„A gyerekirodalom végérvényesen a mániámmá vált”

„A gyerekirodalom végérvényesen a mániámmá vált”

Amikor Herédi Károllyal találkozom, mindig azt gondolom, hogy azért olyan vidám, mert sok-sok gyerekirodalmat olvas. Mintha egy kellemes fertőzés volna ez a fajta irodalom, mely egy másik világba utaztatja az olvasót. Nagy talány, hogyan is lehet népszerűsíteni ezt a világot. Erről leveleztünk Karcsival, aki jelenleg az ír világítótornyok árnyékában dolgozik ezen a mosolycsalogató ügyön.

* Mi a doktori munkád témája, és miért éppen erre esett a választásod?

— Ez egy meglehetősen hosszú és dacos út volt, és még közel sincs vége. A vajdasági magyar gyerekirodalom története a jelenlegi cím, mely valószínűleg túl ambiciózus. Minden jel szerint szűkítenem kell majd, hiszen ez így hatalmas anyag. Hogy miért és hogyan jutottam ide? Tizenhat évesen olvastam először A Négyszögletű Kerek Erdőt, az volt az egyik legmeghatározóbb gyerekirodalmi élményem, még ha egy kissé késeinek is tűnik. Aztán, amikor Újvidéken, a Magyar Tanszéken tanultam, bosszantott, hogy nem foglalkozunk az órákon gyerekirodalommal (és ide értem ilyenkor az ifjúsági irodalmat, a „fiatal” irodalmat, a young adultot, bármilyen néven fussanak is ezek a jelenségek). Meg is beszéltem Hózsa Éva tanárnővel, hogy ha lehet, akkor az ő választott tantárgyának keretében tanulhatnánk gyerekirodalmat is. Végül mindettől függetlenül valamiért nem hirdették meg ezt a kurzust. Ez pedig még inkább olaj volt a tűzre. Elkezdtem magamtól olvasni, szétnézni a szakirodalomban, írogatni, majd később tanítani, bevinni a kortárs irodalmat is az óráimra. Aztán a Szegedi Tudományegyetemre jelentkeztem doktori képzésre. Felkészületlenül, naivul persze. Nem is sikerült valami jól a felvételi elbeszélgetés, nem lehettem túl meggyőző, ám végül szerencsém volt, mégiscsak sikerült beiratkozni. A doktori képzés pedig egy kegyelmi állapot, mert ott főként azzal foglalkozol, amit szeretsz, emellett aztán mindenki belátta, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, el kell fogadniuk, hogy a gyerekirodalom végérvényesen a mániámmá vált. Ezzel együtt következtek más szakmai lehetőségek, kihívások is: a Hídban gyerekirodalmi számot szerkeszthettem, majd később állandó szerkesztővé váltam, konferenciákra jártam, megkerestek a Jó Pajtástól is... Persze, megértem azokat is, akik óvtak ettől a témától, nehogy skatulyába kerüljek. Bár azt hiszem, ez egy elég jó kis skatulya, hiszen itt vannak az alapok, a forrás. Ez túlmutat az iskolai órákon, az olvasáson, az irodalmon. A gyerekirodalom kulturálisan determinál, az, hogy mit és hogyan olvasunk gyerek- és fiatalkorban, kihatással van egész életünkre, az életminőségünkre, a gondolkodásunkra. Éppen ezért szomorít el és dühít, ha a gyerekkultúra területén igénytelenséggel találkozom. Kisebbségi létviszonyok között pedig még inkább feltűnő és fájó ilyet tapasztalni. Azért persze bizakodom. De erről még órákig tudnék beszélni...

* A vajdasági gyermek- és ifjúsági irodalom mennyire gazdag, van miből válogatni?

— Közhelyszerű, de valóban nagyon gazdag, sokrétegű a vajdasági gyerek- és ifjúsági irodalom. És ha hozzáveszem azokat a médiumokat, amelyektől nem lehet függetleníteni az egészet (fordításirodalom, gyereksajtó, képregény, rádiójátékok, színjátszás, színház), akkor egészen elképesztő az összkép. Nagyon érdekes életművek és jelenségek vagy ma már szinte olvashatatlan szövegek léteznek, melyeknek mégis van valamilyen jelentős aspektusuk. Hogy csak egy példát említsek filológiai vagy fordítástörténeti kuriózumként: Gál László 1952-ben „magyarította” Dr. Seuss egyik könyvét Muki szarvas, a szíves házigazda címmel. A következő magyar Dr. Seuss-fordítás azonban csak 2010-ben született, Tandori Dezső jóvoltából, majd az utóbbi egy-két évben Szabó T. Annának köszönhetően érkeznek sorban a fordítások. Számomra itt valójában nincs mód szelekcióra: mindent elolvasok, amihez hozzáférek, illetve amit csak tudok, azt igyekszem beszerezni is. Ez egy nagyon szép és élvezetes gyűjtőmunka: antikváriumok, könyvtárak, fénymásolás, könyvaukciók. Azért sajnos vannak olyan területek is, amelyek kényszerűen kimaradnak, mert például az Újvidéki Rádió hangjátékai nincsenek összegyűjtve, digitalizálva, ezért nem is kutathatóak.

* Tanárként mit gondolsz, hogyan lehet úgy megközelíteni a gyermekirodalmat, hogy felkeltsük a diákok érdeklődését?

— Bárcsak létezne rá valamiféle jól bevált recept! A gyerekirodalom, noha gyakran tulajdonítunk neki pedagógiai vagy egyéb járulékos hasznot, elsősorban irodalom, ezért magától értetődő, hogy nekünk, tanároknak tudnunk kell bánni a szöveggel, értelmezni azt, utakat találni hozzá. Azt pedig talán felesleges is elmondanom, hogy az is segíthet, ha mi magunk is szeretünk olvasni. Csak így tudunk ugyanis hitelesen kiállni és tanítani. A gyerekek könnyen átlátnak a szitán, és észreveszik, ha csak maszatolunk a szöveg körül, hiszen biológiailag kódolt, remek értelmezők. Ez részünkről kitartást és nyitottságot követel, ami egyáltalán nem könnyű. Ismerni kell mind az irodalmat, mind a gyerekeket, mind pedig magát a korszellemet, és majd ezek keresztmetszetéből kialakul valami, ami még mindig nem garancia a sikerre. Persze vannak tanulható módszerek, fogások, de ennek mindig marad egyfajta kísérleti jellege és kiszámíthatatlansága. Kreatív, egyedi válaszaink lehetnek az ilyen nehézségekre, viszont a tantervet is teljesíteni kell, és ilyenkor a mozgástér is szűkül.

* Jelenleg Írországban élsz. Milyen program keretében vagy ott, és hogyan érzed magad?

— A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként kerültem Dublinba. A fogadószervezetem, a Magyar Kulturális Napok kötelékén kívül dolgozom a hétvégi magyar iskolában és az itteni magyar színházban is. Ez egy izgalmas, fiatalos város, illetve egy lenyűgöző ország. Gyakran érzem magam nagyon idegennek, és sokszor tapasztalom, hogy itt is működnek a kelet-európai szemmel ismerős reflexek. Emellett iszonyú nagy kulturális, nyelvi tapasztalat is az ittlétem: sokat tanultam magamról, illetve az otthonhoz fűződő viszonyomat is átértékeltem. A szigetlét mintha felkínálná ezt az egyébként fájdalmas folyamatot. Igyekszem majd hazavinni valamit az ír életérzésből is, melyet egy barátom úgy fogalmazott meg, hogy az írek elsősorban élnek, és az élet mellett próbálnak meg időt szakítani a munkájukra is.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Jó, hogy írtok… (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink