„A popzenében az az érdekes, ami feszegeti a pop szabályainak határait”

„A popzenében az az érdekes, ami feszegeti a pop szabályainak határait”

Kispál és a Borz..., Kiscsillag..., Bandi a hegyről..., Csillag… vagy fecske... vagy sok szép halott állat...

És még sorolhatnánk sokáig azokat az albumokat, dalcímeket, fogalmakat, amelyekről rögtön eszünkbe jut ő, Lovasi András. A magyar zenei élet egyik legendás figurája, dalait generációk éneklik, mindenkinek volt (vagy még mindig van) egy „kispálos” korszaka életében, és valahogy mindenki mosolyogva gondol erre vissza. Az idén a Malomfesztiválon adott nagyszerű, több mint kétórás koncertet.

A végigbulizott koncert után ülök le vele a backstage-ben. Egy koncert után, mely visszarepített egy kicsit a középiskolás koromba, s felemelt. Pedig ez ritkán esik meg velem. Amikor azt érzem a dalok közben, hogy egy kicsit megemelkedtem a tarlóról. Testileg is, és lelkileg is. Igazából ezt kellene hogy elérje minden zenekar és előadó. Éjjel fél egy van. Azt hiszem, még soha nem interjúztam senkivel ilyen későn, de azt kell hogy mondjam, ez a tökéletes időpontja egy jó beszélgetésnek. Jóleső félhomály a backstage-ben, már sztorizgatunk, egy kicsit a koncertről, egy kicsit pedig a régmúlt anekdotáin hahotázik mindenki.

— Még egy pillanatot kérek, aztán kérdezhetsz — mondja Lovasi.

— Több pillanatot is adok, jó hallgatni benneteket.

Aztán elmúlnak a pillanatok. 


Molnár Edvárd felvétele

* Minden koncert után ilyen a hangulat? Mindig megbeszélitek, milyen volt az esti produkció? Vagy ez azért van, mert itt vagyunk néhányan „külsősök” is? 

— Ha van közönség, az nyilván mindig jobb, de általában így van, akkor is, ha magunk vagyunk. Azt beszéljük meg, aminek van értelme, nem szoktunk nagyon mélyen belemenni elemzésekbe — ezt az évek során megtanultuk —, hiszen ilyenkor az ember néha olyat is mond, amit utána megbán. Ha azt látom, hogy van még mit csiszolni, akkor inkább próbálunk utána egyet, s ott beszéljük meg a dolgokat. A sztorizás pedig… Hát igen. Ritkán játszik ez a sok ember ilyen formában együtt, ezért óhatatlanul előjönnek régi történetek. A múltunk valószínűleg már hosszabb, mint a jövőnk, úgyhogy nekünk lehet.

* Egyébként ennyi koncerttel a hátad mögött még mindig ott van benned a hú de várom az esti koncertet érzés? 

— Persze. Nyilván ezért vagyunk itt Oromon, a Malomfesztiválon is. Szokták mondani, s ez valószínűleg így is van, hogy akit megcsap a mozdony füstje, az utána mindig vasutas akar lenni. Ez veszélyes, mert sokaknak például azért csúszik el a pályája, mert felkerülnek a színpadra, s utána soha többet nem akarnak lemenni onnan. Nem csak zenészek, ezt el lehet mondani akár a politikusokról is. Valamiért az embereknek tetszik, hogy felmennek a színpadra, és onnan magyaráznak. Ha gitároznak és énekelnek is közben, ez könnyebben megindokolható, de van, aki se gitározni, se énekelni nem tud, mégis pofázik. Hú, elkezdődött a Tudósok koncertje, megismerem Béla orgánumát.

* Hát igen, Bélánk visszajáró vendég. Ti is többször léptetek fel Vajdaságban különféle felállásban. Hogy emlékszel ezekre? 

— Azért ahhoz képest, hogy milyen hosszú ideje küzdünk, nem léptünk fel olyan sokszor errefelé. Pont ma idéztünk fel egy koncertet. Még félig-meddig háborús időszak volt, ’95 vagy ’96 lehetett, Kispál kapott egy konzervet, melyben volt egy disznószem. Ez annak idején sokkolta, de szereti ezt az emlékét dédelgetni. Viszonylag későn játszottunk itt először, már tízéves volt a zenekar, utána egy-két éves szünetekkel, de át tudtunk jönni. Rég adtunk önálló koncertet, már a fesztiválok azok a fórumok, amelyek meghívnak bennünket. A Dombos Festen is játszottunk, most pedig itt vagyunk nálatok. Zentán annak idején volt egy klub (nem tudom, létezik-e még), oda nagyon el akartunk menni, de sosem jött össze. Hogy miért, arra nem emlékszem.

* A Mojo Club, nem? 

— Lehet.

* Ha már fesztiválok… Társalapítója vagy a Fishing on Orfű Fesztiválnak. Szerinted mitől jó egy fesztivál? Mondjuk, a tiétek. 

— Orfű azért jó, mert túl voltunk egy csomó fesztiválon, amikor belevágtunk. Sok-sok javító ötletünk volt, melyet általában nem hallgattak meg a szervezők, ezért gondoltuk, akkor csinálunk egy saját fesztivált.

* Ahol ti meghallgatjátok magatokat.

— Igen. (Nevet.) Az orfűi fesztivált többé-kevésbé zenészek csinálják, ami nagy előnye a többi rendezvénnyel szemben. Nem véletlenül szavazzák meg évről évre a hazai zenészek a kedvenc fesztiváljuknak. Tudjuk, mire érzékenyek, s ezt megpróbáljuk megteremteni. A mi fesztiválunkra a zenészek általában több napra jönnek, nem csak a fellépésükre. Hozzák a családot, és maradnak. Ezt pedig a közönség is érzi. Egy csomó olyasmit vezettünk be, amit azóta sem csinál szinte senki, például — s ez nem a mi találmányunk, hanem Hollandiában láttam — két nagyszínpad van, s amikor az egyiken befejezte egy zenekar, a másikon akkor kezd a következő. Ha belegondolsz, a Szigeten kifizeted a napijegyed, otthagysz huszon-egynéhány ezer forintot, és csak négy-öt koncertet tudsz megnézni. Az igaz, hogy van vagy száz, de egyszerre, ezért választanod kell. Ami még nagyon zavar az össznépi fesztiválokon, az a folyamatos zaj. A VOLT Fesztivál remek példa erre. Nagyon kedves emlékeim vannak vele kapcsolatban, viszont sajnos az elviselhetetlen zaj is megmaradt bennem. Lehet, azért van ez így, mert megöregedtem.

* Mit hiányolsz a magyar zenei életből most, 2018-ban?

— Sok mindent, de ebbe ne menjünk bele, mert nem akarok keseregni… Egy picit azt látom, hogy ugyanaz jön vissza, amit a ’80-as, ’90-es években is átéltünk. Van ez a kereskedelmi rádiós pop, amely nagyjából minden fórumot elfoglal arra hivatkozva, hogy erre van igény, és bár a 2006. évi Petőfi rádiós váltás megmutatta, hogy egyáltalán nem csak erre van igény, valamiért most ismét a kereskedelmi rádiós szemlélet alapján válogatódnak a zenekarok. Ráadásul politikai felhangja is van az egésznek. A mindenkori hatalmat általában az érdekli, hogy minél kevesebb baj legyen ezekkel a fiatalokkal, és valamilyen módon a kezében tudja tartani a folyamatokat, ebben nagyon ügyes is, csak hát sz*r a zene. Magyarországon nem tudok rádiót hallgatni, ez a gondom. Bekapcsolom, és arra gondolok, mi ez a borzalom? Tehát én mint rendes adófizető fogyasztó nem vagyok kiszolgálva.

* Dalok. Sokszor szerepelnek állatok a szövegeidben. Jó őket beleírni egy számba?

— Alapjában véve a popzenének is megvannak a toposzai: szerelem, csalódás stb. Ha az ember elsajátítja a megfelelő szabályokat, akkor tud írni közepesen rossz számokat. Szerintem viszont a popzenében éppen az az érdekes, ami nem ilyen. Ami feszegeti a határokat. Ez érdekel. A fogyasztási szokások azonban nem ebbe az irányba terelik a szerzőket. Egy újszülöttnek minden vicc új, de ennek a fordítottja is igaz: egy régebben született embernek minden vicc unalmas.

* Akkor inkább a „latinos-táncolós”?

— Amikor a 2000-es évek elején beindult a world music, az egy nagy nyúlcsapás, egy menekülési útvonal volt a szórakoztató zene számára. Az internetet viszont ma már sajnos a nagy tartalomgenerálók és menedzsmentek uralják, melyek sokkal durvábban irányítják a folyamatokat, emiatt a world music is elszürkült egy picit, kevésbé érdekli az embereket. Amikor belegondoltam, mit is néznék meg a Szigeten, sokszor az afrikai zenéknél, azaz a world music színpadnál kötöttem ki. Egyszerűen a fülemnek frissebb dolgokat hallok ott.

* Egyszer azt nyilatkoztad, úgy állítottátok össze ennek a koncertnek a repertoárját, hogy nektek is jóleső legyen.

— Igen. Hiszen ennél sokkal populárisabb koncertet is lehetne szervezni akkor, ha csak a slágereket játszanánk, de azokat unjuk. Egy csomó olyan dal van, amelyet mi is szeretünk, és a közönség is, illetve sok olyan, amelyet az emberek nem, mi viszont igen, ezért ezekből is becsempészünk néhányat. Nekünk is kell valami, amitől azt érezzük, hogy van tétje a koncerteknek. És ha egy ilyen szám mégis nagyot durran aznap, az egy extra jó érzés, mert tudjuk, azért működött, mert jól játszottuk, és nem azért, mert húsz éve mindenki kívülről fújja a szövegét.

* Tavaly Lovasi 50, az idén Lovasi 18, visszafiatalodtál (jó, tudom, utóbbi az évszám miatt van). Mi a következő lépés?

— A jövő évre még nem beszéltük meg a fiúkkal, hogy akarjuk-e ezt tovább csinálni, vagy sem. Az én nevemen fut, de nélkülük nem működik. Ami engem illet, készül egy szólólemezem, mely egy csöndesebb, akusztikusabb album lesz, a tavasszal szeretnék vele turnézni, közben pedig azt sem bánnám, ha ebből a maiból lenne egy-kettő, hiszen azért csináljuk, mert van mögöttünk harminc év, rengeteg dallal, s ezeket hülyeség lenne nem játszani. És nincs rá okunk, nem utáljuk egymást. A Kispál és a Borz is csak azért nem létezik már, mert azok a kreatív energiák, amelyek éltették, eltűntek. Azt mondtuk, hogy ha nem megy, ne erőltessük. Ilyen értelemben tehát nincs Kispál és a Borz. Olyan értelemben viszont van, hogy nap mint nap beszélünk, és néha eljátsszuk ezeket a dalokat.

 

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink