„A színház nem remeteművészet — ezért szeretem”

„A színház nem remeteművészet — ezért szeretem”

Oláh Tamás... Egy interjú rendszerint úgy kezdődik, hogy az ember az alany neve mellé odaírja annak foglalkozását, és valahogyan definiálja, ki is ő.

Tamás esetében viszont ez nem egyszerű. Megpróbálom most felsorolni mi minden tartozik a tevékenységi körébe, és biztosan kihagyok valamit a sorból: rendező, dramaturg, teatrológus, foglalkozik amatőrökkel, a Gondolat-Jel nevű társulatával készít előadásokat, emellett drámát és forgatókönyvet ír, fotózik, a KMV szervezőgárdájának oszlopos tagja, valamint értelmi fogyatékosoknak színezi az életét színházzal. Huh. Talán ennyi. Á, biztosan nem. De hogyan lehet ezt bírni?

— Haha. Lehet bírni, te is tudod. Ezek mind összefüggnek. Egyik bevonzza a másikat.


A szerző felvétele

* És melyik volt előbb? A tyúk vagy a tojás?

— Hát igen, lehet, hogy innen érdemesebb elemezni az egészet. A tyúktól. Vagy a tojástól. Mindenki, aki amatőr színházzal foglalkozik, előbb elkezd szavalni, majd színjátszani — én magam is így tettem —, s aztán vagy elkezdi vonzani a másik oldal, vagy nem. Engem elkezdett. Akkor már írtam is, és egyre több olyan szöveget olvastam, amelyről azt éreztem, színpadra kívánkozik, szeretnék vele foglalkozni. Egyébként amatőr színészként, azaz alárendelt figuraként erre aligha lenne lehetőség. Én a magyarkanizsai Ozoray Árpád Magyar Művelődési Egyesület színjátszó és versmondó szakosztályának a tagja voltam, és kezdtem azt látni, hogy engem olyan formák érdekelnek inkább, amilyenekkel mi ott nem foglalkozunk. Viszont jó helyen voltam, hiszen a vezetőség bizalmat szavazott nekem, és lehetőséget kaptam az első darabom elkészítéséhez Garaczi László Csodálatos vadállatok című kortárs drámája alapján. Ekkor a tizenkilencedik életévemet töltöttem be, és nagyon izgalmas munkafolyamat volt, mert noha nem mertem még bátran hozzányúlni ehhez a kiváló szöveghez, viszont átrágtam magam rajta, és végül megszületett valami. Az előadásnak persze megvoltak a maga gyermekbetegségei, s az első rendezés sajátos báját is érezni lehetett rajta, de mégis valami olyasmi jött létre, ami akkor újdonság volt mindenki számára, aki részt vett benne, nekem pedig jó tanulópénz. 

* És szép lassan elkezdted beleásni magad a színház elméletébe is. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy amikor rendezel, a sok elméletnek köszönhetően túlagyalsz valamit, túlságosan hat rád az elméleti sík?

Nem tudom. Érdekelt a rendezés, ám amikor befejeztem a gimit, nem nyílt osztály. Úgy voltam vele, hogy a következő osztálynyitásig a Magyar Tanszéken tanulok, hiszen szeretem az irodalmat. Aztán annyira megkedveltem, hogy ott maradtam. Másrészt egyre szkeptikusabbá váltam azzal kapcsolatban, hogy tanulható-e a rendezés, vagy inkább csak tapasztalható. A tanszék hozott magával egy erős elméleti érdeklődést is, és elmozdított ebbe az irányba. Még Újvidékre jártam, amikor megalapítottuk a Gondolat-Jel Társulatot, a kettő innentől egyidejűleg haladt. Ha egy elméleti kérdés érdekelt, akkor ahhoz kerestem szöveget. Azaz a kérdések bevonzották a szövegeket, melyeket utána ki akartam próbálni a gyakorlatban is a színpadon. A próbafolyamatok során aztán tapasztalsz, kísérletezel, és persze megtörténhet, hogy az eredmény nem az, amit te vártál, de számomra nem is az eredmény a legfontosabb, hanem valami más. Valami, amire még a próbafolyamat során rájöttél, amit megtapasztaltál, illetve amit továbbvihetsz. A tanszék után színházelméletre iratkoztam Budapesten, jelenleg is feljárok órákat hallgatni, viszont vallom, hogy ezek elválaszthatatlanok. Bár most nem gondolom, hogy elméletben megtanulható, mitől jó egy előadás vagy egy szöveg, de vallom, hogy az elmélet gazdagítja a másik oldalt. Egy elméleti kutatásnak olyan hozadékai lehetnek, amelyek a produkció javára válhatnak, s egy próbafolyamatnak is lehetnek olyan eredményei, amelyekből levonható elméleti tanulság.

* Dramaturgként dolgoztál már Mezei Kingával, Kálló Bélával, Kovács Frigyessel, most pedig Andrej Bokával és a Kosztolányi Dezső Színház csapatával. Ilyenkor félre tudod rakni a rendezői agyadat?

— Az ember úgy pozicionálja magát egy produkcióban, hogy azt a legjobban tudja segíteni. Nekem kényelmes a dramaturgszerep. Hernyák György határozta meg a következőképp: a rendező az a színész, aki nem játszik, a dramaturg pedig az a rendező, aki nem rendez. S ez nagyon érdekes, mert egy produkcióban az alkotótársak valóban társak, közösen hoznak létre valamit. Hogy ki hogyan járul hozzá, az eléggé képlékeny. Nincsenek ennyire lezárt szerepek. Legalábbis én ebben hiszek. Persze mindenki végzi a saját dolgát, viszont ha nincs egy közös halmaz, atmoszféra, melybe bele tudjuk adni a munkánkat, abból nem születhet igazán erős emberi produkció. 

* Az idei Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen a te munkád vitte el az első díjat, és fel is kértek egy ifjúsági dráma megírására az Újvidéki Színház számára. Ez még a jövő zenéje ugyan, de körvonalazódott-e már a fejedben, miről szeretnél írni?

— Számomra nagy kérdés — és ezt fel is tettem Lénárd Róbertnek —, hogy mi az ifjúság. Honnantól nem gyerek valaki, és meddig ifjú? Hol az alsó és a felső korhatár? Azt válaszolta, hogy ez tizenkettőtől tizennyolc éves korig határolható be. Ez logikusnak is tűnik, viszont ez alatt az idő alatt rengeteg minden változik az emberben. Ha van olyan periódus, amikor szöges ellentétbe tud kerülni önmagával, akkor az ez a néhány év. Olyan témát kell tehát találnom, amely ugyanúgy érdekel egy hatodikost, mint egy végzős gimnazistát. Azért vágok bele nagy bizakodással, mert engem mindig ez érdekelt. Azokban az előadásokban (Rómeó és Júlia, A párnaember, Vásott kölykök), amelyeket a Gondolat-Jellel hoztunk létre, mindig volt egyfajta „felnövés” tematika. Ez valójában egy láthatatlan korosztály. Nem tudjuk, mi van vele. Engem tehát az érdekel, hogyan lehet közel kerülni hozzá, melyek azok a dolgok, amelyek foglalkoztatják. Egy olyan írói stratégiát tervezek folytatni, amelynek kulcsa a sok szereplő, a több párhuzamos történet, melyből kibomlik egy olyan nagyobb egész, amely nem akar tanulságokat, magyarázatokat adni, viszont megpróbál a lehető legmélyebbre ásni.

* Lehet egy nap alatt teljesen a nulláról jó drámát írni?

— Hááát, én is azt hittem, hogy egy egész napom lesz rá, de aztán kiderült, hogy ez igazából csak hét óra. Hatalmas kín volt ez az idő. Rosszul éreztem magam közben, mert más a munkatempóm, sokkal tovább szöszölök egy szöveggel. Itt azonban szinte automatikusan kell mindennek működnie. Nehéz létrehozni egy olyan struktúrát, amelyre azt mondod, hogy színpadra kerülhet. Írás közben már jeleneteket láttam, színpadban, helyzetekben gondolkodtam. Érdekes így írni, de kevés az idő ahhoz, hogy ennyi mindent együtt működtess. Azok a benyomások voltak nagyon tanulságosak, amelyeket a próbafolyamat során tapasztaltam meg a színészeknek, illetve Sardarnak (Sardar Tagirovsky rendező — a szerző megj.) köszönhetően. Élveztem, amikor szétszedték, elemezték, színpadra vitték a szövegemet.

* Értelmi fogyatékosokkal, azaz a Mázlisták Társulatával is dolgozol Magyarkanizsán. Honnan ered ez az együttműködés? A kihívás érdekelt, vagy valami egészen más?

— Amikor elkezdtem dolgozni a kanizsai Együtt Veled — Értük Értelmi és Testi Fogyatékosok Érdekeit Védő és Segítő Egyesület Mázlisták nevű társulatával, elsősorban nem a kihívás motivált. Eszembe se jutott, hogy itt majd valami óriási akadályt kell leküzdenem. Megesik, hogy a véletleneknek is fontos szerep jut. Néhány éve kaptam egy meghívást Mácsai Mónikától, aki már hosszú évek óta dolgozik a csapattal. Kellett nekik egy szereplő egy előadásba. Bár már régóta ismertem őket, így kerültem először munkakapcsolatba velük. S ekkor találkoztam egy nagyon érdekes kérdéskörrel is. A kis társulat ugyanis elvitte az egyik előadását a Vajdasági Amatőr Színjátszók Találkozójára, s rendkívül érdekes volt megfigyelni, hogy a zsűri az értékelésen csak azokat a paneleket tudta elmondani, amelyeket bárki más is. Hogy milyen csodálatos, hogy ezzel foglalkoznak, milyen ügyes mindenki, stb… A zsűritagok színházként nem tudtak nyilatkozni a produkcióról. Mónika és én is furcsának tartottuk ezt. Ő azért, mert nem értette, miért nem lehet pusztán színházként beszélni róla. Számára az elfogadás természetes dolog, hiszen már túl van azon, hogy milyen jó, hogy ezekkel a fiatalokkal foglalkoznak. Nem azért csinálja, hogy megveregessék a vállát. Számomra pedig azért volt érdekes, mert rájöttem, hogy a színházról való beszédnek nincs nyelve arra, hogy megfogalmazza, milyen játék az, amelyet értelmi fogyatékos emberek hoznak létre. Rádöbbentünk, hogy a közösség mennyire nem ismeri ezeket az embereket. Ezért közösen, más szakemberek bevonásával elkezdtünk olyan produkciókat létrehozni, amelyek róluk szólnak. Nem szerepeket vesznek fel, nem drámákat tanulnak meg, hanem kihasználjuk a színháznak azt a legfontosabb tulajdonságát, hogy az embereknek találkozási felületet nyújt. Ez színházilag is érdekelt. Másrészt, minél többet dolgozom velük, annál nagyobb inspiráció a velük való munka. A legtöbbször a szánalom és a sajnálat tekintetével nézzük őket, holott ezekben az előadásokban vidám emberek cselekszenek vidám dolgokat. Egyébként a társulat nevét is ők találták ki, mert ahogy mondták: Hát mi mázlisták vagyunk, nem? Akkor legyen ez a nevünk. Felemelő velük dolgozni. És ezek miatt az emberi tartalmak miatt járunk mind színházba, nem?

* Egyetértek. Most egy új előadáson dolgozol dramaturgként, Andrej Boka rendező oldalán. A The End című darab témája a halál. Első hallásra egy picit ijesztő. Viszont ismerve a csapatot, a végeredmény biztosan nem ilyen lesz.

— Kemény a téma, és ezt a keménységet valahogy mindenki megpróbálja feloldani. Ki így, ki úgy. Nagyon sokat nevetünk a próbafolyamat során, Andrej az olyan halálhoz kapcsolódó fogalmakhoz, mint amilyen a gyász, a hiány, valaki elvesztése, a halálra való készülés, vagy saját halandóságunk megtapasztalása, sajátos humorral áll hozzá. Ezáltal bizonyos jeleneteknek különös burleszkszerűsége, fekete humora lesz. A halál magasztossága egészen kisstílűvé válik. Mivel olyan valamiről beszélünk, ami nagyon természetes, úgy próbálunk róla kommunikálni, ahogyan hétköznapi dolgainkról. De léteznek halállal kapcsolatos tabuk, és ha a próbafolyamat pusztán ezeknek a döntögetéséről szólna, akkor abból nem készülhetne pontos előadás, mert valami ellen születne. Ezért úgy szeretnénk közelíteni ehhez a témához, hogy megmaradjon a megfoghatatlansága, annak a furcsa esetlensége, ahogyan beszélni próbálunk róla, és megmaradjon a tragédiája is. És ebből a nagy halmazból reményeink szerint olyan előadás születik majd, amely nem dokumentumszínház lesz, hanem hangulatokkal játszik. Egy érzelmi és esztétikai kaland a nézők számára.

* Tamás, te mit szeretsz a színházban?

— Huh. Megpróbálom összefoglalni… Azt szeretem, hogy nem egy magányos folyamat, melynek végén megszületik valami, hanem az ember folyamatosan azt érzi, hogy egy közösség része. A színház egy olyan közösségi forma, amely a tágabb értelemben vett közösség állapotáról beszél. Nem remeteművészet. Közhely ugyan, de nagyon szeretem benne, hogy vannak olyan pillanatai, amelyek megismételhetetlenek. Nem egy zárt forma, mindig változik. A színház különböző művészeti ágaknak a fúziója. Ötvöződik benne a zene, a mozgás, az irodalom, a képzőművészet, sőt, még a film is. S ezek a művészeti ágak egymással kommunikálnak az alkotás során. Nem szeretem különválasztani az elkészült produkciót az alkotói folyamattól. Ez nem szórakoztatóipar, hanem egy közösség együttes gondolkodása, s olyan hozadékai lehetnek, amelyekből gazdagodhatnak az alkotók és a közösség tagjai is. Ezért sajnálom néha, hogy a nézők kimaradnak a próbafolyamatból. Érdekes lenne néha bekapcsolni őket a színházcsinálásnak ebbe a részébe is.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink