„A mai társadalomban nem tanítanak meg bennünket járni, levegőt venni, enni”

„A mai társadalomban nem tanítanak meg bennünket járni, levegőt venni, enni”

Döbrei Dénes és Varga Heni. Férj és feleség. Táncoltató és táncos. Tűz és levegő. Mozgó és mozgató. Vagy fordítva? Talán nem is lényeges. Ami viszont fontos, hogy egy olyan pár ők ketten, amely Franciaországból hazaköltözve, erdő mellett lakva próbál egyensúlyozni a szabadúszó művészek Szerbiában igencsak vékonyra szabott mezsgyéjén.

* Több évig éltetek és dolgoztatok Franciaországban. Miért jöttetek vissza?

D. D.: — Azért, mert nagyon nagy terveink voltak. (Nevet.) És azért, hogy Dorottya itt járjon iskolába. De valójában nem is tudom, miért jöttünk haza. Visszakeveredtünk.

V. H.: — Olyan tényezőket vettünk figyelembe, mint az anyanyelv, ház, erdő, és nagyon sokan mondták, hogy jöjjünk haza. Rám pedig jellemző, hogy meghallgatom azt, amit mondanak nekem. Aztán itt volt ez a ház, melyet nagyon szeretünk. Voltak álmaink, elképzeléseink, és kerestük a helyet, a teret, ahol meg tudjuk őket valósítani. Hát ezért.

* És most hol tartatok az álmok megvalósításának rögös útján?

D. D.: — Úgy látszik, bizonyos álmok lassan valósulnak meg, némelyek azonban nehezebben. A környezet időnként akadályokat állít elénk, hogy ne működjön minden olyan gördülékenyen. Sok minden megváltozott. A világban kialakítottak egy olyan rendet, amelyben a művészet nem ünnep, mint eddig volt, a dolgok pedig nem úgy működnek, ahogyan kellene. De az ember próbálkozik. Elképzel valamit, aztán a megvalósításkor következnek az akadályok. Olyanok is, amilyenek addig nem. Például néhány éve egy mester elvállalta a próbatermünk felépítését. Meg is csinálta, de a következő évben az egészet le kellett bontani. Én akkor olyan idegállapotba kerültem, amilyenbe addig soha. Az ilyen események az embert nem biztos, hogy előremozdítják. De utána folytattuk, és most ismét áll a terem.

* Sokszor dolgoztok együtt, sőt talán majdnem mindig együtt dolgoztok. (A Kosztolányi Dezső Színházban készülő új produkcióban, a Furcsa hurokban Heni az egyik szereplő, Dénes rendezi.) Milyen, ha a férj rendez?

V. H.: — Nagyon szeretek rendezni, és azt is szeretem, ha alkotó társ vagyok amellett, aki rendez. Inkább jó tapasztalataim vannak a rendező és színész közti kapcsolatról. Élvezem, amikor olyan helyem van az előadásban, hogy mutatok valamit, és ezt irányítják. És jólesik, hogy van, aki igazít, igazgat. Azért jó Dénessel dolgozni, mert helyet ad, sőt megköveteli, hogy kreatív legyen az, aki a színpadon létezik. Közös kommunikáció teremtődik meg, és már nem tudni, ki dobta a labdát, csak dobáljuk egymásnak.

* Mindketten szoktatok tartani tanfolyamokat széles e régióban és azon túl is. Milyen irányelvek alapján vezetitek a műhelymunkákat?

V. H.: — Japánban került sor az első jelentősebb tanfolyamunkra. Ez számomra azért volt fontos, mert akkoriban még nagyon egyformán lélegeztünk Dénessel, aztán most, tíz évvel később úgy látom, hogy bizonyos dolgokban egészen másként működünk. Persze ehhez arra is szükség volt, hogy külön tanítsunk, tehát hogy szétválasszanak bennünket az ajánlatok által. Nálam a táplálkozás áll az első helyen. A mottóm is ez: azzá leszel, amit eszel. És felmerül a kérdés: mivel is táplálkozunk? Talán a szemünkkel eszünk a legtöbbet, de bekerül a testünkbe sok minden más is a tapintás révén. Ott vannak körülöttünk a zajok, a zene, a zörejek és a hangok. De ha leülünk egy asztalhoz megenni azt, amit tudatosan készítettünk el, akkor tisztában kell lennünk vele, hogy a szóban forgó étel hogyan, miből készült, és miért is fontos az a bizonyos fajta táplálék ahhoz a munkához, amelyet én megkövetelek egy tanfolyamon.

D. D.: — Először Japánban kellett átadnom valamit a színházi tapasztalataimból, Min Tanaka felkérésére a Hakushu Fesztiválon, melyre a Five for two is készült. Ez volt ez első duónk, és az első alkalom, hogy együtt tanítottunk. Min Tanakát néhány évvel előtte ismertük meg, Palicson tartott tanfolyamokat. Fel is merült bennem a kérdés, mit tudunk majd mi tanítani a mesternél. De végül minden jól alakult. Egy egészen új világ tárult elénk, amikor 2005-ben elköltöztünk Toulouse-ba, ahol Dorottya lányunk is megszületett. Hatszáz kilométerre kerültünk Orléans-tól, ahol addig éltünk. Aztán egy napon elém állt egy szarajevói színész, s azt mondta, alakul Toulouse-ban egy magániskola, menjek el oda tanítani. Én egy hónap próbaidőt kértem, nem voltam ugyanis biztos benne, hogy tudok tanítani. De kiderült, hogy tudok. És ekkor született meg a Test-Emlékezet elnevezésű munkamódszerem is.


A szerző felvétele

* Erről egy picit részletesebben is beszélnél?

D. D.: — Véleményem szerint mindenki képes a saját módján táncolni, létezni. Az életben is, a színpadon is. A gyermek életében az első három év csak a mozgásról szól. Magunkban hordozzuk. Miután viszont a társadalom szerves részévé válunk, életünkben megjelennek a terhek, a megfélemlített világ, mely körülvesz bennünket, és lassan az ember teste is megfélemlítetté válik, begörcsöl. Ez a bőrbörtön nem mindig engedi az embert kiszabadulni. Csigolyáink körüli izmaink lassan begörcsölnek, nem tudnak olyan módon energiákat, információkat szállítani, ahogyan addig tették. Ezért fontos a makrobiotikus étkezés, melyet mi Henivel szorgalmazunk. Hogy a mozgáshoz eljussunk, ahhoz szükségünk van feloldódásra és tisztulásra. Lelkileg és testileg egyaránt. A mai társadalomban nem tanítanak meg bennünket járni, levegőt venni, enni, az ember tehát sok minden mellett elfut. Nincs időnk leülni, és a másik szemébe nézni. Engem ezek a dolgok foglalkoztatnak.

* Nyári Mozi Színházi Közösség — furcsa névválasztás, hiszen aki nem ismeri, nem is tudja, hogy ez a társulás mozi vagy színház-e. Honnan kapta a nevét?

D. D.: — A Nyári Mozi 1984-ben alakult meg. Kotorban, fenn, a hegyen volt egy fehér, négyzet alakú valami, és Lality Pista barátommal azt mondtuk rá, hogy biztosan ott van a város nyári mozija. A hegycsúcson. Ez annyira megtetszett nekünk, hogy megmaradt a név. A Nyári Mozi Színházi Közösség első akciója éppen egy filmes történet volt, A vonat érkezése. Szabadkán (ha jól emlékszem, 1985-ben) a Népszínház zenekarával kivonultunk a vasútállomásra, felállítottunk egy képkeretet a filmkockával, a zenészek játszottak, én kékre festve vezettem őket, és vártuk az érkező vonatot. Az első találkánk az én házamban volt, Szabadkán, ott el is döntöttük, hogy néhány hónap múlva megcsináljuk az első Nyári Mozi Fesztivált. S ennek a kis háznak az udvarán, szobáiban rendeztük meg az első fesztivált, melyen bemutattuk az akkor még középiskolás Urbán András, Keszég László és a Bokor Együttes előadásait, illetve új produkciókat készítettünk. A konyha olyan volt, mint a Nílus völgye... Kiállításokra, koncertekre, előadásokra került sor mindennap. Ezüstkoporsó az udvarban, víz a konyhában, fények, installációk, verseiket író költők minden irányban.

* Nap mint nap találkozunk valami újjal, valaki ismeretlennel. Ezek a találkozások megváltoztathatják életünket. Nektek mivel vagy kivel történt meg életetek legmeghatározóbb találkozása?

D. D.: — Nekem a már említett Min Tanakával. Az ember ritkán érzi, hogy valaki igazán felnyitotta a szemét, és olyan útra vezérelte, amellyel szinte az egész életét meg tudja változtatni. Mindazt, amit addig tettem és csináltam, ez a találkozás egy másik megvilágításba helyezett. Bizton állíthatom, hogy attól a naptól kezdve egészen más irányba indult el az életem.

V. H.: — Számomra Pina Bausch előadásai hatottak ekkora erővel, mert mindaz, amit tőle éveken át láttam a színpadon, annyira őszinte, tiszta, önfeláldozó, hiteles és profi volt, hogy arra késztetett, próbáljam meg mindezt megérinteni. Ez a találkozás értette meg velem, hogy hihetetlen munka, önfeláldozás, érzelem és értelem, agy, lélek és szellem kell mindahhoz, ami arról szól, hogy mi a mozdulat. Fontosnak tartom Dénesnek azt a mondatát, hogy ha nem őszinte az, ami a színpadon történik, akkor nagyon veszélyessé válik. Bűncselekménynek is hívhatjuk. Mindenkinek, aki színpadra lép, nagy feladata van, hiszen megengedi magának, hogy lássák. Ehhez tiszta emberre van szükség.

A Furcsa hurok című előadás bemutatójára január 29-én kerül sor a Kosztolányi Dezső Színházban.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A múlt és a jövő öröksége
Tánc
  • Csermák Zoltán
  • 2018.10.08.
  • LXXIII. évfolyam 40. szám
Táncház örömnapok
Tánc
  • Csermák Zoltán
  • 2018.09.11.
  • LXXIII. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink