„A mi szakmánknak a játék- és az életkedvről kell szólnia”

„A mi szakmánknak a játék- és az életkedvről kell szólnia”

Sardar Tagirovsky. A név orosz hátteret feltételez, és valóban: rendező barátunk Kazánban (Kazanyban), Oroszországban született, munkáiról pedig eltérő véleményeket hallani, általában egészen szélsőségesen ellentéteseket.

Különc művész, aki a saját feje után megy, s azt csinálja, amiben hisz. Vajdaságban is rendezett már, az Újvidéki Színház a Don Quijote Second Hand című előadását jegyzi. Tele van tervekkel, és már a saját csapata is alakul.

Zentai központ. Első nyári nap. Limonádé. Kávé. MAdT tábor. Sardar. Jön. Leül. Mosolyog. Mosolyában kis huncutsággal vegyített magabiztosság. Elkezdjük. Ott, ahol vagyunk. Ott, a központban, a limonádé mellett. Még soha nem kukkantottam bele a workshopjába, viszont már rengeteg történetet hallottam róla, illetve arról, ahogy dolgozik. Kíváncsi voltam, hogyan építi fel a munkát, mennyi teret hagy az improvizációnak önmaga számára, és hogy hallgatnak-e rá a színészek, vagy sem.

— Többnyire próbálom megérezni, hogy mire lehet szüksége a csapatnak, mellyel éppen dolgozom. Illetve vannak különféle módszerek és lehetőségek, ezek közül kiválasztok egyet. Ha nem tudok, akkor improvizálok. Általában egy ívet szoktunk végigvinni a tréningek folyamán. Az elsődleges szempont, hogy a színészek megérezzék a működésüket.


Virág Kiss Anita felvételei

* Azt olvastam, hogy amikor egy színházba először mész dolgozni, előtte felkészítik rád a társulatot. Ennyire azért nem vagy ijesztő, mint amilyennek ez a mondat feltételez...

— Ez többnyire Magyarországon szokott így lenni, s talán azért, mert nagyon szövegcentrikus az ottani színházi gondolkodás. Nem akarok általánosítani, viszont ezt érzékelem. S ilyenkor jobb, ha ebből a komfortzónából (melynek van hozadéka és előnye is) kimozdítjuk a színészt.

* A színész szereti, ha kimozdítják? Volt már olyan, aki nem hagyta magát?

— Próbálok úgy dolgozni velük, hogy közben ne bántsuk magunkat. Van ez a félelem, hogy jaj, mindjárt itt a bemutató. Ez reális, viszont sokszor azt veszem észre, hogy egy kurzuson sokkal mélyebbre el tudok jutni három nap alatt, mint amikor egy produkción dolgozom. A színészben kering a produkciókényszer. Az egész jelenlegi társadalom nagyon produktumkényszeres, s ennek határait próbálom kitolni. Azt vettem észre, hogy amikor a színész a megtanult szöveget mondja, sokszor nem annyira igaz, mint amikor ugyanannak a szövegnek a tartalmát mondja el a saját szavaival — korhoz, drámához hűen. S itt a megfogalmazásban van a kulcs. Engem le tud nyűgözni az a fajta színész, aki meri vállalni saját esetlegességeit egy szerep felépítésekor. Mert sok embert látok, aki zavarban van a hétköznapokban, viszont ha bemegyek a színházba, ott nem látom ezt. S engem érdekel az életnek ez a része. Nem azt mondom, hogy mindig zavarban kell létezni a színpadon, ám ha ezt az aspektust meg tudja találni egy színész, akkor megfogalmazhatja, hogy a szerep ugyanannyira félhet attól, hogy őt eljátsszák, mint amennyire a színész fél attól, hogy el kell játszania a szerepet.

* Magát a karakterépítés szót szereted?

— Szerintem soha nem lehetünk tökéletesen azok a szereplők, akiket játszunk a színpadon. Hogy egy színész milyen Hamlet vagy Ofélia tud lenni, arra nincs szabály. Minden színész a testével, az arcával, az idegrendszerével lép a színpadra, s csak a maga egyediségében tud kiváló munkát végezni, nem a többiekhez mérten. Ez nem verseny. Nem hiszek a tökéletes karaktermegformálásban. Persze vannak tulajdonságok, melyek fontosak, majdhogynem kikerülhetetlenek, viszont annyira különbözőek vagyunk, s a korunk annyit változott, finomodott a kamera éleslátása óta, hogy egy teljesen más színjátszás jött létre. Másra figyel a szemünk. Úgy nézzük a dolgokat, mint a filmeket. A nagy többség munka után fáradtan hazamegy, és filmet néz, mert az kikapcsolja. Mert az felvállaltan egy illúzióról szól. A színház azonban a jelen pillanatban játszódik, ezért meg kell találnunk a kulcsokat, sokat kell operálni a film eszközeivel. Mert ez vonja magára a figyelmet. És a klip. A zeneiség és a képi világ. Az új generáció sokkal inkább képileg, zeneileg gondolkodik, ezért máshogy is tréningezem velük, és sokat tanulok mindebből. Manapság sokkal több GIF és hangulatjel kerül egy beszélgetésbe. Mivel mozgóképben, zenében gondolkodunk, azt érzem, hogy ezekből sokkal kevesebb vita születik, mint a szavakból. Ez a képivé válás ösztönös védekezési mechanizmusa a társadalomnak. Képekben nem lehet vitázni.

* Te precíz ember vagy? Könnyen mondod egy előadásra, hogy készen van, mehet a nézők elé?

— Ritkán vagyok elégedett azzal, amit elérek, a premier után sokszor módosítok, ha van rá lehetőségem. Fontosabb számomra, hogy a találkozásból hosszú távon megértsek valamit — én is, és a színész is. Szeretném a színész önállóságát olyan szintre emelni, hogy ne bántsa magát. Sokan úgy akarnak próbálni, hogy a rendező egy szülői gesztushoz kanyarodik vissza. S ahol igazán szigorú a szülői gesztus, ott megjelenik az áldozati szerepkör is. Ma sokszor azt érzem, hogy az emberek áldozati szerepkörökben élnek, s azt várják, hogy valaki mondja meg nekik, mit hogyan csináljanak.

* Ez egy kényelmes áldozati szerepvállalás?

— Igen. Mert azt érezzük, hogy ez a fajta bántás megmozdít bennünket. Ettől érezzük, hogy élünk. Csakhogy ez tévedés. Nézd meg a gyerekeket, milyen sok élet és játék van bennük. Egy gyerekre nem mutatsz rá, és mondod azt, hogy milyen hiteltelenül játszik. Fel sem merül, hogy hamis vagy igaz-e. Ő meg meri magának engedni, hogy egyszerűen csak létezzen. Szerintem fontos, hogy ide visszatérjünk. A mi szakmánknak a játék- és az életkedvről kell szólnia. A rendezők feladata most az, hogy megszabaduljanak a rendezőktől.

* Más munkamódszer a tiéd. Miért éppen ez érdekel?

— Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ezek a dolgok sokkal nonverbálisabbak, úgy épülnek be az emberbe, hogy nem is tud róluk. Pontosabb leírást azonban nem tudnék adni. Olyan ez, mint a szerelem: amint megfogalmazod, egy fokkal nehezebbé válik. (Nevet.) Gyerekkorom óta rengeteget utazom, sok kultúrában nevelkedtem, s azt érzékeltem, hogy az emberek különbözőek. Sok fájdalmat tapasztaltam magam körül, viszont egy olyan nevelést és hitet kaptam édesanyámtól, hogy mindig azt tudom mondani, még a nehézségek közepette is, hogy ez a világ egy nagyon jó hely. Felnőttkorban ez az érzés elkezd kikopni az emberből, én is viaskodom, ezért tisztítanom kell magam, hogy megmaradjon. Nem gyerek akarok lenni, félreértés ne essék, csupán meg akarom találni a gyermekiség misztériumát. Mert az egy erős energia, s érzem a testemben. Onnan tudom például megállapítani valamiről, hogy igaz-e, hogy a testemben valami bizsereg. Gyerekkorban ezt gyakran éreztem. Ennek a bizsergésnek hagyom, hogy vezessen, amikor dolgozom.

* És a munkamódszered gondolati oldala?

— Ez például a Paolo Antonio Simionival való munkám, a Sztanyiszlavszkij—Strasberg-módszer, melyet Rómában és Pesten tanultam, az acting method, melyet a New York-i Filmakadémia fejlesztett ki, valamint a színészként való munkám az EuAct társulatnál, ahol ezt a fajta működést mutatta meg nekünk a mester. Noha sok hollywoodi filmmel nem értek egyet a giccs miatt, mégis kétségbevonhatatlan az a színészi tudás, amely ezekben az alkotásokban látható. A filmnek és a színháznak egy a magja: az ember, akinek van egy működési alapelve. Mint az időjárás: ha fülledt a levegő, esőre vágyunk, aztán esik egy kicsit, megkönnyebbülünk, zuhog, nagyon megkönnyebbülünk, jön a vihar, a nagy konfliktus, felszabadulunk, és utána megtisztul a levegő. Az ember is ilyen, és nekem akkor is éreznem kell az emberi működést, ha a legfurcsább, legextrémebb abszurd drámában játszom.

* Most Pesten élsz. Miért éppen ott?

— Van ott egy lakás, ahova vissza szoktam térni. Édesapám természetgyógyász, ez az ő rendelője, viszont ritkán van ott, ezért néha elfoglalom. Elsősorban Pesten tapasztaltam meg a színházat, ott kezdtem el ismerkedni emberekkel. Nem azt mondom, hogy mindig jól érzem magam Budapesten, sőt. Nagyon sokszor nem, ám tudok találni szigeteket, s ezek a szigetek ezekben a tréningekben rejlenek. Valójában egy nagyon önző dolog, amit csinálok. Megmenekülök Pesttől Pesten. Sepsiszentgyörgy még az a hely, ahol nagyon otthon érzem magam.

* És hamarosan saját társulatod lesz. 

— Igen. Több év leforgása alatt találtam olyan embereket, akikkel úgy érzem, el tudok indítani valamit. Kis létszámú csapat lesz, hat-hét kiváló és nagyon emberi színésszel. Úgy tudunk kommunikálni, hogy értjük és érezzük egymást, illetve bennük is nagy a vágy egy csapat kiépítésére. Fontos, hogy olyan színészekkel dolgozzak, akik nagyon tudnak gondolkodni, nagyon különbözőek, és mernek abba az irányba kockáztatni, amerre én is.

* Ez kockáztatás?

— Az a kockáztatás, hogy sokszor például úgy dolgozzunk, hogy merjünk egy jeleneten belül annyira improvizálni, illetve átalakítani valamit, hogy egy még izgalmasabb dolgot találjunk meg közben. Sok kőszínházi munkát lemondtam, mert azt érzem, szükségem van egy olyan helyre, ahol amennyire lehet, ki tudom zárni a státuszbeli félelemrendszert. Ehhez mindenféle embereket hívtam mindenféle helyekről: Fekete Edda Kolozsváron tanul, Verebes Andi és Nagyabonyi Emese vajdaságiak, Horváth Juliannával Debrecenben dolgoztam, illetve van egy angoltanár polihisztor ismerősöm, Béres Miklós, aki nagyon öntörvényű. Írótársnak, dramaturgnak csatlakozik Bíró Bence és Oláh Tamás, a zeneszerzők Bakk Dávid László és Katona Dávid lesznek, a filmes részért pedig Nagy Bianka felel majd. Még egyeztetnem kell a remek fénytervezővel, Bányai Tamással. Fényes jövő várna a csapatra, ha dolgozna velünk. És persze téged is várunk szeretettel. (Nevet.) A színház fogalmának határait szeretnénk feszegetni.

* Akkor jó feszegetést kívánok nektek!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink