„A film akkor él, ha nézik”

„A film akkor él, ha nézik”

Az idén is megszervezték a vajdasági magyar mozgókép ünnepét.

Hat városban vetítették a vajdasági magyar filmesek legújabb alkotásait. Szabadkán, Magyarkanizsán, Topolyán, Zentán, Újvidéken és Zomborban három napon át élvezhette a közönség a rövid-, a dokumentum- és az egész estés filmeket. A szervezők ezenkívül megkoszorúzták Lifka Sándor szobrát is. Siflis Zoltán fő szervezővel beszélgettünk a filmeseink helyzetéről, a rendezvény látogatottságról, a gondokról.

Október 13-a a vajdasági magyar mozgókép napja. Az idei ünnep egyik fontos mérföldköve, azaz a fő cél — az új filmek bemutatásán túl — az volt, hogy szülessen meg az első tanulmány, mely áttekinti a vajdasági magyar filmművészetet. Ez egy még vázlatos, igen jelentős, harmincoldalas munka, melyet Fekete József készített.

 

 

— József már régóta figyelemmel kíséri a filmeket, és nagyon köszönöm neki ezt a tanulmányt, mely a Filmtett folyóiratban jelent meg, a vajdasági magyar mozgókép napja körül. Már egy éve elkezdtem keresni a megfelelő embert, aki el is vállalná, hogy megírja, így merült fel Jóska neve, aki egy úttörő munkát végzett. Filmtörténetünk szempontjából ez az első nagyobb összefoglaló. Az irodalom, a színház, a képzőművészet története mind ki van kutatva, a filmé viszont valamiért nincs. A vajdasági magyar művelődéstörténet adós ezzel. Ládi István volt talán az egyedüli magyar filmkritikusunk, aki a Magyar Szónak írt kritikákat, és a békeidőkben filmfesztiválokra járt. Ám ő is főleg a világ filmművészeti alkotásairól írt.

 


* Az idén hány új filmet mutattak be?

— 2017-ben hét új alkotással gazdagodott a vajdasági magyar film, ami nagyon ritka, az pedig még ritkább, hogy ebből kettő nagyjátékfilm. Évtizedek óta nem volt ilyenre példa.

 

 

* Milyen volt a filmnapok látogatottsága?

— Ez egy ideje már érzékeny kérdés. Valami történik a környezetünkben és a közéletben. Érezhető egyfajta rezignáltság, kiábrándultság. Ez a társadalmi állapotok következménye, a fontos művelődési rendezvényeknek sajnos megcsappan a közönségük. Hiányoznak azok a nézők is, akik az elmúlt években törzsközönségként jelen voltak. Egy részük megöregedett, és nagyon sok fiatal külföldre költözött tanulni, dolgozni. Ez viszont nem mentesíti az itthon maradottakat, akik ebből a már említett kiábrándultságból vezérelve nem járnak kulturális rendezvényekre, vagy csak nagyon keveset. A filmnapok tehát évek óta felemás eredménnyel zárulnak. A színházaknak talán még van látogatottságuk.

 

 


* Pedig szép gesztus lenne legalább a saját filmeseink munkáját követnünk.

— Így van. Hiszen a szerzők sokszor éveket gürcölnek, hogy összehozzanak egy filmet, és jó lenne, ha legalább itt, ahonnan származnak, az alkotásaik bemutatása kulturális eseményszámba menne. A média követi és reklámozza ugyan ezeket az eseményeket, de ennek ellenére már akkor is elégedettnek kell lennünk, ha harminc néző eljön. Tudom, hogy a filmmel máshol is hasonló a helyzet, a közönség a fesztiválokat szereti, de hát ez a mi filmünnepünk, valahol ez is egy fesztivál. Azért is fontos a látogatottság, mert egy film csak akkor él, ha nézik. Egyébként ritkán éreztük az ünnepi hangulatot, viszont kétszer megtapasztaltuk. Érdekes, hogy nem Szabadkán vagy Magyarkanizsán, hanem például Zomborban, ahonnan pedig végképp eltűntek a fiatalok. Ettől függetlenül nagyon meleg hangulatú est volt, sok nézővel, és ennek külön örülök. Hiszen a városban nincs is mozi, egy kis vászonra vetítettünk.

 

 

* Valóban nagy gond az érdektelenség vagy a fásultság, hiszen üresen maradnak a nézőterek, ami elég szomorú látvány.

— Az. Az emberek inkább járnak falunapra, méghozzá tömegesen. Persze ezek szintén fontos események, de egészen más a funkciójuk. Egyébként a filmnapokon bemutatott alkotások is részben ezt az egyéni vagy kollektív lelkiállapotot tükrözik a maguk módján, ellenben adnak egyfajta nemes megformálást is. Megemelik a gyötrő, súlyos gondokat, ezért vétek nem megnézni őket, illetve nem elmerülni bennük, hiszen talán éppen ezek mozdítanának ki bennünket a kiábrándultságból. Olyan ez, mint ha a beteg nem akarná bevenni a megfelelő gyógyszert. Ezen kellene javítani, ez az, ami megoldásra vár. Nem üzengetnünk kellene, hanem a más-más generációknak egy asztalhoz ülniük, és megbeszélniük, ki hogyan látja a helyzetet és a megoldást. Beszélni kell. Számomra eléggé elkeserítő, hogy ezt a nemes napot szégyentelenül kevés pénzből kellett megszerveznünk. Néhány száz euróból. Fogalmam sincs, ennek mi az oka, de az biztos, hogy így nem tudunk újítani. Én már szívesen átadnám a stafétát a fiataloknak, akiknek nagy része külföldön él, vagy kétlaki. Ez egyébként egyáltalán nem gond, hiszen az ott szerzett tapasztalataikat itt tudnák hasznosítani. S egy picit több támogatással, pénzzel ezt meg is tehetnék. Szomorú lenne, ha egy ilyen hagyomány, mint a vajdasági magyar mozgókép napja megszűnne. Most sajnos ott tartunk, hogy már csak a megszállottságom miatt létezik. Szükség van már vérfrissítésre, fiatalításra. Én szívesen segítek mindenben, illetve adom át a tapasztalatom. Viszont a semmiből a fiatalok is nehezen tudnának építeni. Kell tehát egy kicsit nagyobb (pénzbeli) támogatás.

 

 

* A jövő?

— Vicsek Károly barátommal régóta dédelgetjük az ötletet, hogy létre kellene hozni egy vajdasági magyar filmes díjat, hiszen filmeseink itthon semmilyen díjban nem részesülnek. Lifka-díj létezik csak, melyet a palicsi filmfesztiválon adnak filmes szakembereknek. Pedig van nekünk még egy Bosnyák Ernőnk is. Meg kellene tehát alapítani a Bosnyák-filmdíjat, és két-három évente megjutalmazni vele a vajdasági magyar filmeseket (azért nem minden évben, mert nem sokan foglalkoznak filmművészettel). Irodalmi, színházi és zenei díjaink vannak, de filmes nincs. Miért? Egy bizottságot kellene csak létrehozni, melyben valaki, aki ért a szakmához, figyeli a filmesek tevékenységét, sőt, akár anyaországi szakembereket is felkérhetnénk, hogy véleményezzék, értékeljék az alkotásokat. Például Vicsek Károlynak is már rég meg kellett volna kapnia saját közösségében ezt a fajta elismerést. Tehát kell ehhez egy partner. Mi itt vagyunk. El kellene indítani egy párbeszédet, félretéve minden politikai színezetet. És fontos lenne még a jövőben kibővíteni a már említett filmtörténeti tanulmányt, valamint megjelentetni egy átfogó, nagy munkát a vajdasági magyar film történetéről.

* Szóval megállapíthatjuk, hogy dolgunk van bőven. Nekünk, nézőknek, a filmeseknek, a kritikusoknak s a befolyásos embereknek is. Alapítsuk hát meg a vajdasági magyar filmes díjat, írjuk meg filmművészetünk történetét, járjunk moziba, készüljön még több alkotás. Én ezt kérem a Mikulástól.
 

A vajdasági magyar mozgókép ünnepén bemutatott filmek:
A kamerás emberek (Siflis Zoltán), Szürke senkik (Kovács István), Asszonyok lázadása (Kovács István), Minotaurusz (Tolnai Szabolcs), Az irgalmas angyal (Goretić Péter), Az erőd (Antal Szilárd), Saskarom (K. Kovács Ákos), Fohász a déli végeken (Fejős Csilla)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Filmtabletták
Film
  • Brasnyó Zoltán
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Kísérletező vajdasági filmesek
Film
Facebook

Támogatóink