklóssal. Vele játszani volt nagyon jó. A próbák borzalmasak voltak, mert gyilkoltuk egymást, és hazahoztuk a munkát. Amíg más színész hazament pihenni, s átgondolni, mi is történt a próbán, addig mi hazajöttünk, és folytattuk, mert mindkettőnkben ott munkált minden. Nem volt kikapcsolódás. Viszont játszani nagyon jó volt Miklóssal. Mivel ismertük egymás minden rezdülését, a legapróbb hangulatváltozásokra is tudtunk reagálni. Kollégáim közül még meg kell említenem állandó partnereimet, Árok Ferencet és Medve Sándort, akikkel mindig zökkenőmentesen, jó szellemben folytak a próbák.

* És a rendezők?

— Házi rendezőink Szabó István és Virág Mihály voltak, akik csodálatos feladatokkal bíztak meg bennünket, s elég gyorsan megismerkedtünk, ráhangolódtunk egymás gondolatmenetére, s fejlődni is volt módunk. De mondom tovább, csak hozok egy kis mindentudó segítséget, a noteszemet. Ebben vezetem az előadásokat.

* Ez igen hasznos, hiszen gondolom, hogy nem kis számról van szó.

— Több mint száz darabban játszottam. Sokat dolgoztam együtt Vajda Tiborral, ez is meghatározó volt, mert egy nyelvet beszéltünk, mindketten rendkívül fontosnak tartottuk az elhangzottak nyelvi tisztaságát. Pályám egyik sarkalatos pontja a monodráma volt, az Árva Bethlen Kata, melyet a marosvásárhelyi Kincses Elemér rendezett. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, felhőtlen, gyönyörű munka volt. Életem egyik nagy találkozása a zágrábi Želimir Orešković, aki a Nórát rendezte, én a címszerepet játszottam benne. Lenyűgöző emberként ismertük meg, a háta mögött csak hústoronynak becéztük, mert egy 2 méter magas, óriási ember volt, nagy hanggal, és mindig tudta, mit akar. A ristići tíz évből nyolcban vettem részt, s az ő rendezői munkásságát is mindig nagyra értékeltem. Szerettem a darabjaiban játszani, de még jobban szerettem Nada Kokotović rendezéseit. Ő honosította meg Szabadkán a koreodrámát. Ljubomir Draškić is fontos. Ő Deák Ferenc drámáját, a Határtalanult rendezte — immár az én igazgatói korszakom alatt —, mely akkor egy nagyon bátor vállalkozás volt. S még sorolhatnám.

* Ugorjunk akkor egyet. Már nagyon sok éve oktatja az Újvidéki Művészeti Akadémián a színészpalántákat. Mik a mai fiatalok hiányosságai?

— Legelőször is a pongyolaság. Nagyon nehéz megértetni velük, hogy ha valóban színészek akarnak lenni, s ennek akarják szentelni az életüket, akkor gyökeres módon kell változtatniuk az életükön. Azt gondolják, hogy majd a színpadon beszélnek szépen, s az elég. Ilyen nincs. Egy színész csak akkor fog tudni ott fent érthetően beszélni, ha a magánéletében is úgy beszél. Ez évről évre egyre nagyobb harc. Egyre kevesebb növendékben csillan fel az igény, hogy erre törekedjen. Beszédhibák mindig is voltak, de ezek javíthatóak, ha gyakorolnak. Mi, tanárok legfeljebb csak rámutathatunk a hibáikra, elmondhatjuk, hogyan lehet őket kiküszöbölni. Persze az órán is foglalkozunk ezzel, de ha ők keddtől a következő hétfőig nem gyakorolnak… Hááát...

* Mint a nyelvtanulás. A saját nyelvünk használatának fejlesztése olyan, mint egy idegen nyelv elsajátítása. Gyakorolni kell.

— Bizony. Arra tudom ösztönözni a hallgatókat, hogy olvassanak, hogy a szókincsük is gyarapodjon, mert iszonyatos hiányokkal érkeznek. Rengeteg a pótolnivaló. Az első két évben az szab gátat a munkának, hogy ahelyett, hogy a meglevő alapokra építenénk, hiánypótlást végzünk. Aztán elmennek Magyarországra fél évre, utána meg már szabad a vásár, a színházak foglalkoztatják őket. Akiben az első két évben sikerül kiépíteni az igényt, hogy odafigyeljen és gyakoroljon, próbálja meg helyrehozni a helyrehozhatót, abban van remény. S azért ilyenek is akadnak.

* Szarvas, Újvidék, Szabadka. Nem fárasztó az ingázás?

— Nem tudom elképzelni, hogy ne csináljak semmit. Ha itthon vagyok, akkor is szól a tévéből a komolyzene, a konyhában a rádió, folyamatosan kell hogy legyen valami zaj körülöttem. De ha az életem csak abból állna, hogy hétfőn és kedden tanítok, aztán itt ülök bezárva, akkor azt hiszem, már megbolondultam volna. Örülök, hogy gondolkodnak bennem szerepek kapcsán, ami a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházzal kezdődött, aztán a Szín-Dó-Arttal folytatódott, majd következett a szarvasi Cervinus Teátrum. Ezek fontos megbízatások, mert úgy érzem, hogy a mai napig tanulok a fiataloktól. És sok olyan tapasztalatom van ezekből az évtizedekből, amely számukra is hasznos lehet. A családom, a fiam, az unokám Budapesten él, tehát nem csak Szabadka, Újvidék és Szarvas között mozgok, itt van még Budapest is, de az utazás nem fáraszt, szeretek vezetni.

* Egy színésznő más-más életkorokban különböző női karaktereket játszhat el. Van-e olyan szerep, amelyet szívesen vállalna a mostani érettségével, a mostani bőrében?

— Nincs. Engem mindig megtaláltak a szerepek. Volt több mint tíz év, amikor nagyon viszketett a talpam, mert csak az akadémiából állt az életem, nem léptem színpadra, és ez megviselt. Aztán úgy érzem, meglett a kárpótlás. A koromnak megfelelő szerepeket kapok, és csodálatos, hogy most például Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabját próbálom, melyet már játszottam ’82-ben Szabadkán. Akkor Maggie voltam, most pedig, sok évvel később, egy magyarországi kisvárosban egy női rendező Maggie anyósának szerepét osztotta rám. Így él tovább bennem a darab.

* Akkor a végére még csak ennyit: mit kíván az új évre?

— A kollégáimnak nagyon sikeres évadot és jó szerepeket, a közönségnek nagyszerű színházi estéket, a növendékeimnek a vizsgaidőszakban egy pici szusszanást, valamint jó felkészülést a következő félévre, mert a tanulást soha nem szabad abbahagyni, a családomnak pedig azt a szeretetet kívánom, amely eddig is megvolt közöttünk, továbbá azt a megértést és toleranciát, amely eddig is mindenen átsegített.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának januári játékrendje
Színház
  • Népszínház
  • 2019.01.11.
  • LXXIV. évfolyam 2. szám
Már háromévesen színpadon állt
Színház
Facebook

Támogatóink