„A közönség és a színház együtt nevelődik — legalábbis remélem”

„A közönség és a színház együtt nevelődik — legalábbis remélem”

Egy színházi embernek mindig vagy két próba, vagy egy próba és az előadás között van ideje kávét inni, interjút adni, ebédelni vagy mindezt egyszerre megoldani. Lénárd Róbertet, az Újvidéki Színház művészeti vezetőjét is egy próba után vadásztam le. Természetesen második otthonának ebédlőjében, azaz a Művészklubban találkoztunk.

* Mondhatjuk, hogy elég hirtelen vetted át az Újvidéki Színház művészeti vezetői tisztségét Mezei Kinga után. Ilyenkor az ember fejében van egy már korábban kialakított koncepció, hogy mit és hogyan képzel el, vagy nincs?

— Nem volt tervem arra, hogy ha én vezetnék egy művészeti részleget, annak mi lenne a koncepciója. Nyilván nekem is van egy személyes ízlésem, melyet megpróbálok nagyon liberálisan és nagyon demokratikusan kezelni abban az értelemben, hogy nem feltétlenül csak olyasmit ajánlanék a színház vezetőségének figyelmébe, ami megfelel az én ízlésemnek. Tisztában kell lenni vele, hogy mi folyik országunkban és a szomszédban, mi az, amit ma kortárs színháznak nevezünk. Azt gondolom, hogy az elmúlt néhány évben az Újvidéki Színház egy nagyon erősen kortárs irányba halad, a ma emberéhez szól mai nyelven, s erről az útról nem kell, sőt nem szabad letérnie.


Fáma a biciklistákról (Kattints a fenti képre, és olvasd el a színdarabról szóló kritikánkat is!)

• Első rendezésed az Újvidéki Színházban a Neusatzer cabaret volt, a második a Részeg tárgyalás, a harmadik pedig nemrég a Fáma a biciklistákról. Miért nyúltál éppen Svetislav Basara szövegéhez? Az aktualitása miatt? Vagy te is biciklista vagy?

— A Radio 202 kritikusa szerint igen... Én is a rend tagja vagyok. Na de most komolyan... A Részeg tárgyalás bemutatója után az igazgató, Venczel Valentin megkeresett, és megkérdezte, mi lenne a következő darab, melyet szívesen megrendeznék. Töprengtem egy ideig, majd három címmel állítottam be hozzá, melyek közül ez volt az egyik. Ő döntötte el, hogy melyiket rendezzem. Basara regénye eszementül kaotikus. Viszont ebben a káoszban éppen a világnak egy széthullásban levő állapotát fogja meg, mely szerinte — a szöveg-szövet szerint — nem feltétlenül tegnap kezdődött el. Tehát nem igaz az a toposz, hogy a világ most kezdett el széthullani, vagy, mondjuk, 1989-ben. Nem. Nyilván a struktúra is nagyon izgatott engem, hiszen rengeteg szereplője van a szövegnek, köztük olyanok is, akik valóban éltek, olyanok is, akik soha nem éltek, aztán vannak, akiket már valaki kitalált Basara előtt, és akiket ő maga talált ki, tehát ebből egy iszonyatosan kaotikus fikciós övezet épül ki. S minden fikciós jelenetet egyvalami köt össze, a szereplőknek a biciklistákhoz való köze. A nagy, mindent átfogó biciklista-összeesküvéselmélethez való tartozásuk. Ez izgatott. Ez a valami, ami irányítja a világot, s amit Basara elénk rak, kitalál. És a benne levő intellektuális játék. Hogy például belép Sigmund Freud vagy Sherlock Holmes, és nem értjük: nekik vajon mi közük a biciklistákhoz? Iszonyatosan nagy távlatokat kinyitó őrület az egész regény.

• És ebből a káoszból mi kavarodik ki, amivel a színpadról a ma emberéhez is szóltok?

— Visszatérő motívuma a biciklista-összeesküvésnek, hogy a biciklistáknak van egy nagy vágyálmuk, mely szerint egyszer fel szeretnék építeni a nagy tébolydát. Ez az intézmény Basara szerint 22 millió elmebeteg „tárolására” alkalmas — 1987-ben, a regény megjelenésekor ekkora volt Jugoszlávia lakossága. Ezt a számot változtattam meg 742 millióra, ez jelen pillanatban Európa lakossága. Egy kicsit kitágítottuk az értelmezést.

• Te magad is írsz drámákat, nem is kis sikerrel. A Skizopolisz meg is jelent a Forum Könyvkiadó gondozásában. Van időd mostanában új drámát írni? Vagy ez inkább ihletettség kérdése?

— Az a helyzet, hogy ha volna időm, akkor tudnék írni, de nem jutok oda. Tavaly nyáron szerettem volna, de közbejött a Tanyaszínház. Nekifogtam az ősszel, de megint le kellett állnom, mert a Csókos asszonyt készítettük. Aztán elkezdődött az évad, a Biciklistákat kellett adaptálnom, így háttérbe szorult az önálló szöveg írása.

• Visszatérve az Újvidéki Színházhoz, mesélj még a terveitekről. Ha jól tudom, az őszre készültök egy új fesztivállal. 

— Így van. Ez a Synergy World Theater Festival. Az idén első alkalommal szervezzük meg, egy nemzetközi rendezvényről van szó, a kisebbségi nyelven játszó színházak fesztiváljáról. Nyilván Európa a centruma, de szeretnénk tágabban gondolkodni. Sok minden körvonalazódik, viszont korai volna még pontos adatokat, fellépőket említenünk. A színház máris nagyon sok barátot szerzett, ők szívesen jönnének, és érdemes is őket meghívni. Nem pusztán a létük miatt, hanem mert minőséget is képviselnek. Ez az idei év nagy dobása, mely már része lesz az Európa kulturális fővárosa programnak. Ez tehát egy nagyobb volumenű, hosszabb távra tervezett történet. Az évad végéig lesz még három bemutatónk. Nikita Milivojević rendezi a több Esterházy Péter-műből ollózott szöveget, az előadás munkacíme: Kis magyar pornográfia — a javított kiadás. Ezzel egyidejűleg Olivera Đorđević rendezi Kiss Csaba A dögjét, és ugyanebben az évadban, legalábbis ez a terv, bemutatjuk a Danilo Kiš szövegéből készült, Borisz Davidovics síremléke című darabot Aleksandar Popovski rendezésében, mely előadáshoz — s ezt nem félek kijelenteni — nagy reményeket fűzünk.


Neusatzer cabaret

• Az évek során a közönség is változott. Jövünk, megyünk, fogyunk, gyarapodunk. Itt, Újvidéken megváltozott a közönség összetétele?

— Nyelvileg az utóbbi években nem igazán, viszont ami számomra érdekes: a közönségünk egy kicsit velünk együtt radikalizálódott. Hogy ezt a nézők hozták-e ki belőlünk, vagy mi belőlük, azt nem tudom, mindenesetre pozitív változásnak értékelem. Tizenöt éve el sem tudtuk volna képzelni, hogy olyan produkciók lesznek telt házasak, mint például a Neoplanta és az OFF vagy akár a Fáma a biciklistákról. Ezek ugyanis nem feltétlenül a mainstream színházi irányzat dobogósai, de nálunk mégis mainstreamként működnek, a közönségünk szereti őket. Ezek, mármint a Neoplanta vagy az OFF váltak az Újvidéki Színház brandjévé. Mindeközben pedig például A kis herceg vagy a Piaf-marche szintén erős brandünk, de a repertoár gerincét valójában még mindig a Neoplanta alkotja, melyet két év után is telt ház előtt játszunk.

• Akkor ezek szerint a közönség és a színház is nevelhető.

— Én szeretnék ebben hinni. Hogy a kettő együtt nevelődik. Azt hiszem, van egy ilyen brechti elképzelésem a világegyetemről, igen. Ha nem volna, már nyugdíjba mentem volna, vagy mosogatnék Berlinben.


Részeg tárgyalás

• Ha meghívhatnál egy rendezőt rendezni, ki volna az?

— Mondhatok abszurdumot? Krzysztof Warlikowskit, de én mindenre őt hívnám. Úgy bukna meg, mint a fene. Komolyan. A lengyelek nem jönnek be a szerbeknek.

• A színházi fanatizmusod mellett ott van a film iránti rajongásod is. Ezek a hobbik mind időt igényelnek. Néztél mostanában valamilyen világrengetően jó filmet?

— Mostanában sajnos periodikusan filmezek. Nincs már olyan, mint régen, hogy minden másnap megnézek egy jó mozit, hanem a szabadnapjaimon többet egy nap alatt. Túladagolom magam, mert tudom, hogy utána sokáig nem lesz erre időm. Mindazonáltal mindenki nézze meg a Toni Erdmannt. Csodásabb film az elmúlt egy évben nem született szerintem. Vagy nézze meg az Elle című remekművet. Nemcsak azért, mert borzasztóan fordulatos, izgalmas nemierőszak-történet, hanem azért is, mert az isteni Isabelle Huppert játssza a főszerepet. Egy Golden Globe kevés ezért az alakításért.

• Ha nem színház, hanem nyár és kikapcsolódás, akkor mi?

— Milyen abszurd fogalmak ezek. Hm… Fesztiválok, strand és a levés. Az hiányzik. A múltkor megállapítottam, hogy egészen kiszocializálódtam a társadalomból. Ez pedig egy művésznek megengedhetetlen. Egy idő után rájöttem, hogy kirajzoltam magam a térképről. Beszorultam egy nagyon furcsa mókuskerékbe, és sok emberrel találkozom ugyan, de könnyű elveszteni a realitás talaját, egy elemelt világba kerülni. Ott forgok, közben pedig már nem tudom, mit gondol a piaci néni, holott Újvidék a piaci néni, nem pedig az általunk megalkotott kultúrgettó.

• Románia utcái az elmúlt napokban tele voltak tüntetőkkel. Te miért mennél ki?

— Valójában kint kellene lennem az utcán, csak mindig azzal hitegetem magam, hogy megvan nekem a saját platformom arra, hogy elmondjam a véleményem valamiről, ezt hívják színpadnak vagy papírnak. Közben viszont egy ponton túl ez már nyilván nem elég, és ki kell menni az utcára. Nekem már régen ott kellene lennem. Nem csak nekem, nagyon sok embernek kellene az utcán lennie jelen pillanatban.

Kép galéria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink