„A jó költészetben nincsenek tabuk”

„A jó költészetben nincsenek tabuk”

Varga László Edgár egy olyan tehetséges, 1985-ben született erdélyi költő, aki nemrég Csiki László-díjat kapott.

Tanulmányait a biológia világában folytatta, ám gyorsan rádöbbent, hogy a költészet termőföldjét szívesebben műveli, és ez be is bizonyosodik a Cseréptavasz és a bejárónőm: isten című versesköteteiben.

* Mikor és minek hatására kezdtél el írni?

— Elég későn, már egyetemistakoromban. Biológia szakra jártam, de elég hamar, már első éven sajdítani kezdtem, hogy mégsem ez lesz életem hivatása. Adta magát a kérdés, hogy akkor viszont micsoda. Elég sokáig nyomasztott ez a dolog, ennek hatására kezdtem el verseket is írni, mármint eleinte inkább papírszemetet gyártani. Másodéves voltam az első publikációim idején, de már rég befejeztem az egyetemet, mire megjelent az első könyvem. Huszonnyolc éves voltam. Úgy látszik, későn érő típus vagyok.

* Milyen körülmények segítenek a versírásban? Sokáig dolgozol egy szövegen?

— Erre nehéz válaszolni, mert az alkotói folyamatban mindig van egy pont, melyet nem igazán lehet megmagyarázni. Az vagy van, vagy nincs, de befolyásolni nem lehet. A többit persze igen: jó, ha nyugodt, csendes, inspiráló környezetben vagyok, ha van időm az önvizsgálatra, hiszen a líra önvizsgálat. De a vers csak akkor születik meg, ha meg akar születni. Persze tudnék egész pofás szövegeket írni rutinból is, de ha nincs meg benne az a tíz százalék varázslat, amelytől igazi vers lesz, akkor én azt már nem vállalom. Hogy ihletnek nevezzük-e, vagy csak egyfajta felfokozott idegállapotnak, az lényegében mindegy, de enélkül biztosan nincs jó vers. Az, hogy mennyi idő alatt születik meg egy-egy szöveg, változó. Van, hogy egyszerűen csak kijön, hirtelen elkap valami, és fél óra alatt meg is van az egész. De a második kötetemben azért olyan szöveg is van, amelyen másfél évig dolgoztam. Nyilván nem folyamatosan, hanem időnként elővettem, nézegettem, írtam hozzá, gondolkodtam rajta, de azért valahol az agyam hátsó részében végig ott volt, foglalkoztatott.


Fodor Enikő felvétele

* Prózaírással még nem próbálkoztál? Nem vonz?

— Jelent már meg néhány novellám, és rengeteg tárcanovellát is írtam. Tervezem is a folytatást. Persze az örök dilemma, hogy lehet-e valaki egyszerre jó költő és jó prózaíró, hiszen egészen más reflexek kellenek, másfajta munkamódszer a két műnemhez. Szerintem már az is nagy dolog egyébként, ha valaki az egyikben jó. De a kíváncsiság megvan bennem, mindig is megvolt a próza iránt is, éppen azért, mert másmilyen a folyamat. A líra őszinte dolog, hiszen személyes, ott inkább a megismerés, a felismerés, az önismeret fontos, a próza esetében viszont a fantáziának is nagy szerepe van. A fantáziám pedig elég élénk.

* Tudsz-e meríteni, inspirálódni Kolozsvárból?

— Itt élek, szóval muszáj. Az ember csak azt tudja hitelesen megírni, amit megtapasztal, hozott anyagból dolgozunk. Nyilván a kérdés másik felét is értem, ilyen szempontból is jó hely Kolozsvár. Sok értékes művészeti esemény van a városban, zene, színház, irodalom, képzőművészet, film, egyszóval minden van, és mindenből van jó kínálat is. Néha éppen a bőség zavara a bosszantó, nem ritka, hogy két-három jó kulturális esemény fut egyidejűleg. Egy kicsit el is bízza magát olykor a város, érzékelhető egyfajta pökhendiség, az Erdély kulturális fővárosa szlogen nagyon beépült az agyakba. Miközben egyre kevesebb az érdeklődő egy-egy eseményen. Bár azt hiszem, ez máshol is egyre általánosabb. 

* A második versesköteted a bejárónőm: isten címet viseli, és azt nyilatkoztad, hogy szerinted isten nő. Mennyit kellett benned takarítania istennek, hogy megszeressétek és megteremtsétek egymást?

— Gondolom, sok munkája volt. Mindannyian a nyavalyáinkkal küszködünk, tesszük-vesszük a belső szemetet. Persze kevesen csinálják ezt tudatosan, nagyon automatizált világban élünk: robotpilótával is le lehet élni az életet, csak nem biztos, hogy érdemes. A művészet éppen az önismeret miatt fontos, hiszen az önvizsgálat legjobb és legélvezetesebb formája. Nem véletlen, hogy a régi polgári családokban mindenki játszott valamilyen hangszeren, és nemcsak hogy rendszeresen olvasott, de írt is ilyen-olyan versikéket, még ha nem is hivatásszerűen. Ha magad próbálod lejátszani a zenét, megérted, jobban megismered, és hallgatni is másképp fogod. Az írás és az olvasás is ilyen elmélyülés, csak elsősorban önmagadban. Különben játéknak indult ez a dolog istennel. Jó humorforrás az, hogy egy lealacsonyító szerepbe kényszerítem a mindenség urát, aki így egy nálam takarító, idősödő nő lesz. A játék azonban szerencsére itt-ott komolyra fordul. Teremtjük egymást, másként nem tehetünk.

* A verseidből az egyenesség és a nyíltság árad, mintha kitakarnál bizonyos sebeket. A Látó szépirodalmi szerkesztőjeként hogyan látod a fiatal tollforgatókat? Mernek tabukat döntögetni?

— A költészet csak akkor jó, ha őszinte. Azt is mondhatnám, hogy a jó költészetben nincsenek tabuk. Persze örök dilemma, hogy ki mennyire tárja a világ elé magát, egy meghatározott ponton túl valóban kényelmetlenné tud válni. A fiatalok pedig mernek, az újítás mindig tőlük jön. Azt is szokták mondani, hogy az ember csak fiatalon és időskorában lehet jó költő: fiatalon azért, mert még megvan benne a lendület, a lázadás, elég bátor ahhoz, hogy tabukat döntögessen, öregkorában pedig ott van a számvetés, a leltár.

* Milyen tervekről tudsz beszámolni?

— A következő kötet szerepverseket ad majd közre. Arthur Rimbaud afrikai verseit írom éppen, vagyis a tizenkilenc éves korában lezárt hivatalos életműve utáni szövegeit. Úgy látszik, ez a Rimbaud idősebb korára igazi vátesz lett: sok olyan költőtársra is utalást tesz ugyanis ezekben a szövegekben, akik meg sem születtek még az ő idejében, ráadásul valamiért nagyon vonzódik a magyar költészethez. Egyébként eléggé megkeseredett és kiábrándult f*szi, de éppen ezért baromi szókimondó, a kíméletlenségig őszinte. Az lesz a könyv címe, hogy Rimbaud 2. A másik aktuális terv éppen prózai munka, egy folytatásos történetet, kvázi regényt fogok közölni részenként, a tervek szerint körülbelül kéthetente egy kolozsvári portálon. Tudtommal ilyenre mostanában nem nagyon van példa, bár régen bevett gyakorlat volt az újságoknál a folytatásos regények közreadása.

* Nemrég Csiki László-díjat kaptál. Hogyan éled ezt meg?

— Megerősít, és büszkeséggel tölt el. A díjat odaítélő grémiumban az erdélyi írószakma legjobbjai szerepelnek, az ő elismerésük fontos. Másrészt sok jó könyvvel versenyzett az enyém, jó volt az elmúlt két év termése, így még inkább örülök, hogy rám esett a választás.

 

A megyei önkormányzathoz tartozó Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ által szervezett írótáborban kétévenként adják át a Csiki László-díjat egy fiatal erdélyi magyar írónak vagy költőnek. Csiki László sepsiszentgyörgyi költő, drámaíró, műfordító tíz éve hunyt el, a róla elnevezett irodalmi elismerést a néhai Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész kezdeményezésére hozták létre.

 


 

mozdonytűz

hajón magam s hajóm egy bányamélyi tó vizében lelném
kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém
révész vagyok szerelmet túlsó partra átvivő a kompom
mit eddig összeraktam ismét több ezer darabra bontom
ívben követ dobok s kenyérrel vernek (élő)holtra engem
dunában oltban úszom és a tenger sós vizét merengem
kemény kalap mi öltöztet s lélekkivillantó dekoltázs
párbajnyi élet gentry vér elegáns belső lámpaoltás
hajón magam s hajóm a holnap hősét vitte délre tegnap
tehervonat vagyok s elmém a vers szenével most is megrak
úgy trombitál itt minden hajnal majd’ kigyúl a sápadt fülbőr
a szélnek nincs sok dolga bár az állott csönd süvít belülről
a hórihorgas éjszakák a tömpe nappalokra dőlnek
és szétszakított blúz a táj a sóvár végképp elmenőknek
mit eddig összeraktam több ezer színes darabra bontom
áll egy még üres szerelvény s előtte csöndben ég a mozdony.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vajdasági könyveket a polcokra! (1.)
Irodalom
A cipő mint szülőföld
Irodalom
Facebook

Támogatóink